Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak"
– ezt állítólag maga Picasso mondta, miután egy órára bezárkózott az 1948-as párizsi Csontváry-tárlat termeibe. Ám hiába a nagymesteri ajánlás, a különc magyar festő rikító színekkel teli, monumentális vásznai mégsem hódították meg a világot. A várban rendezett tárlat egyik nem titkolt célja, hogy ezen változtasson, és az itthon istenített Csontváryt végre felhelyezze a nemzetközi művészeti világ térképére.
Csontváry körül persze soha semmi nem ment könnyen, így nem meglepő, hogy a szervezők most is komoly ellenállásba ütköztek. A pécsi polgárok egy része ugyanis alaposan kiakadt a Csontváry-képek elszállításán.
Sokan közülük amiatt aggódtak, hogy ha egyszer elviszik Pestre, többé nem kerülnek vissza a város büszkeségét adó Csontváry Múzeum képei.
Lázár János vasárnap a szokásos magabiztosságával igyekezett mindenkit megnyugtatni ez ügyben. Elmondta: ő ugyan megérti a pécsiek aggodalmát, de el kell hinniük, hogy a szervezők nem akarnak semmit elvenni a várostól, inkább adni akarnak valamit az országnak és a világnak.
L. Simon László már nem volt ilyen megértő a hétfőn rendezett szakmai megnyitón:
„Ennyi akadály, ennyi negatív energia, ami ennek a kiállításnak a megszervezését övezte, bizony még nem tornyosodott fel kiállításszervezők elé”
– panaszolta az összegyűlt újságíróknak és művészeknek a miniszterhelyettes, aki ma a parlamentben is keménykedett egy sort. Nála már csak Gulyás Gábor, a tárlat kurátora fogalmazott sarkosabban, mikor fojtott dühvel közölte, hogy itt bizony „roppant erők” mozdultak meg annak érdekében, hogy megakadályozzák Csontváry Várba megálmodott életműkiállítását.
Szerinte az sem véletlen, hogy a festőzseni meghiúsult tárlatainak listája hosszabb és impozánsabb, mint a megvalósultaké.
Na, és mi más állhatna ennek a hátterében, mint a politika?
„Ma már tudom, hogy ez a többnyire politikai akaratként kikristályosodó ellenérdek az elmúlt hét évtizedben végig jelen volt” – rántotta le a leplet beszédében a csaknem egy évszázadon át szerveződő Csontváry-ellenes összeesküvésről.
Ilona Keserű Ilona, Kossuth-díjas képzőművész máshonnan eredeztette az életmű hányattatott sorsát: szerinte Csontváry épp azért áll annyira közel hozzánk, mert nem lett kanonizált művész. Szerinte a patikáját egyik-napról a másikra elhagyó, elképesztő öntudatú festő az akadémiai rajzképzést is azért hagyta ott, nehogy valami nagyon fontosat elpusztítson benne.
Keserű szerint Csontváry az egyetlen magyar festő a századforduló környékéről, akit még mindig nem ért utol teljesen a kortárs magyar művészet. Stílusa teljességgel besorolhatatlan,
„ezzel nem is kéne erőlködni”
- mondta.
A felújított Honvéd Főparancsnokság tágas termeiben és szűk folyosóin tényleg jól alá lehet merülni Csontváry harsány és megalomán világában. A kisebb és nagyobb festmények is megkapják a számukra szükséges teret és megvilágítást. Azok a bizonyos utánozhatatlan színek így ragyogni kezdenek, mintha az ecsetvonásoknak önfényük lenne, és tényleg a saját szemünkkel figyelhetnénk a taorminai naplementét vagy az akropoliszra ereszkedő éjszakát.
A híres festmények között meghúzódó rajzok is rendkívül tanulságosak. Láthatjuk például, hogy a számára oly fontos színeket Csontváry sokszor pusztán szavakkal jelölte a vázlatain: „kék”, „sötét drap”, szerepel a gyors vázlaton, mintha egy gyerekeknek szánt kifestőkönyv lenne.
A korai és kései ceruzarajzok pedig olyanok, mintha egy másik ember keze alól kerültek volna ki.
Folyamatában láthatjuk, miként szabadul meg egy öntörvényű művész az egyszer már elsajátított akdémiai technikáktól, hogy mindenestül az általa leglényegesebbnek tartott témáknak és motívumoknak szentelhesse magát.
A kiállításhoz készült vaskos katalógus viszont elmarad a 2009-es Csontváry-album színvonalától: az már első belelapozásra feltűnik, hogy sok a fölösleges dekoráció, rosszak a képkivágások, a könyv trendinek szánt grafikai elemei pedig egyszerűen agyonütik a bemutatott Csontváry-festményeket.
Vajon kinek jutott eszébe harsány pink vagy zöld háttérrel megbontani a képek érzékeny színökonómiáját?
Nagyszerű ötlet viszont, hogy a kiállítás nem zárul teljesen magába, hanem egy pillanat erejéig kitekint a mába is. A Mai cédrusok nevű apró teremben azt láthatjuk, hogy Csontváry életműve milyen nyomokat hagyott a kortárs magyar képzőművészetben.
Az utalás olykor egészen direkt: Bukta Imre például groteszk módon ütközteti Csontváry évezredes bölcsességét a mai kor világpolitikai őrületével. Gyerekrajzra hasonlító képén símaszkos terroristák ünnepelik a szimbolikus libanoni fa kivágását, büszkén magasba emelve láncfűrészüket.
A felkavaróan sötét és horrorisztikus képeiről ismert Kis Róka Csabánál viszont egy hatalmas, amorf hústömeg kerül a sudár cédrus helyére,
kissé borúsabb színben tüntetve fel az emberi spiritualitás lehetőségeit, mint Csontvárynál.
Rajtuk kívül még feLugossy László, Csurka Eszter, Galambos Áron, valamint a köszöntőt mondó Ilona Keserű Ilona egy-egy képe is helyet kapott a falon.