Szép lenne, ha még egy örvény magával húzna

Molnár Piroska színésznő, 2015.09.29.

Ha a színháznak hasznára válik, természetesen felszólal közéleti kérdésekben, de a menekültkérdésről vagy a politikáról nem szeretné mindenkinek elmondani a magánvéleményét. A ma hetvenéves színésznő azt is elárulta, mi a színház értelme, hogyan lehet huszonegy év után is izgalmas Bors nénit játszani, és miért tartja ma már ijesztőnek a nagy szerepeket. Interjú Molnár Piroskával.

• Nem biztos, hogy gömbölyűbb lett volna a magánélete, ha nem ad oda mindent a színháznak.
• A Bors nénit nem lehet máshogy játszani, csak könnyes szemmel.
• Amikor valami olyan jól működik, mint a Nemzeti Színház, az valakinek mindig böki a csőrét.
• Ha nagy szerepet kap, egy kicsit már fél, hogy belefér-e még az életébe.
• Kötelessége megszólalni, ha az a színháznak hasznára válik, de a politikától távol tartja magát.

A Színházi Kritikusok Céhe életműdíjának átvétele után azt mondta: "Most már muszáj lesz lassítanom". Tényleg muszáj?

Muszáj lesz. Észveszejtően sokat dolgoztam az elmúlt években, és azt veszem észre, most már igenis szükségem van a pihenésre próba és előadás közt, vagy ha délelőtt és este is játszom. Már nem megy, ami korábban, hogy elmenjek otthonról reggel kilenckor, hazaérjek este tizenegykor, és közben végig dolgozzak. Komolyan kell vennem a fizikai figyelmeztetéseket.

"Amíg az ember bírja, és amíg igényli a színház, a közönség, a kollégák, a rendezők, addig csinálni kell..."

Fotó: Szabó Gábor - Origo

Egy életműdíj vagy egy kerek születésnap jelent az ön számára valamiféle határvonalat?

Nem szoktam határvonalakat húzni. A kritikusok nagyon megtiszteltek az életműdíjjal, de talán ők sem úgy gondolták, hogy lezárult az életmű, inkább azt, hogy már összeállt annyi minden a pályámon, ami már elég a díjhoz. Legalábbis ha úgy érezném, ahogy a sláger szól: "Isten véled, édes Piroskám", akkor csak otthon ülnék a fotelemben, de erről szó sincs. Tíz produkcióban játszom, és két bemutató vár rám az évadban. Amíg az ember bírja, és amíg igényli a színház, a közönség, a kollégák, a rendezők, addig csinálni kell, különben kifolynak az évek az ember kezei közül.

Többször elmondta, a színházra tette fel az életét. Érezte úgy bármikor, hogy jobb lett volna néha kicsit többet pihenni?

Adagolni nem lehet. A pálya annyit ad vissza, amennyit az ember beleadott. És miután én tényleg mindent odaadtam a színészetnek, ezt vissza is kaptam. És ha a sikereket, a díjakat, a közönség szeretetét, a megbecsülést tekintem, és azt, hogy én mit gondolok mindarról, amit csináltam, akkor

azt gondolom, megérte.

Azt pedig nem lehet tudni, hogy a magánéletem gömbölyűbb lett volna-e, ha nem így élek. Nem biztos.

A magánéletében érezte néha úgy, hogy túl sok mindenről kell lemondani?

Valamit valamiért. Nem lehet latolgatni, mert akkor a pálya is latolgat.

Én még a régi iskolához tartozom Fotó: Szabó Gábor - Origo

Soha nem is latolgatott? Szerepet sem adott vissza soha?

Nem, dehogy! Én még a régi iskolához tartozom. A mi szerződésünkben hajdan még az szerepelt, hogy a ránk osztott szerepeket eljátsszuk, és ezt a rendező utasításainak megfelelően tesszük. Én mindig ehhez tartottam magam. Szerencsére mindig olyan közegben voltam, ahol bízni lehetett a rendezőkben és a színházvezetőségben, hogy építeni akarják a pályámat, és jobban tudják, mire van szükségem, mint ahogyan én tudtam volna.

Azt mondja, ez a régi iskola – ma már más a fiatalok hozzáállása?

A tehetséges ember minden korban megtalálja a helyét, és azért dolgozik, hogy elérjen valamit a pályán. Aki csak langyosan közelíti meg a szakmáját, az annyit is kap vissza, és nem sírhat, ha aztán nem döngeti a csúcsokat. Tehetségek mindig jönnek, ma is rengetegen vannak a fiatalok között. De talán nehezebb nekik. Manapság jobban rá vannak szorulva az önmenedzselésre, aminek itthon nincsen tradíciója, így nem nagyon van, aki megtanítsa nekik. Pedig ma talán nem olyan a világ, hogy óvják a fiatalokat, és a vezetők mindig azt tartják szem előtt, hogy mi nekik a legjobb.

Tanított az egyetemen, és az ön által alapított, pályakezdőknek adott Nagymama-díj miatt is ismeri a fiatal színészeket. Van, amit másmilyennek lát ma, mint néhány évtizeddel ezelőtt?

A fiatalok ma talán merészebben kísérleteznek. Megtartják ugyan a pálya tiszteletét, mégis bátrabban vágnak bele az újításokba. Az én generációm sokszor vissza is retten, amikor látja, miket mernek megtenni. De közben csodálatos, ahogy felrúgják azokat a kereteket is, amiket nekünk nem jutna eszünkbe feszegetni.

Így talán jön egy olyan generáció, amelyik majd felforgatja a színházat.

Sok alternatív társulást már nem érdekel a klasszikus forma, amihez mi még ragaszkodunk, amin nem akarnánk változtatni. Legyen új forma, és akkor majd jön az új tartalom is – anélkül az új forma mit sem ér.

Aki csak langyosan közelíti meg a szakmáját, az annyit is kap vissza Fotó: Szabó Gábor - Origo

Több mint húsz éve játssza a Bors néni főszerepét a Kolibri Színházban. Ennyi idő után tud még izgalmat adni az előadás?

Hogyne, hiszen a gyerekek minden előadáson újak. Őket mindig meg kell nyerni. Beülnek ide reggel tízkor csillogó szemmel, és minden skrupulus nélkül válaszolnak, ha leszólnak nekik a színpadról. Minden előadáson csoda nézni, amikor a játékmester megkérdezi őket, hogy a gyerekek át tudnának-e változni fákká – és abban a pillanatban minden gyerek elvarázsolva nyújtja fel a karját, és hajlong. Ezt nem lehet másképp nézni, mint könnyes szemmel. Mindig meghatódom, ha látom, mennyire tudja vinni magával a színház a gyereklelket.

És persze a felnőttekét is: amikor egy-két éve a Színházak Éjszakáján, este tízkor csupa felnőtt előtt játszottunk, ők ugyanúgy, csillogó szemmel és kipirult arccal hajladoztak fákként, és boldogok voltak, hogy visszavitték őket a gyerekkorba. Végül is ez a színház értelme: hogy arra az időre, amíg ott ül a néző, őszintén bele tudjon olvadni érzelmileg abba, amit éppen lát, és ne kényszerítsen magára semmilyen magatartásformát.

Ott volt Kaposvár és a Nemzeti Színház emblematikus korszakában is. Természetesnek tartja, hogy az ilyen nagy korszakoknak mindig véget vetnek?

Ahogy telnek az évek, egy új generáció révén előbb-utóbb máshol felbukkan egy új műhely, vagy esetleg ugyanaz a társaság tud egy kis pihenő után még egy kört futni, ha egy új személyiség dob nekik egy kis élesztőt.

De ugyanazt a lázat nem lehet sok éven át fenntartani, mert a láz egy idő után kiégeti a szervezetet.

És ha valami nagyon robbanásra kész, ha feltűnően jól működik, az valakinek mindig böki a csőrét, azt mindig próbálják valahogy lenyesegetni. Az a szerencsésebb helyzet, ha a láz magától csappan meg, mintha ilyen vagy olyan oldalról dobnak priznicet. Ez abban a pillanatban megviseli a társaságot, de talán arra is ösztönözhet, hogy valami újba kezdjünk. A szerencsésebbje három-négy ilyen változást is átélhet boldogan és termékenyen.

Mint ön?

Mint egy csomóan.

Szép lenne, ha még egy örvény magával húzna Fotó: Szabó Gábor - Origo

Várja, hiányolja, hogy még egy láznak részese legyen?

Nem tudom, hogy belefér-e még az életembe. Ha engedi az egészségi állapotom, a fizikumom, és megtalálom azt a lázasan induló közeget, vagy az talál meg engem, az nagy boldogság lehet ennyi, pályán töltött év után. Szép lenne, ha még egy ilyen örvény magával húzna. Ha jön, én nem fogom elkerülni.

Kaposvár, a Katona József Színház és a Nemzeti Színház után kielégítő a jelenlegi munkahelye, a Thália Színház?

Sosem szoktam ilyeneken gondolkodni.

Nem vágyom már hatalmas szerepekre.

Szeretem a Thália társulatát, szeretem a kollégákat, és szeretem a munkáinkat. Igyekszünk egyelőre tisztességes, igényes szórakoztatást nyújtani, aztán ha lehet, kicsit feszegetni ezeket a kereteket, akkor ezt finoman, de megtesszük majd, hogy elérjük a közönség más rétegeit is – úgy látom, ez szerepel a vezetőség tervei között.

Jól érzem, hogy vágyik a határok feszegetésére?

Úgy érzem, hogy ez jó lenne a színháznak. Természetesen abba is bele lehet fásulni, ha az ember mindennap bohózatokat játszik, és idővel ellövi minden puskaporát. Nem is azt mondanám, hogy én vágyom a határfeszegetésre, inkább kívánom a társulatnak, hogy megvalósulhasson.

Már van bennem egy finom ijedség, ha kapok egy nagy szerepet Fotó: Szabó Gábor - Origo

Két éve azt mondta: "Most már bele kell helyezkednem az epizodista szerepébe. Ez a pályámnak talán nem a leszállóága, de az utolsó nekifutás, amelyben én inkább már csak segíteni tudom a többiek munkáját". Tényleg ez a "nekifutás" kezdődött el?

Tulajdonképpen igen. Már van bennem egy finom ijedség, ha kapok egy nagy szerepet: képes vagyok-e még a vállamon vinni az előadást? Az ember ilyenkor inkább már visszahúzódna, csak kisebb szerepeket kérne.

Ha egy nagy lehetőséggel kínál meg a pálya, félek egy kicsit, hogy bele fog-e még férni.

A szövegtanulással hál’ istennek semmi problémám nincs, inkább a fizikai dolgoktól tartok.

Keserűséget érez?

Nem. Soha nem vágytam az életkoromnak nem megfelelő szerepekre. Hetvenévesen az ember ne akarjon harmincéves nőt játszani, mert nem fog menni.

Többször nyilatkozta, hogy ön "nem az a megszólalós típus". Mégis azonnal jelentkezett a Krétakör szolidaritási akciójára, amikor felemelt kézzel jelentkezve kértek mindenkit a társulat melletti kiállásra, sőt később egy havi, a Nemzet Színészének járó díját is felajánlotta nekik, de aláírta az Új Színház igazgatóváltása miatt indított petíciót is.

Amikor úgy érzem, most nem lehet csendben maradni, és ha anyagilag vagy erkölcsileg megtehetem, akkor természetesen megszólalok. Azt a sok ajándékot, amit a pályától kaptam, nem csak azzal kell meghálálnom, hogy a lehető legjobban játszom a szerepeimet. A helyzetemmel jár egy ilyen kötelesség is: ha a színháznak hasznára van, amit teszek, akkor kutya kötelességem megtenni.

Nem óhajtom mindenkivel megosztani, hogy magánemberként mit gondolok Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mi a helyzet a politikai pártok megkereséseivel?

Az nem az én asztalom, mert az nem függ össze a színészi lényemmel. Egy pártrendezvénynek nincs köze a hivatásomhoz.

Ha olyan közéleti témákról kérdeznék, mint a menekültkérdés, elhárítaná a megkeresést?

Valószínűleg finoman elhárítanám, mert nem értek a dologhoz, azt pedig, hogy magánemberként mit gondolok, nem óhajtom mindenkivel megosztani. Azt sem szeretném, hogy a bulvárlapokban megjelenjen, hogy mit csinálok a szabadidőmben.

Történhetne olyan súlyos dolog az országban, ami miatt már fontosnak érezné magánemberként is megszólalni?

Valószínűleg igen. De félek, hogy akkor sem én lennék az első, aki megszólal. Ilyen téren óvatos duhaj vagyok, hiszen ha nem vizsgálok meg mindent elegendő oldalról, óhatatlanul felütheti a fejét a naivitásom.

Jónak tartja, ha a színház, az előadások beszélnek közéleti-politikai témákról?

Igen. Sőt a színház igenis tartson tükröt, mutassa fel annak a kornak a visszásságait, amelyben él, ahogyan azt már Shakespeare is megfogalmazta. Hogy ezt klasszikus művel teszi, vagy sem, aktualizálva vagy sem, az más lapra tartozik. Igaz, én a túlzott aktualizálást nem szeretem; jobb, ha én jövök rá, hogy

istenem, mennyire nem változott a világ, ma is ugyanezt éljük meg",

mintha ezt a képembe tolják.

Persze tiszteletben kell tartani azokat a nézőket is, akik nem szeretnék, hogy minden este felébresszék őket, és arra biztassák, hogy nézzenek körül. Nem tartom szégyenteljesnek, ha valaki csak szórakozni akar a színházban, de őt igényesen kell szórakoztatni.

A színház igenis tartson tükröt, mutassa fel annak a kornak a visszásságait, amelyben él Fotó: Szabó Gábor - Origo

Az előbb azt mondta, ha úgy érzi, nem lehet csendben maradni, megszólal. Amikor az igazgatóváltás után eljött a Nemzetiből, akkor is azt nyilatkozta, természetes, hogy így döntött.

Valahogy megérzi az ember, ha az ő útja valahol véget ér. Ilyenkor választani kell. Nyelhettem volna egyet, és megnézhettem volna, miként folytatódik tovább a történet, de a megérzésem azt súgta, hogy ne tegyem.

Előfordult valaha, hogy inkább nyelt egyet?

Eddig még nem.

El tudná képzelni, hogy egyszer így dönt?

Mivel a pályám és az életem nagy része már elmúlt, úgy gondolom, ha ilyen helyzetbe kerülnék, akkor inkább élném a boldog nyugdíjaséveimet, és így nem kellene ehhez a nagy nyeléshez folyamodnom. Megtalálnám a magánéletben azt, ami miatt még érdemes élni.