Nehéz büszkének lenni egy országra, ami kerítést emel

Szász János

Szász János hétköznap délelőtt egy csendes moziban szeretné megnézni a Saul fiát, amiről reméli, hogy megkapja az Oscar-díjat. Szerinte nagyjából ugyanott vagyunk, mint a 60-as években, de most már legalább szabadon utazgathatunk. Műveiben megszállottan kutatja a bűnt és az ember sötét oldalát, ami családja történetét is beárnyékolta a holokauszt idején.

• Gyerekkorában a világ legunalmasabb tevékenységének gondolta a filmezést.
• Hamarosan egy verembe kényszerült kislány és egy patkány barátságáról forgat filmdrámát.
• Meghatározó volt számára a Dr. Mengele boncolóorvosa voltam című visszaemlékezés.
• A rendszer kritizálása mellett arról is fontos beszélni, hogy büszkék lehetünk a kultúránkra.
• Háromszor állította színpadra a Mester és Margaritát, egyszer Moszkvában.

A film és a színház világában is otthonosan mozog. Mi a fő különbség a két látásmód között?

A film közelkép, a színpad pedig nagytotál. Én közben ugyanaz maradok, ezért a színházi rendezéseimet filmszerűnek szokták titulálni a kritikusok, a filmjeimet pedig sokan színházasnak ítélik. Számomra mindkét esetben a színészi játék a legfontosabb. Izgalmas látni, miként bújik bele a figurába, és ahogy ebben én is részt veszek.

Világéletében színházzal akart foglalkozni Fotó: Bielik István - Origo

Hagyja a színészeit, hogy kipróbáljanak mindent, míg megtalálják magában az alakot, akit meg kell formálniuk?

A színpadon nem szoktam beállítani őket, inkább azt mondom nekik: „csináljatok valamit, és majd hozzászólok”. Ha jó színészről van szó, és biztos az ízlése, akkor észreveszek nála valami jó kezdeményezést, amin elkezdhetünk közösen dolgozni.

Apja, Szász Péter filmrendező volt, és ön is ezen a szakon szerzett diplomát. Hogy került mégis a színházhoz?

Egész életemben színházzal akartam foglalkozni, gyerekként egyenesen utáltam a filmezést. Apámat figyelve úgy láttam, hogy a filmkészítés a világ legunalmasabb dolga egy kívülálló számára. Akkor persze még nem tudtam, hogy az apám milyen izgalmakat élt át rendezőként.

Mégis filmkészítőket tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

Az a legizgalmasabb számomra az oktatásban is, hogy színészekkel dolgozom. Amerikában 13 évig csináltam ezt, volt olyan 5-6 év, amikor szinte folyamatosan ott éltem. Ebből fakadóan sok olyan tanítványom van a világban, aki híres lett. A neten majdnem mindennap jelentkezik valamelyikük nálam. Erre nagyon büszke vagyok.

Ha itthon épp nem találjuk a hangsúlyokat, és ezen fölhúzom magam, csak fölmegyek a Facebookra, és megnézem, mit csinálnak a tanítványaim Los Angelestől New Yorkig.

Arra az országra büszke, amelyikben a Saul fia elkészülhetett Fotó: Bielik István - Origo

Nagyon más az ottani oktatás?

A színészet valójában ugyanaz. A Harvardon az amerikai és az orosz színházcsinálást dolgozzák össze, én az orosz iskolát tanítottam, amelynek fő képviselője Sztanyiszlavszkij és Mejerhold. Csehov Három nővér-ét és a Ványa bácsi-t boncolgattuk az elemzési kurzusokon, és előadást is csináltunk, persze nem feltétlenül csak Csehovot.

Itthon a színművészetin oktat az úgynevezett hatszor hatos rendszerben is. Ez pontosan mit jelent?

2011-ben egyike voltam azoknak, akik azt a megbízást kapták az akkori rektortól, hogy találjunk olyan módszert, amelyben a különböző filmes szakok, mint rendező, forgatókönyvíró, operatőr, vágó, hangmester, producer együtt tanulnak, és sajátítják el a filmkészítést. Idén már a harmadik ilyen osztályt indítjuk, mindegyik összetartó és nagyon erős együtt. Így sokkal jobban tudnak majd érvényesülni a pályán.

Mit szól a Saul fia című film cannes-i nagydíjához, amelyet egy fiatal csapat készített?

Amikor Magyarországon megint szögesdrót kerítés épül, nem mindig képes az ember büszke lenni a hazájára.

Arra az országra viszont nagyon büszke vagyok, amelyikben egy ilyen film elkészülhetett.

Őszintén kívánom, hogy eljussanak oda, ahová nekem nem sikerült A nagy füzet-tel, és kapják meg az Oscar-díjat.

Egy csendes moziban akarja megnézni a filmet Fotó: Bielik István - Origo

Ne csak arról szóljon a közbeszéd, miféle rendszerben élünk, tudjunk arról is beszélni, hogy ez az ország halálosan büszke lehet a kultúrájára: Krasznahorkai László nemzetközi irodalmi díjára, a Man Bookerre, vagy épp Nemes Jeles László Saul fia című filmjére.

Látta már Nemes Jeles filmjét?

A napokban fogom megnézni, mert nem egy ünnepi sorban akarom látni, hanem hétköznap délelőtt egy csendes moziban. Tizenhárom éves koromban olvastam Nyiszli Miklós könyvét, amely a Saul fia alaptörténetét adja. A szerző nagyváradi orvos volt, és Auschwitzban a Sonderkommando tagjaként Mengele mellett dolgozott.

2013-ban ismét kiadták az emlékiratait Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban címmel. Nagyon fontos kapcsolat, rokoni szálak is fűznek a történethez, úgyhogy én is ehhez a kisebbséghez tartozom, amelyet mostanában is divat bántani. Számomra meghatározó volt ez a könyv.

A Vígszínházban rendezi a Jó estét nyár, jó estét szerelem című zenés drámát. Fejes Endre egy megtörtént bűnügyről írta a regényt, amelynek színpadi változatát 40 éve már bemutatta a színház Marton László rendezésében. Mi újat tud mondani a darabbal a mai nézőknek?

Nézze, szerintem nagyjából ugyanott vagyunk, mint a 60-as években, amikor Fejes megírta ezt a könyvét. Természetesen nagyon sok minden változott, van útlevelünk, és bárhová elmehetünk.

A fiatalok el sem tudják képzelni, hogy akkor mit jelentett útlevelet kapni, egy országhatárt átlépni.

A darab mélyén arról van szó, hogy az ember nem tudja megváltoztatni a sorsát, ha valahová beleszületett, és valamilyen jövőt kapott.

Most sem?

Szerintem nem. Ez egy nagyon haladó, modern gondolata Fejesnek. Egyszerűen csodaszámba megy, ha valakinek sikerül valamit megvalósítania az álmaiból. Aki ki akar lépni az árnyékból, valami többre vágyik, könnyen csalódhat. Pedig ma így van ezzel a magyarok többsége. Csak meg kell nézni, hogy hányan hagyják el az országot.

Apját Dachauba hurcolták Fotó: Bielik István - Origo

Magát borzasztóan izgatja, hogy mi van az ember tudatalattijában, a sötét oldalon. A filmjei, mint a Woyzeck, a Witman fiúk, az Ópium mind erről szólnak.

Meg a holokauszt is izgat, ami a családom története, apámé, anyámé, akik áldozatai voltak ennek a sötét oldalnak. Meg Bulgakov Mester és Margaritá-jában Woland professzor, a fekete mágus.

Miért érdekli ennyire a bűn?

Apámat Dachauba hurcolták, egy évig volt München mellett, a Harmadik Birodalom elsőként megépített lágerében, és nem tudom függetleníteni magamat attól a kreclitől, attól a zúgtól, amibe beleszülettem.

Azt firtatja, hogyan bújik ki az emberből a bűnös indulat, hogyan lehet szintézisbe hozni a láthatót és a láthatatlant?

Ha ezt meg tudnám szavakban fogalmazni, nem rendeznék többet. Keresem az okot, de én magam nehezen jutok a megfelelő szóhoz. Elválaszthatatlan az embertől, hogy hová születik, milyen családban és milyen társadalmi közegben nő fel.

Nem tudom, minek köszönhető az az erős jobboldaliság, amelyik Magyarországon átvette az uralmat.

Talán a szegénység szüli, de ez bizonyára nagyon összetett dolog.

Nekem az a feladatom, hogy minderről a film és a színház nyelvén próbáljak meg beszélni. Ez tulajdonképpen egyfajta kutatás a bűn nyomában. Nem véletlen, hogy a Mester és Margaritá-t háromszor rendeztem meg. Egyszer Moszkvában is színpadra állítottam, ami nagy kihívás volt, de már a 100. előadáson is túl van. A következő filmemben is egy bűnügyet dolgozok fel, a Léderer-ügyet. Kaptunk rá pénzt, most castingolunk, keressük a helyszíneket.

Apja el akarta tántorítani a rendezéstől Fotó: Bielik István - Origo

Mi van Nava Szemel izraeli írónő történetével a patkányról és a kislányról? Úgy tudom, hogy ebből is filmet szeretne csinálni.

Éppen a forgatókönyvön dolgozom. A történet arról szól, hogy egy kislány a holokauszt idején egy évig él egy veremben, ahol egy patkány az egyetlen társa. Azt járja körül, hogy lényegül át a kártékonynak tartott rágcsáló olyan személyiséggé, aki átsegíti a kislányt a sok szörnyűségen. Ez is egy borzasztó történet.

Édesapja nem akarta lebeszélni a pályáról?

De, minden erejével el akart tántorítani a rendezéstől. Ő szenvedett a szakmától, sokan becsapták, átverték, kihasználták. Vegyük csak A tizedes meg a többiek-et, amelynek a stáblistáján apám konzultánsként szerepel, holott ő írta, és gyakorlatilag rendezte is ezt a mozit. Mindenki tudja a szakmában, de senki nem teszi helyre a dolgot.

Milyen szerepet játszik a zene az életében?

Lételemem a zenehallgatás, elengedhetetlen napi szükséglet. Ha lenne időm és sok pénzem, nem foglalkoznék mással, csak Glenn Gould zongorajátékát hallgatnám. A 20. század egyik zenei óriása lenyűgöz szuverén látásmódjával, egyéni stílusával. Nagyon különleges már azzal is, ahogyan a zongoránál ül, a klaviatúra egy vonalban van a könyökével, szinte belebújik a hangszerébe.

Reméli, hogy egyszer felkérik operát rendezni Fotó: Bielik István - Origo

Az opera is elvarázsol, még a filmen és minden prózai színházon is túlmutat tökéletessége, kifejezésének világa, az opera maga egy űrutazás. Nagyon vágyom rá, hogy egyszer megcsörrenjen a telefonom, és rendezni hívjanak az Operába. Várom a csodát! (nevet)

Úgy tudom, Fischer Ivánnal, a Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatójával is akar forgatni.

Mondtam neki, hogy nagyon szeretnék filmet csinálni a művészetéről. Beszélgetnénk a zenéről, hogy mit hordoz abból, ami kívül esik a hétköznapi életünkön, és mivel tudja előcsalni az eufóriát. Nagy tisztelője vagyok, mert az ő zenei interpretációja egyéni, izgalmas, szövevényes és nagyon emberi.

Az emberi érintés fontos magának?

Ezen nem is gondolkodtam, nem kérdezte tőlem még senki. Apám tanította meg a kézfogást, és azt is, hogy nézzek bele a másik szemébe.

Ahogy mondta, ilyenkor egy pillanat alatt megtudod, kivel állsz szemben.