Nagy-Britanniában járunk, az alig ezernyolcszáz lelkes Hodthorpe-ban, Nottinghamshire szomszédságában. Itt él az 51 éves Teresa Russon, aki az elmúlt években több száz élethű babát készített. A babákat interneten lehet megrendelni, harminc- és százhúszezer forint közötti összegért.
Teresa és anyja már évtizedekkel ezelőtt is festettek porcelánbabákat a maguk szórakoztatására. Amikor aztán anyja, May ízületi gyulladás miatt fekvőbeteg lett, különös kéréssel fordult lányához. „Egyfolytában fájdalmai voltak, de a babáktól jobban érezte magát, elvonták a figyelmét.
Egy nap megkért, hogy valahogy tegyem valóságosabbá a babák kinézetét.
Vettem festéket, és befestettem őket. Sokkal jobban néztek ki utána. Így kezdődött az egész” – mesélte nekünk e-mailben Teresa.
Teresa anyja 2005-ben meghalt. Öt hónappal később elveszítette 21 éves fiát, öngyilkos lett.
Semmivel nem tudta betölteni az űrt, amit érzett. Nem tudott aludni, nem tudott enni. Az élethű babák készítése lett Teresa egyéni terápiája. Sorban gyártotta az egyre valóságosabb babákat, tökéletesítette a technikáját, és azt vette észre, hogy valamivel jobban érzi magát.
Ahogy befejezett egy babát, úgy érezte, visszakapott egy morzsányi örömöt.
Úgyhogy rögtön nekikezdett a következőnek. Kezdetben mindegyiket meg akarta tartani, nem tudta elengedni a babáit, de aztán kárpótolta a tudat, hogy másoknak segít velük.
Gyakran vesznek tőle babát olyan szülők, akik elveszítették saját gyermeküket, vagy valami miatt soha nem született gyerekük. „Ha különleges kérést teljesítek, mert a vásárló azt szeretné, hogy valahol anyajegy legyen rajta, pirospozsgás legyen itt-ott a bőre, legyen rajta egy kis karcolás vagy folt, akkor szorosan együttműködünk” – mondja. Ilyenkor fényképek alapján dolgozik.
Szerinte a baba enyhíti azt a veszteséget, amit a gyászoló szülők éreznek.
Teresa eredetileg manikűrösként dolgozott, iparművészetet vagy festészetet sohasem tanult. „Mindenre magamtól jöttem rá, próba szerencse alapon. Kipróbáltam mindenféle technikát, különböző ecseteket, szivacsokat. Egyik működött, másik nem” – mondja.
Egy babát körülbelül két-három hét alatt készít el. Nagyon különböző okokból rendelnek tőle. „Valaki magányos, valaki egyszerűen szereti a babákat, vannak gyűjtők, elhunyt gyermeküket gyászoló szülők. Én nem tudom, általában miért vesznek az emberek babákat, annyi oka lehet. Vett már tőlem babát 6 éves gyerek és 90 éves ember is” – zárja rövidre a kérdést.
Egy babát élethű babává alakítani hosszú folyamat. Teresa megfesti a bőr alatti kapillárisokat, felviszi a bőrszínt, majd a pirosas árnyalatokat. Minden réteg után sütőbe teszi a babát pár percre, hogy rögzítse a festéket. A hajat moherből készíti el, minden szálat kézzel hurkol be a fejbőrbe egy speciális tűvel. „A szemeket nem én készítem, de általában kézzel fújt üvegszemeket veszek, nagyon valóságosak” – mondja.
Szerinte a babák nyugalmat és boldogságot sugároznak a nehéz időkben, ez pedig segíti a gyász folyamatát. Kérdésemre, hogy vajon a vevői érzései a babákról teljesen valódiak-e, így válaszol:
Igen, a vevőimnek valódi érzéseik vannak. Úgy kezelik őket, mintha igazi kisbabák lennének.
Az első „babaművészek” a kétezres évek elején az Egyesült Államokban kezdtek el sima bolti babákat átalakítani, hogy a lehető legjobban hasonlítsanak egy igazi babára – ezért hívják őket újjászületett babának, vagyis reborn dollnak. 2002-ben az első ilyen baba felkerült az eBayre, és a következő években sorra nyíltak a babakészítők webshopjai. Kezdetben elsősorban gyűjtők érdeklődtek a különleges, egyedi babák iránt, de gyorsan rátaláltak azok a nők is, akik az élethű babák által kiváltott érzelmek miatt vették őket.
Az újjászületett babák köré mára nemzetközi közösség épült, elsősorban az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Németországban vannak jelen, de tartják a kapcsolatot Kanadában, Dél-Afrikában, Ausztráliában lévő vevőkkel és készítőkkel is. A Vice tavalyi dokumentumfilmje húszezer főre teszi a teljes közösséget, amelynek saját magazinja is van Doll Reader címmel.
A piacon mára nem csak babaművészek dolgoznak – vannak olyan cégek, amelyek nem kész babákat, hanem készleteket árulnak, így a vásárló maga fejezheti be a babát, felhelyezi a fejet, tökéletesíti a festést, befújja a mellékelt, babaillatot árasztó parfümmel. A nagyobb áruházak viszont következetesen visszautasítják az árusításukat, mert szerintük bizarr, hogy ilyen valóságosak.
A valószerűség hajszolásának ebben a szubkultúrában nincsen határa. A Vice és a Channel 4 dokumentumfilmjeiben bemutatott nők öltöztetik, fésülgetik, fürdetik, cumisüvegből etetik, babakocsiban sétálni viszik, vagy hordozókendővel magukra kötik a babákat, akiknek mindig saját nevük van.
A nők – és néha férjeik is – gügyögnek a babákhoz, új ruhákat vesznek nekik, az évszaknak megfelelően öltöztetik fel őket. Éjszakára pizsamát kapnak, a nők reggelente bemennek a gyerekszobába felvenni és megnyugtatni őket, néha leviszik őket a strandra pancsolni. A kocsiban gyerekülésbe ültetik őket, és bekötik a biztonsági övet.
Elterjedtek azok a babák, amikben egy beépített kütyü szívdobogást imitál,
egy másik a mellkast mozgatja, mintha lélegezne. Képesek felsírni, felnevetni. A speciális elektromos melegítők használatával testmeleg lesz a bőrük. A szájban mágnes tartja a cumit, a babakocsi oldaltáskájában tejesüveg pihen, ám a fehér folyadék öblítő, ami biztosan nem poshad be. A kisebb, újszülött babák fejét tartani kell, csakúgy, mint az igazi csecsemőkét. Olyan élethűek, hogy többször megtörtént már, hogy a járókelők parkoló kocsit törtek föl, mert azt hitték, benne felejtettek egy kisbabát.
Mindegyik nő pontosan tudja, hogy a babájuk nem igazi baba. Ha nem így lenne, őrültek lennénk, mondják. Ez sokkal inkább szerepjáték, sajátos hobbi számukra.
Az új babák beszerzését a nők nem sima vásárlásként, hanem örökbefogadásként élik meg, érkezésükre hónapokig készülnek. A készítők anyakönyvi kivonatot állítanak ki, rajta a baba méretei, súlya, ami természetesen grammra pontosan előre megadható.
Az újszülötteken, ha kérik, ott lóg az elszorított köldökzsinór, a koraszülött babák esetenként lélegeztetőcsövekkel az orruk alatt érkeznek. Készítenek egészen kicsi, pár centis babákat is.
Több nő nem áll meg egy babánál. Egy alvó arcú újszülött – a közösségen belül őket Alvónak hívják – után beszereznek egy nagyobb, nyitott szemű, vidám ábrázatú babát – egy Mosolygót. A babákat az arcuk, szemük, hajszínük, szájformájuk alapján különböző személyiségjegyekkel ruházzák fel.
A Vice dokumentumfilmjében bemutatott, német Anasha 54 éves, és négy babája van, Josephine, David, az általa készített Olivia és Robin. Gyereket házasságáig nem vállalt, aztán az esküvőjén felreptetett fehér galambtól elkapott egy betegséget, ami kizárta, hogy terhes legyen. Egy pszichológus ismerőse tette fel neki a kérdést, amikor depresszióba esett a fájdalmas betegség után:
emlékszel, mi nyugtatott meg gyerekkorodban?
Anasha azóta babázik, és egyáltalán nem érdekli, hogy mások mit gondolnak róla.
Ha azt mondják neki, hogy a babákkal csak vigasztalja magát amiatt, hogy nem lett gyereke, és rossz gyerekkorát igyekszik kijavítani, annyit mond:
Na és? Miért rejteném el, hogy jó érzés megélni az anyaságot? Miért rejteném el, hogy ki vagyok valójában?
A piacon az egyik legmagasabb minőséget a Romie’s Doll Studio képviseli. Alapítója, Romie Strydom nem fogad rendeléseket, csak kész szilikonbabákat bocsát árverésre. Régebbi babáit 150 ezer forint körüli összegekért lehet megvenni az eBayen, de az ár felmehet akár 360 ezer forintig is. Műanyagból készült babáit ausztrál, holland, brit, német és amerikai boltokban is be lehet szerezni.
A babatulajdonosok túlnyomó többsége 45–55 év közötti nő.
Valaki úgy gyűjti őket, mint a hagyományos babákat, valaki azért, mert soha nem lett gyereke, valaki azért, mert négy gyerek után még mindig folytatni akarta az anyáskodást, de több gyereke nem lehetett. Ritkán idősek otthonában is tartanak ilyen babákat, mert megnyugtatják a lakókat.
Olyan is van, hogy férfiak anyák napjára megveszik saját babamásukat egyedül élő, idős anyjuknak. Gyakori, hogy egy meghalt gyermek, többszöri vetélés vagy halvaszülés utáni szomorúság vezet oda, hogy egy nő csatlakozik a közösséghez, és elkészítteti elveszített babája másolatát.
A baba által kiváltott érzelmeket a közösség gügyögésterápiának nevezi, és egyértelműen pozitív dolognak tartja. A nők azt mondják, olyan érzelmeket tapasztalnak meg, amit máshogy nem tudnának.
Ráadásul az anyaság méltóságot is ad nekik,
és érdekessé teszi őket a társadalom szemében. Egy babakocsit toló nőre mindenki rámosolyog az utcán, akkor is, ha a kocsiban a baba nem igazi, ahogy az áruházak gyerekrészlegén sem kérdezi meg az eladó, hogy igazi babának lesz-e a rugdalózó.
Ugyanakkor a pszichológusok és gyászterapeuták többsége nem javasolja a gyermeküket gyászoló szülőknek, hogy élethű babát vásároljanak. Ugyan egy New York-i pszichiáter, Gali Saltz alkalmazza a gyászterápia egy fázisában a babákat, de tisztában van vele, hogy a túl erős érzelmi kötődés veszélyes lehet, mert bebetonozhatja a gyászfolyamatot.
Révész Renáta Liliána, a törökbálinti Tábitha Ház pszichológusa gyermeküket elveszített szülőknek segít, gyászterápiás csoportokat vezet, és egyéni konzultációt tart. A ház az ország második gyermekhospice-intézménye, ami azt jelenti, hogy többek között gyógyíthatatlan gyerekeket kísérnek végig utolsó hónapjaikon.
Révész szerint egy újszülött elvesztése mindenképpen a gyász egyik legnehezebb formája, mert a gyerek halála a jövő elveszítését jelenti. A legnehezebb, hogy nincsenek közös emlékek, sokszor csak nagyon kevés idő jut az együttlétre, az is kórházban.
„Gyakran a legjobb szándékú mondatok a legrosszabbak: azt mondják az orvosok, nővérek, hogy majd lesz másik gyerek. Ez nem így megy, a szülők már hónapokig vártak valakit, akit nem lehet csak úgy lecserélni. Ezt tapintatlanságnak élik meg. A gyász nemcsak a társadalomban tabu, hanem a társadalom részeként működő egészségügyben is” – mondja a pszichológus.
Szerinte
ezért nagyon fontos, hogy legyenek az emlékezést segítő tárgyak.
„Nálunk, a Tábitha Házban is lehet ilyen emléket készíteni. Van egy kis talpnyomdakészlet, és elteszünk egy hajtincset is. A pszichológus viszont túlzásnak tartja az élethű babák elkészítését. „Bár az emlék ápolása nagyon fontos, de a meghalt gyereket helyettesíteni nem lehet.”