Magyarországon hiánycikk a konzervatív feminizmus

Réz Anna interjú

A feminizmus célja nem az, hogy eltörölje a férfi-női szerepeket, mégis sokak számára szitokszóvá vált Magyarországon. Réz Anna feminista blogot szerkeszt, és évek óta vezeti az Üvegplafon-esteket, ahol szakértőkkel, aktivistákkal és művészekkel beszélget arról, miként határozzák meg életünket a nemi sztereotípiák.

• Amikor egyetemre járt, még ciki volt feministának lenni.
• Imádja a Trónok harcát, amit sokan szexizmussal vádolnak.
• Szerinte nálunk a politikát fogja utoljára elérni a női egyenjogúság.
• Nagyon tradicionálisan gondolkodunk a gyereknevelésről.
• Senki sem szereti, ha emlékeztetik arra, hogy igazságtalan társadalomban él.
• Nem szabad elfeledni, hogy a feminizmus csak egyetlen dimenziója az egyenlőtlenségek leírásának.

A feminizmusról sokan úgy vitatkoznak, hogy közben azt sem tudják, mit jelent pontosan. Tisztázzuk, te mit értesz alatta?

Egy egyszerű elvről van szó, amit persze nem mindig könnyű átültetni a gyakorlatba. A központi gondolat az, hogy a nőket és a férfiakat – mint általában az embereket – ugyanaz a bánásmód, ugyanazok a jogok és lehetőségek illetik meg. Nem szabad senkit a neme alapján diszkriminálni különféle élethelyzetekben. Márpedig az életünk számos területén látszik, hogy a nemünk nagyon meghatározza, miként tekintünk magunkra és a másikra. Karrier, család, magánélet, nevelés.

Nincs baj azzal, ha valaki erősen megéli a nemiségét Fotó: Polyák Attila - Origo

Ez azt is jelenti, hogy le kell számolni a nemi szerepekkel?

A közhiedelemmel ellentétben a feministák túlnyomó többsége nem a nemek eltörléséért küzd.

Tök jó, hogy vannak nők és férfiak, ahogy olyan emberek is, akik egyik nemmel sem azonosulnak teljesen.

Azzal sincs semmi baj, ha valaki erősen megéli a nemiségét, és ez hozzátartozik az identitásához, de azzal se, ha valaki számára ez egy huszadrangú dolog. Mindenki dönthesse el, mennyire veszi komolyan, és mennyire szeretné követni ezeket a mintákat.

Szerinted miért válhatott szitokszóvá a feminizmus Magyarországon? Sokakban már attól felmegy a pumpa, ha meghallják a kifejezést.

Nyilván senki nem szereti, ha tudatosítják benne, hogy privilegizált helyzetben van. Jólesik azt hinni, hogy egy alapvetően igazságos társadalomban élünk, ahol mindenki azt kapja, amit megérdemel. Szerintem az emberek többsége számára fontos az esélyegyenlőség gondolata. Pont ezért tagadjuk ösztönösen, hogy részesei lennénk egy olyan rendszernek, ami nem mindig méltányos a tagjaival.

Réz Anna

2013-ban védte meg doktori disszertációját a CEU filozófia tanszékén; kutatási területe az erkölcsi felelősség. Dolgozott többek között a Werk Akadémiának, a Mindentudás Egyetemének, az Erasmus Kollégiumnak; tanított az ELTE-n és a BME kommunikáció szakán; a Népszabadságtól a Magyar Filozófiai Szemléig számos helyen publikált. Az általa szerkesztett Vétkek és választások – A felelősség elméletei című tanulmánykötet 2013 őszén jelent meg a Gondolat Kiadó gondozásában. Jelenleg a CEU posztdoktorális kutatója és az Üvegplafon nevű „női közéletmód”-blog szerkesztője.

Ez igaz lehet a férfiakra, de sokszor a nők is ugyanolyan hevesen utasítják el a feminizmust.

Persze, hiszen az ember nemcsak haszonélvezőnek nem érzi magát szívesen, hanem áldozatnak sem. Miért jobb nekem az nőként, ha tisztában vagyok vele, hogy hátrányt szenvedek egy munkahelyi előléptetésnél? Másrészt: ha egy nő elér egy olyan pozíciót, ami kevés nőnek sikerül, akkor nyilván ezt szeretné annak betudni, hogy valamit jobban csinált, mint a többiek. Nem szívesen gondol bele, hogy a tartalmas karrierút vagy a relatíve szerencsés család nem adatik meg mindenkinek.

Ez mind szép és jó, de nem fenyeget az a veszély, hogyha egyszer fölveszed ezt a feminista szemüveget, akkor a legártatlanabb élethelyzetekbe is belelátod a nők elnyomását? Egy idő után már a legapróbb udvarias gesztusok is a férfiuralom jeleivé válnak.

Ez egy létező veszély.

Ha az ember rápörög egy témára, akkor néha elkerülhetetlenül túllő a célon.

Mindig tudatosítani kell, hogy a feminizmus csak egyetlen dimenziója az egyenlőtlenségek leírásának. Egyfajta elemzési eszköz, amit ugyan bármire ráereszthetsz, de nem biztos, hogy mindenre érdemes.

Jó, ha az ember nem mindig csak felszólító módban fogalmaz Fotó: Polyák Attila - Origo

Az viszont szuper, hogy nálunk is egyre többen kattannak rá a dologra. A mostani huszonöt év körüliek már teljesen máshogy állnak hozzá, mint mi. Mikor én egyetemre jártam, még tök ciki volt feministának lenni, pedig csak öt évvel vagyok náluk idősebb.

Benned is megvan ez az aktivista hajlam?

Nem igazán, én inkább a moderátor szerepében tetszelgek. Egész más habitus a kettő. Szerintem fontos, hogy az ügyek melletti aktív kiállás mellett folyjon egy kevésbé értéktelített, konszenzuskereső párbeszéd is. Hiszek abban, hogy az emberek meggyőzhetőek racionális, konstruktív vita által.

Miközben tehát benne állok a feminizmusban, merek kritikus lenni vele szemben.

Jó, ha az ember nem mindig csak felszólító módban fogalmaz, hanem olykor kijelentőben vagy kérdőben is.

Miről vitatkoztok ilyenkor, mondasz egy példát?

Hogy egy kevésbé fajsúlyos példát mondjak: ott van mondjuk a Trónok harca, amit sok feminista elítél a szexizmusa miatt. Szerintem viszont elképesztően érdekes, hogy egy tévésorozat enciklopédikus részletességgel végigköveti, miként viselkedhetnek a nők egy patriarchális társadalomban. Gyakorlatilag a stratégiák teljes spektrumát felvonultatja, bemutatva, hogyan reagálhatnak a nők egy olyan világra, ami rettentő ellenséges a hatalmi törekvéseikkel szemben. Ennél nőbarátabb projektet nem is tudok elképzelni.

Nálunk nem létezik konzervatív feminizmus, pedig fontos lenne Fotó: Polyák Attila - Origo

Ha már a hatalmi törekvéseknél tartunk, nemrég női politikusokkal is tartottál beszélgetést, ahol minden pártból képviseltette magát valaki. Ez előremutató volt?

Egyáltalán nem; nem volt olyan közös alap, amelyből kiindulhattunk volna. Igaz, szándékosan nem ismert arcokat hívtunk, mert épp az volt a cél, hogy nézzünk meg olyan nőket a politikából, akiket nem látunk olyan gyakran a tévében. Brutális volt a szakadék a résztvevők felkészültsége között – a baloldali pártok javára.

Az nagy baj, hogy a jobboldalnak semmiféle intellektuális tartaléka nincs ahhoz, hogy a nőkérdést meg tudja fogalmazni ma Magyarországon.

Egyszerűen hiányoznak ehhez az emberei. Nálunk nem létezik konzervatív feminizmus, pedig fontos lenne. Még akkor is, ha időnként egymás agyára mennénk.

Máshol létezik konzervatív feminizmus?

Van rá példa, hiszen ha belegondolunk, a feminizmusnak van egy csomó olyan célja, ami kifejezetten a családok fennmaradását és jóllétét szolgálja. Például az, hogy az apák vállaljanak nagyobb szerepet a családi életben, amit egyes konzervatívok ugyanúgy célul tűznek ki, mint a feministák, még ha más is a motiváció.

A politikát fogja utoljára elérni a változás Fotó: Polyák Attila - Origo

De változhat addig bármi a női egyenjogúság terén, amíg a politikában ekkora férfitúlsúly van?

A mai magyar közéletet elnézve, szerintem a politikát fogja elérni utoljára a változás. Sőt, én rémülnék meg a legjobban, ha a parlamentben most terítékre kerülne a feminizmus, mert tuti sikerülne egy nem létező ideológia rémképével árkot ásni az ország két fele közé. Erre pedig nincs semmi szükség.

Kézenfekvő megoldásnak tűnik a női kvóta bevezetése a parlamentben. Erről mit gondolsz?

A politikai kvótával egyetértek, mert ott közügyekről van szó. Azért küldjük a parlamentbe azokat az embereket, hogy többé-kevésbé leképezzék a társadalom igényeit, és ez nem történhet meg addig, amíg kilencszázaléknyi nő ül a teremben. A cégeknél viszont már más a helyzet. Hiába tartom kívánatosnak, hogy több női felsővezető legyen, ezt semmiképp nem iktatnám törvénybe. Ezen a ponton a kvóta agresszív beavatkozásnak tűnik egy cég belügyeibe. Ellentétben a politikával, ami viszont maga a közügy.

Nagyon tradicionálisan gondolkodunk a gyereknevelésről Fotó: Polyák Attila - Origo

A karrier és a családalapítás feszültsége egyre gyakoribb téma. Te magad is anya vagy, mennyire tapasztalod ezt a konfliktust?

Karrier szempontjából elsősorban nem is annyira a nők és a férfiak, inkább a gyerekesek és a gyerektelenek között húzódik egy brutális szakadék.

Ha gyereked van, nem gazdálkodhatsz az időd felett, vagy csak nagyon limitált mértékben

– miközben többet költesz. Ez így együtt hatalmas terhet ró a családosokra.

Az viszont már kulturális kérdés és őrülten fontos nőügyi probléma, hogy ez a teher jelen pillanatban szinte teljes egészében a nőkre hárul. A családosok helyzeti hátrányát sosem tudja az állam teljesen kompenzálni, de legalább a családon belül fifti-fifti arányban kellene megoszlania ahhoz, hogy ne okozzon már-már behozhatatlan lemaradást a nők számára.

Ezek a viselkedési minták általában gyerekkorunkban égnek belénk, mennyire lehet őket felnőttkorban megváltoztatni?

Nem könnyű. Jó példa erre az a kutatás, amit egy szociológus barátnőm végzett el nemrég. Nőket és férfiakat kérdezett arról, hogy szeretnék-e, ha a jelenleg ötnapos fizetett apasági szabadság hosszabb lenne. A válaszadók átlagosan arra voksoltak, hogy igen, de maximum kilenc napra kéne bővíteni. El tudsz képzelni ennél bizarrabbat? Otthon maradhatnál a feleségeddel meg a gyerekeddel, és közben kapnád a fizetésed, mire te azt feleled, hogy „Köszi, de erre nincs semmi szükség!”

Nincs zsigeri szolidaritás a különböző kisebbségek között Fotó: Polyák Attila - Origo

Ez azért sokat elmond arról, milyen mélyen gyökereznek bennünk ezek a minták. Nagyon tradicionálisan gondolkodunk abban a kérdésben, hogy kinek kéne a gyerekkel foglalkoznia.

A feminizmus mennyire jár szükségszerűen együtt más kisebbségek iránti érzékenységgel?

A kisebbségeket azért sokszor kevés köti össze a valóságban. Egy budapesti belvárosi, felső középosztálybeli női filozófusnak, amilyen én vagyok, teljesen mások – és összehasonlíthatatlanul kisebbek – a problémái, mint egy zsákfaluban élő, képzetlen roma férfié. Azon túl, hogy valamilyen dimenzióban el vagyunk nyomva, nem ugyanazokkal az akadályokkal nézünk szembe az életben. Ezért szerintem

illúzió lenne arra bazírozni, hogy egyfajta zsigeri szolidaritás köti össze a különböző kisebbségi csoportokat.

Az más kérdés, hogy belátjuk: többféle társadalmi privilégium létezik. Ezért az Üvegplafon Facebook-oldalán is hírt szoktunk adni a kirívó társadalmi igazságtalanságokról. De én nem várom el egyetlen olvasónktól sem, hogy automatikusan úgy gondolja, köze van a melegek vagy a bevándorlók problémájához.

Nem az elvekre, hanem konkrét ügyekre koncentrálunk Fotó: Polyák Attila - Origo

Ha magát az elvet nézzük, nem ez volna a következő lépés?

Dehogynem, csak mi elsősorban nem az elvekre, hanem olyan konkrét ügyekre koncentrálunk, amiben a többségében női közönségünk magára ismer. Mert mondjuk már velük is megesett, hogy nem mertek fizetésemelést kérni, és a lustább férfi kollégájuk beelőzte őket. Mert már ők is átélték, hogy a csávójuk úgy tett, mintha hatalmas kegyet gyakorolna, mikor életében egyszer kiteregetett.

Mert már velük is volt olyan, hogy utánuk füttyögtek az utcán, és görcsbe állt a gyomruk, hogy mi van, ha követni kezdik őket.

Ezekre a konkrét tapasztalatokra lehet építeni. Van egy csomó közös élményünk, amikről nem is feltétlenül tudjuk, hogy problémásak, amíg nem leszünk részei egy olyan közösségnek, amelyben ezekről a tapasztalatokról nyíltan és kritikusan beszélnek.

A te párkapcsolatodban magától értetődően mennek ezek a dolgok?

Dehogyis. Vannak olyan férfi kommentelőink, akik azt állítják, hogy ők zsigeri egalitáriusok, és természetes számukra, hogy egyenlő részt vegyenek ki a háztartásból. Nagyon irigylem a partnereiket. A barátomnak és nekem is küzdenünk kell a reflexeinkkel. Néha tényleg úgy érzem magam, mint a dühös feminista sztereotípiája. Mikor például nyaralunk, és valami helyzet van a gyerekekkel, én meg elkezdek odasprintelni, aztán egyszer csak ott találom magam egy másik kétségbeesett anyával, míg az ő csávója sörözik, az enyém meg épp leült elszívni egy cigit.

Egy mese miatt állt a bál otthon Fotó: Polyák Attila - Origo

És ezek nem biológiailag kódolt ösztönök, hanem belénk nevelt viselkedésformák?

Persze. Az ilyesmivel nem születünk, hanem megtanuljuk, hogy valami a mi dolgunk, a mi felelősségünk, más pedig nem. A munkamegosztás, amit megtanulunk, pedig már valóban ilyen zsigeri reakciókban fog lecsapódni.

Jó feministaként igyekszel a gyereknevelésben elkerülni ezeket a mintákat?

Igen, de ez nem mindig működik a valóságban. Olyankor elgondolkodom, hogy nem erőltetem-e rá azt a bizonyos feminista szemszöget olyan helyzetekre, amikre nem kéne. Nemrég például egy mese miatt állt a bál otthon, amit én borzasztóan szexistának éreztem, a párom szerint viszont teljesen rendben volt. Roppant liberálisan úgy döntöttünk, hogy akkor ő olvassa esténként a gyereknek a mesét, én meg nem. Ennek nyilván az lett a vége, hogy most már a gyerek könyörög, hogy én is olvassam neki.

Ezek persze nem vérre menő harcok, jókat szórakozunk közben, de egy adott ponton azért megkérdezed magadtól,

tényleg van-e bármi jelentősége, hogy mit olvas a gyereked kétévesen.

Néha nem árt egy percre megállni, és felmérni, minek mekkora az erkölcsi jelentősége. Lehet, hogy rossz egy szexista mese, de össze sem hasonlítható mondjuk egy bántalmazó kapcsolattal.