Császár Tamás alapítója és meghatározó személyisége volt a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) Karikaturista Szakosztályának, valamint a Képzőművészek És Iparművészek Szövetsége KOKSZ-műhelyének (Kortárs Karikatúra és Szatíra Műhely). „Bár hivatalos tisztséget sosem vállalt, gyakorlatilag szinte minden, ami történt, általa, rajta keresztül történt” – írja róla Halász.
„Már a Ludas Matyi karikaturistájaként új minőséget hozott a magyar szatirikus grafikába, s azt a minőséget, amit a humorban, a grafikus publikációban képviselt, megkövetelte valamennyiünktől. (…) Aki komolyan vette kritikáit, aki jó vitapartnerként tudott vele beszélgetni, azt az utolsó pillanatig mély barátság kötötte hozzá. Nem vagyunk kevesen, akik sokat köszönhetünk ezeknek a beszélgetéseknek, vitáknak a karikatúráról” – írja róla Halász Géza.
„A szakmával folytatott nagy vitája arról szólt, amit Karinthy úgy fogalmazott meg, hogy
humorban nem ismerek tréfát«.
Nem túlzás azt állítani, hogy nem viselte el a bután viccelődő rajzokat, a mondanivaló nélküli poénkodásokat. Ezt kertelés nélkül meg is mondta szemtől szembe, ahogyan azt is, ha a grafika, ami elé került, slendrián módon volt megrajzolva. Szenvedélyesen tudott undorodni az aljas indokból elkövetett karikatúráktól, a rossz, lejárató politikai agitproptól, a rasszista rajzoktól és az emberi értelmet, érzéseket lealacsonyító viccektől. És ezek alkotóitól is” – emlékszik Halász Géza.
„A Ludas-korszakot követően sok helyen publikált, ám az utóbbi évtizedekben egyre ritkábban. Ezzel együtt egyre inkább lett szervezője, legtöbbször háttérből is irányítója mindkét szakosztály szakmai munkájának. Szervezett kiállításokat Ráckevén Bécsben, Budapesten, Rómában, az Andrássy út közepén, vagy a lakása fölötti háztetőn, s amelyeket nem ő szervezett, azokon is mindig ott volt a keze nyoma.
Már nem fejezheti be könyvét a karikatúráról, amelyet évek óta fogalmazgatott,
s melynek tervezett fejezetei képezték a Karikatúra Akadémia egyes előadásait, ahol pódiumra hívta a mai hazai karikaturista mezőnyét, hogy mindenki elmondhassa a titkát.”
„A karikatúra Tamás számára ÜGY volt, csupa nagybetűvel, és ezt a csupa nagybetűt várta volna el valamennyi kollégájától. Erre utal a Sztalker név is, ahogy legtöbben ismertük. Tarkovszkij hőse, Sztalker veszélyes, fegyveresekkel őrzött területre viszi a kíváncsiakat, kalandozókat, menekülőket. Az út teli van érthetetlen jelenségekkel, csapdákkal, s az életveszély nem csak az utast, de a kalauzt is fenyegeti. Tamás a karikatúra szerepét a társadalomban egy sztalkerhez, kalauzhoz hasonlítja, amellyel
el lehet jutni a megértéshez, a mosolyhoz, a nevetéshez,
vagy mint szomorúművészet, az elszomorodáshoz, de az értelmezés nem csak a rajzoló óvatlansága miatt, hanem a néző lelkiállapotától függően félre is csúszhat. Tamás volt az a kalauz, aki megkísérelt eljuttatni a titokhoz. Utolsó kalauzolása a 95 éves Kajánhoz vezetett, ahova a sztalker már nem jutott el, a kiállítás előtti reggeltől már a kórházi ágyban várta a beszámolót. Örült, hogy jól sikerült az est.”
Császár Tamás 68 éves volt.