Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Nem kellett sokat várni, hogy ismét bemutassák az István, a király-t. Ezúttal két dolog szolgált apropóként. Az egyik, hogy Szörényi Levente és Bródy János is közel egy időben töltötték, illetve töltik be a hetvenet, a másik pedig, hogy a Liget Projekt részeként elbontják a Királydombot, ahol a darabot 1983-ban először láthattuk.
A rendezői feladatokat ezúttal Novák Péter vállalta, aki valahogy majdnem minden István, a király-bemutatóból kivette a részét. Az elsőt apja koreografálta, ő pedig gyerektáncosként szerepelt benne. Ahogy az Origónak adott interjúban is említette, számára ez egyfajta megérkezés.
A '83-as előadásból egyébként hárman is szerepelnek a mostaniban, Varga Miklós ismét Istvánként, Nagy Feró Laborcként, Deák Bill pedig táltosként látható.
Novák minden alkalmat megragadott arra, hogy hangsúlyozza, a szerzők kérésének megfelelően most a zene és a szöveg kapja a főszerepet. Emellett a legkomolyabb változtatás az 1983-as előadáshoz képest azt volt, hogy most a közönséget vitte a dombra, és a színpad került mélyebbre, akárcsak egy hagyományos színházi előadás vagy koncert esetében.
A két budapesti koncert állítólag telt házas lett, de érezhető volt, hogy elmarad a nyüzsgés Novák előadásával kapcsolatban. Emlékezetes, hogy Alföldi Róbert tavalyelőtti bemutatója idején mindennap bekerült az István, a király valamivel a hírekbe, sőt utána is, Alföldit Szentendrén még meg is akarták verni miatta.
„Nyilván mindenki ismeri a darabot, így sokkal nagyobb vihart kavart, mint eddig bármi, amit tettem. De szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem rólam szól, ez inkább arról szól, milyen morális állapotban van a társadalom” - mondta akkor Alföldi az Origónak.
Novák hangsúlyozta, hogy Alföldi rendezése volt rá a legnagyobb hatással.
Szörényi ilyenkor biztos nagyokat nyeldesett otthon, hiszen nem győzte két éve hangoztatni, mennyire nem szerette azt a verziót, mert túlságosan háttérbe szorította a zenét.
„A legaktuálisabb a mostani előadás, csak körbe kell nézni, mi megy a világban” - mondta az Origónak László, aki a feleségével érkezett a szerdai bemutatóra, és úgy látja, az István, a király legfontosabb problémafelvetése a vallások együttélése.
„Magyarországon belül teljes egység mutatkozik a katolicizmussal kapcsolatban, nincs itt szó széthúzásról. Ami itt folyik, csak bohóckodás, a politikusok játéka. Magyarországon nincs jobb- vagy baloldal, hatalom és korrupció létezik. A probléma a migránsok áradása, a kínai veszedelem, az arab veszedelem, az Iszlám Állam” - magyarázta.
Zoltán és Éva látták a '83-as előadást is, most azért jöttek el a Királydombhoz, hogy felébresszék az emlékeiket.
Egy kicsit mindig aktuális az István, a király, könnyen az adott politikai viszonyokhoz lehet igazítani.
Magyarország egy örökös forgószínpad, ami egyaránt köszönhető a földrajzi fekvésének és történelmének. Előnyt is lehetne kovácsolni a sokféleségéből, a kultúrák találkozásából. Én például abszolút pozitívan élem meg”- magyarázta.
Ők ragaszkodnak a régi szereplőkhöz, örülnek Varga Miklós, Nagy Feró és Deák Bill Gyula visszatérésének. „Sokszor azon kapjuk magunkat, hogy a retrós dolgokat nézegetjük, és a múltat kutatjuk. Ha ilyen hangulatban jövünk ide, jobban örülünk egy ráncos régi szereplőnek, mert több emléket idéz fel bennünk.”
Ők látták az Alföldi-féle verziót is, ami a modernsége miatt nem annyira tetszett nekik. Farkas Dezsőné viszont nagyon szerette az Alföldi-féle István, a király-t is:
„Nagyon helyénvaló volt, hogy egy kicsit felrázza a dolgokat. Azzal sincs persze semmi probléma, hogy Novák most nem akar politizálni.”
A kísérőjével, Pállal mindketten úgy látják, az első darab is az összefogást hirdette, ez az üzenet pedig ugyanolyan fontos ma is. A jelenkori Magyarország legnagyobb hibájának a széthúzást tartják.
Szerintük egy István, a király-előadásra eljönnek minden oldalról, ahhoz viszont még mindig kevés, hogy a végén egymás vállára borulva távozzanak.
A többséget viszont inkább a dalok hozták el az előadásra. „Azért jöttünk, mert a szüleim látták az első előadást, és utána évekig még abban éltek. Szeretnénk megmutatni a gyerekeinknek mi is. Mi leszarjuk a politikát, megvan a magunk véleménye, de nem keverjük a kettőt, nekünk mindegy az is, hogy Novák vagy Alföldi rendez” - magyarázta Tibor és felesége, akik két kisgyermekkel érkeztek a Városligetbe.
Egy őszes úr is azt mondta, az egészet cakkpakk szereti, úgyhogy nem volt kérdés, hogy eljön. Ő megjegyezte még, azért aktuális a darab üzenete, mert a magyarság szétdarabolására figyelmeztet.
A mostani vezetés végképp nem az én ízlésemnek való. Egy beteg ember vezeti az országot, ez van, nem tudunk, mit csinálni”
- mondta, és elviharzott a lányával és az unokájával.
Emlékszem, apámnak két bakelitje volt, amit gyűjteménye komoly értékének tudott. Az egyik természetesen az István, a király volt, a másik pedig a Pink Floyd The Wall-ja. Mindkettőt elég sokat hallgatta, eleinte még tetszettek is, aztán valamikor az általános iskola vége felé minden kapcsolatom megszakadt a két művel.
A Pink Floydéra mint hihetetlen, grandiózus, emberfeletti alkotásra most úgy gondolok, mint az egyik legkárosabb lemezre, ami valaha született, aminek nyomán sorra teremnek a szimfonikus, ilyen-olyan progresszívrock- és metálegyüttesek, ami új szintre emelte a komolynak és jelentősnek szánt megfejtéseket, amik mögött persze alig áll valami.
Aztán ott volt az István, a király, amivel hosszú évekig nem is találkoztam. Szerda este viszont ott állt fél kilenc körül Szörényi fehérben, egy szál gitárral a színpadon, a találkozás pedig elkerülhetetlenné vált. Szintén Novák origós interjújában hangzott el, hogy a színpad és közönség helyének megcserélésével a nép végre tényleg maga a nép lehet.
Mi még ennél is tovább mentünk, és kerítések mögül néztük meg, ahogy rajtunk kívül még rengetegen. A koncert kezdetekor is megállás nélkül szemerkélt az eső, aranyos pudlikölykök játszadoztak a fűben, a kocogók rendületlenül rótták a köröket.
Igazán mégis csak akkor éreztük, hogy egy kicsit elkalandozott a figyelmünk, amikor egy Beer Bike közelített a Darude Sandstormját üvöltetve.
Néhány szám után kiderült, hogy Novák az évek alatt nagyon megtanult mellébeszélni. Nem kellett sok idő, hogy ráeszméljek, amikor azt mondta, az előadás szikár lesz, akkor arra célozgatott, hogy nagyon olcsó lesz. Amikor annak örült, hogy színpadi műfajt váltottak, akkor mentegetőzött, amikor azt mondta, tiszteletben tartotta a szerzői kérést, hogy a zene kerüljön előtérbe, akkor arra kapott felkérést, hogy rendezzen meg egy olyan műsort, amit könnyen lehet utaztatni, és olyan lesz, mint évekkel ezelőtt az egyik kereskedelmi tévé road show-ja.
Az István, a király minden egyes előadásával kegyetlenül kopik, folyamatosan hámlik róla a varázslatos máz, ami a szájhagyomány útján rárakódott.
Szinte törvényszerűnek tűnik, hogy éppen Novák végezze ki egy időre a darabot.
Amikor Szörényi például kicsit megnyomta a hangját, akkor vagy tényleg belerecsegtek a hangfalak, vagy valaki direkt vehemensen nyitogatta az egyik toi toi ajtaját. A beugró énekesek sem sokat tettek hozzá, a legnagyobb tapsokat tényleg a régiek kapták, akik közül Varga Miklós és Feró is sokat vesztett a erejéből.
Alföldi volt az egyetlen, aki rájött, tök mindegy, milyen énekesek helyettesítik az eredeti hangokat, a rajongók mindig hozzájuk fognak ragaszkodni.
Úgy vannak vele, mint a Bud Spencer–Terence Hill-filmek szinkronjaival: így szokták meg, így is szeretik. Már csak ezért sem volt elvetélt próbálkozás, hogy inkább színházat, mint rockoperát csinált az István, a király-ból.
Az végül egyáltalán nem látszott, Novák mit rendezett a darabon, mindenki magát alakította. Annyi szerencséje azért volt a nézőknek, hogy Keresztes Ildikó egészen visszafogottan játszott, és hogy ott volt Feke Pál, aki mellett minden többé-kevésbé friss beugró amatőrnek látszott.
Két igazi tanulsággal ezen felül is szolgált azért a szerdai István, a király. Az egyik, hogy Pokolgép és Ossian ide vagy oda, valószínűleg Szörényi írt először galoppmetált is Magyarországon, a másik pedig, hogy egy olyan száma tényleg van a darabnak, ami odakerülhet a magyar popzene legnagyobb pillanatai közé, mondjuk az Ősbikini és a Balaton mellé. Ez pedig nem más, mint a táltos fohásza. Deák Bill most is akkorát énekelt, hogy csak miatta megérte belenézni.
