Írjátok le az első három szót, ami eszetekbe jut arról, hogy »buzi«!”
Így hangzott az első feladat, majd mindenki kapott tollat és cetlit, hogy megtegye tétjeit. A leggyakoribb asszociációk között szerepelt a „meleg” és a „sértés” kifejezés, de akadt olyan is, akinek a „buzilobbi”, a „picsáskodik” vagy épp a „meleg húspiac” ugrott be elsőre. Először kiscsoportokban, majd közösen is megbeszéltük az eredményeket, anélkül, hogy bárki is ítélkezett volna a másik véleménye felett.
Ezzel az óvatoskodást távolról elkerülő húzással a szervezők egy csapásra megtörték a tabu erejét, és kivitték a napfényre ezt a sokszorosan terhelt, szorongásokkal és indulatokkal körbeszőtt kifejezést. Jöhetett tehát az első jelenet, amelyet felszabadultan várt a cirka 50 fős közönség.
Merthogy mindez a Bálint Házban megrendezett "Buzi vagyok, nem céltábla!" című színházi workshopon történt, ahol a nézők egy készülőben lévő előadásba szólhattak bele. És bele is szóltak, mert az alkotók láthatóan kíváncsiak voltak mindenki véleményére. Márton Gábor Csaba és Bakonyvári L. Ágnes a melegséggel kapcsolatban készít egy darabot, amit ősztől középiskolákban terveznek bemutatni.
A projekt középpontjában az „érzékenyítés” fogalma áll.
Ez annyit takar, hogy színházi eszközökkel próbálnak átélhetővé tenni a saját életünktől távolinak tűnő, előítéletektől övezett élethelyzeteket.
A darab Édouard Louis nagy visszhangot kiváltó önéletrajzi regényén alapszik majd. A szegény családba született francia szociológushallgató 21 évesen publikálta a Leszámolás Eddyvel című könyvet, amelyben a homoszexualitására való ráébredést mutatja be, és azokat a megaláztatásokat, amik emiatt érték.
Ebből villantottak fel rövid jeleneteket a szereplők, amik nyomán aztán nehezen megválaszolható kérdéseket intéztek a nézőkhöz. A vita elsősorban arról szólt, hogy miként lehet elfogadóbbá tenni az embereket ezekben a témákban.
Meg kell-e veretni osztálytársaival a meleg főhőst, vagy elég, ha leköpik, és lebuzizzák? Elsírja-e magát felnőttként, mikor visszatér gyerekkori megaláztatásai helyszínére, vagy ez inkább ellenszenvet vált ki a nézőkből? És egyáltalán:
kell-e szánalmat kelteni a színpadon egy kisebbség tagjai iránt ahhoz, hogy felszámoljuk az őket sújtó előítéleteket?
Heves vita alakult ki, de jó volt látni, hogy a markánsan eltérő vélemények ellenére sem akarta senki ledorongolni a másikat. Mindenki aktív volt, de a hazai vitakultúrában menetrendszerűen érkező agresszív hangvétel egy pillanatra sem uralkodott el a teremben.
A második jelenet még kényesebb témát vett elő: kell-e beszélni a kamaszokkal a szexualitásról, és ha igen, hogyan? Ebben a kérdésben még megosztottabb volt a társaság. Volt, aki szerint a hivatalos iskolai felvilágosítás bőven elég, nem szabad ráerőltetni senkire ezt a témát.
Más szerint
a tinédzserek már így is többet tudnak a szexről, mint bármelyikünk,
épp ezért fontos, hogy megtörjük a prüdériát, és beszéljünk erről velük. Különben a szükségszerű kíváncsiságuk kielégítését a pornóra és a szerelmes regényekre hagyjuk, márpedig az egyik kiüresítve, a másik pedig idealizáltan mutatja be a szexualitást.
Érdekes kérdés volt az is, hogy mennyire kell a szex érzelmi hátterét hangsúlyozni. Volt, aki szerint mindig így kell ábrázolni, többen viszont tiltakoztak az ellen, hogy megbélyegezzük az érzelemmentes szexet.
Tegye már föl a kezét, aki világéletében csak szerelemből szexelt!”
– fakadt ki az egyik néző, nagy derültséget okozva a teremben. A nevetés után beálló csendben azonban egyetlen kéz sem emelkedett a magasba.
Az utolsó jelenet is nagyon aktuális kérdést feszegetett: „Az LMBTQ emberek önelfogadását és elfogadtatását segíti a közéleti emberek coming outja, ezért minden ilyen ismert embernek elő kellene bújnia” – hangzott a vitára bocsátott tételmondat. A többségi vélemény az lett, hogy az állítás első része igaz, a második viszont nem feltétlenül. Hiszen egy ilyen döntést nem lehet senki számára erkölcsi kötelességgé tenni, csakis maga az érintett hozhatja meg.
Felmerült az is, hogy az egész „coming out”-kérdés túl van görcsölve manapság, és lehet, hogy ezt sokkal hétköznapibban kellene meglépni.
Nem biztos, hogy egyből teátrális színvallásra van szükség,
inkább a világ legtermészetesebb módján lehetne elejteni megjegyzéseket az életmódjáról. Ezzel a normalitását hangsúlyoznánk, és elejét lehetne venni annak, hogy eleve gyónásnak hasson. „Végre nem az érezné magát zavarban, aki coming outol, hanem az, akit ez kiakaszt” – hangzott a felvetés.
A workshop kiváló példa volt arra, hogy értelmes párbeszédet is lehet folytatni ezekről a kényesnek tűnő kérdésekről, és arra is, hogy a színház még mindig kiváló eszköz a vita kereteinek kijelölésére.