Úristen, mi van itt? Valaki emlékszik még arra, milyen érzés, amikor sietni kell az egyik színpadtól a másikhoz, mert két érdekes előadó is koncertezik párhuzamosan? Ha ránk hallgat, akkor önnek is szednie kell a lábát, mert jó esély van arra, hogy miközben a Nagyszínpadon Florence Welsh megcsinálja a fesztivál koncertjét, addig a Samuel Herring vezette Future Islands is legalább erre a címre tör az A38 színpadán.
Az lehet, hogy a totál kiégett, hisztis és hangját vesztett Robbie Williams leszervezése nagy dolognak tűnt, a szigetesek nem győzték reklámozni, micsoda összegekről és kívánságokról volt szó,
egy másik univerzumban viszont a Florence and the Machine legalább akkora dobásnak számít, mint Williams, ha nem nagyobbnak.
Welshék olyan fesztiválokat vezettek, amilyenekre Williamst nézőként se engedték volna be.
Az biztos, hogy hatalmas érzésekből nem lesz hiány, Welsh viszont mindig hozzá tud tenni valamit, amitől mindez nemcsak megbocsájtható, hanem kifejezetten szórakoztató lesz. Erre az egyik legjobb példa a Delilah, amiben az idegösszeroppanás szélén álló Welsh inkább úgy dönt, hogy kitáncolja magából a feszültséget. A komor téma ellenére árad belőle az életigenlés, ami remélhetőleg a koncerten is átjön.
Ahogy a Quarton írtuk, ha ez egy tinivígjáték filmzenéje lenne, akkor erre csúsznának le a gimis srácok az utolsó csöngőszó után az épületben lévő korlátokon és tárnák ki az iskola kapuját. Egy tikkasztó nap után, amikor az irodában mindenki arról panaszkodott, hogy megint hogy elszúrta a nyarát, nem volt sehol, csak a gürcölés ment, és egyébként is elrohan mellette az élet,
micsoda felüdülés lesz azt érezni, hogy van még remény!