Történelmünk hosszúra nyúlt krimijéből a Tanácsköztársaság egy kevéssé ismert mozzanat. A szégyenteli korszakot, a kommunista ámokfutás tényeit hosszú ideig elhallgatták vagy átszínezték, így príma ötlet Kondor Vilmostól, hogy A koronaőr második tévedése című regényében ezt mutatja be.
Egy jó történelmi kalandregény a történet fiktív volta mellett is
képes annyit átadni a történelmi háttérből, amelyet a történelemórákon ritkán sikerül felszippantani.
Ha jó a történet, a tények, a közhangulat és a társadalmat mozgató erők összefüggései észrevétlenül rögzülnek – a kérdés, ez a könyv alkalmas-e erre?
Aki kínlódott már életében szakkönyvek fölött, értékelni tudja, ha szalad a sztori, ha a lapok úgy vágtatnak el ujjunk alatt, hogy egyre csak hajtjuk és hajtjuk a betűket szemünkkel –
az átolvasott, kissé bűntudatos éjszakák mércéi a jó regényeknek.
Kondorról gyakran hallani, hogy a klasszikus írói eszköztárat használva új hangot ütött meg a magyar irodalomban. A tőle megszokott döbbenetes háttérmunka azonnal megmutatja magát – a kor legendás helyszínei mellett a valós közszereplők is újra meg újra ránk köszönnek.
Ha hasonlatként is, de előjön Huszár Pufi a némafilm korszak híres színésze (aki később Szibéria felé, Japánon át próbált Amerikába disszidálni kabátjába varrva a verőcei mesekastély és birtok árával, de nem jutott célba –megfázott a Gulágon kabát nélkül, de ez már egy másik történet, egy másik könyvet érdemelne).
A koronaőr második tévedése igazodik A másik szárnysegéd szálaihoz, de önállóan is bőven megállja a helyét. Az olvashatósága viszont érdekes kérdés: ez hangulatregény. Nem az író hangulatához kapcsolódik, hanem az olvasóéhoz – néha egyszerűen lehetetlen kézbe venni, máskor meg nem lehet letenni.
Ennek oka nem a történet, hanem a mód, ahogy azt elénk teszi Kondor.
Egy szadistább szerkesztő ebből úgy húzna le 200 ezer leütést, hogy ihajj
– az olvasónak itt-ott komoly meló átkardoznia magát a terjengős, túlírt, a narráció iszapjába süppedő mondatokon.
Szerencse, hogy Wertheimer Miklós, a leszerelt, majd a spanyolnáthából felgyógyult főhadnagy, az elrabolt Szent Korona és az államkincstár eltűnt bankóinak története, mint vezetőszál képes arra, hogy kihúzzon a mocsárból.
Amellett, hogy alaposan megismerjük a huszadik század elejét, az első világháború utáni zavaros évek városi és vidéki hangulatát és viszonyait, az sem marad titok, hogy Kondor nagyra tartja a Gyűrűk urát. Persze nem hobbitok szerepelnek a regényben, de az, hogy a főszereplő a visszaemlékezésként megírt kerettörténetben stabilan „drágaságomnak” hívja a Szent Koronát, az inkább kínos, mint jópofa.
A terjengősséget és pár furcsaságot leszámítva Kondor Vilmos könyve nem rossz, de
figyelemzavaros családtagjainkat és barátainkat véletlenül se lepjük meg vele.
Aki viszont szeretné kicsit kiszínezni megkopott ismereteit a Tanácsköztársaságról, és nem fél a betűtől, bátran álljon neki.
Névjegy
A szerző sokak szerint nem létező személy. Senki nem találkozott vele élőben, mindig csak e-mailben ad interjút, és összesen három fekete-fehér kép kering róla a neten. Állítólag egy nyugat-magyarországi gimnáziumban tanít, de az istennek sem találni egyetlenegy nyugat-magyarországi gimnáziumban sem Kondor Vilmos nevű tanárt.