Azt mondják egyébként, hogy a magyar irodalom még sosem volt ennyire ismert külföldön, mint mostanság. Márai és Szabó Magda, Esterházy, Nádas, Krasznahorkai és persze Kertész Imre neve már egy ideje jól ismert a műveltebb nyugat-európaiak körében. Az utóbbi években pedig néhány fiatalabb írónk is utat talált a külföldi kiadókhoz és olvasókhoz.
A legsikeresebb köztük az 1973-as születésű Dragomán György, akinek második regénye, A fehér király (2005) néhány év leforgása alatt több tucat nyelven is megjelent. A legnagyobb visszhangja talán Angliában volt, ahol épp ez idő tájt független filmet is forgatnak a ’80-as évek Romániájának bizarr, szürreális világában játszódó könyv alapján.
Ha a világ azt várja a kelet-európai szerzőktől, hogy az elnyomásról, a diktatúráról írjanak, akkor Dragomán György tökéletesen megfelel ennek az elvárásnak. Nem mintha tudatosan gyúrna a világsikerre, csak éppen mániákusan érdekli a szabadság kérdése. Szövegeiben az a feszültség vibrál, hogyan talál magára az ember egy olyan közegben, amelynek minden igyekezete arra irányul, hogy a személyt a maga egyediségében elfojtsa, elveszejtse.
Dragomán könyvei a nyugati olvasók számára többszörösen is egzotikusak.
Egzotikus az elnyomás fojtogató légköre, a bizarr diktátor alakja,
a bizalmatlanságon alapuló emberi viszonyok rendszere, és az a sajátos helyzet, amelyben Dragomán alakjai léteznek, vagyis hogy nem egyszerűen egy durva diktatúra alattvalói, hanem az alattvalókon belül is egy megvetett kisebbség tagjai.
Dragomán György legújabb regénye, a Máglya a napokban jelent meg német nyelven, és máris olyan jelentős lapokban publikáltak róla recenziókat, mint a Der Spiegel vagy a Die Welt. Előbbiben ráadásul a Dragomán generációjához tartozó, szintén világhírű német kolléga, Daniel Kehlmann méltatta a könyvet és nem mellesleg az egész magyar irodalmat.
Magyarország Kehlmann szerint a világ vezető irodalmi nagyhatalma,
„a népességszámhoz viszonyítva sehol másutt nem ilyen magas az egy főre eső, jelentős írók aránya”. Közülük egy a Marosvásárhelyen született, 15 évesen Magyarországra települt Dragomán György, aki már A fehér királlyal megmutatta, „milyen lehetőségei vannak az irodalomnak, hogy megőrizze a rettenet emlékét, melyet a társadalom legszívesebben elfojtana.”
A mi kritikánkat itt olvashatja a Máglyáról.
„E hipnotikus erejű mű végére érve – írja Daniel Kehlmann a Máglyá-ról szóló méltatása végén – nem tudjuk pontosan megmondani, mit olvastunk: nem konvencionális fejlődésregényt, a poszttotalitárius rendszer életéről szóló politikai tanulmányt vagy szürreális halottak könyvét, árnyakról és szellemekről. Dragomán György, a nagy európai elbeszélő művészete abban áll, hogy mindez egyszerre van jelen a könyvében anélkül, hogy keresettnek vagy túlhangszereltnek hatna.”
A Die Welt kritikusa, Paul Jandl sem fukarkodik a nagy szavakkal. A Máglya írója szerinte
világirodalmi magasságokba emelkedett, amikor a „szeretet és a kegyetlenség nagy ívű és zavarba ejtő panorámáját” tárta elénk új regényében.
A Máglya egyszerre az európai Kelet hiperrealista ábrázolása és gyermeki lét misztériumának erőteljes felmutatása.
Dragomán „sötét tónusú”, „elviselhetetlenül pontos”, mégis „gyengéd empátiával” átitatott prózáját Jandl Herta Mülleréhez és Ágota Kristóféhoz hasonlítja. A Máglya „talányos végű, duplafenekű fejlődésregény, amely mélyen gyökerezik a valóságban, ugyanakkor mélyen mágikus.”
Amikor A fehér király annak idején, tulajdonképpen teljesen váratlanul világsiker lett, és már 18 nyelvre lefordították, a magyar kiadásból még mindig nem tudtak 2000 példánynál többet eladni. Azóta persze több kiadást is megért a regény, de nálunk szó sincs akkora példányszámokról, mint amilyenekkel a holland vagy a skandináv írók büszkélkedhetnek.
Nehogy már egy magyar író ne lehessen próféta a saját hazájában. Hiszen rólunk beszél. A mi múltunkról, amelyről muszáj elgondolkodnunk. És
a mi jövőnkről, amire csak akkor van esélyünk, ha nem spóroljuk meg a szembenézés fájdalmát.
Dragomán György nagyszerű regényt írt, kár lenne, ha csak a németek értenék meg.