Lovasi is lement Coelhóba

Bevallom, eleve némi aggodalommal léptem be az Erkel Színház kapuján, hogy jól öltözött hölgyek és urak táraságában én is tanúja legyek a színeváltozásnak, amint Lovasi András végleg nagy művésszé alakul át a színpadon. Pedig esküszöm, drukkoltam, hogy ne fulladjon bele az artisztikum nyúlós masszájába az általa képviselt lazaság és irónia. A Semmi konferenciában azonban a fanyar humor helyét átvették a súlyos életbölcsességek, amelyeknek még az ironikus dalszövegek élét is sikerült kicsorbítaniuk. 

Igaza volt Lovasinak az Origónak adott interjújában: a Semmi konferencia tényleg nem musical vagy rockopera. Ám a szervezők által használt koncertszínház besorolás is félrevezető, mert azt sejteti, hogy a néző mindkét típusú élményt megkapja egy csomagban.

Se nem koncert, se nem színház Forrás: Mandiemese.Hu

Kilúgozzák a spontaneitást

Ezzel szemben az a helyzet, hogy a Semmi konferencia se nem koncert, se nem színház, inkább ott toporog a kettő közötti senkiföldjén. A szegényes díszletek, jelmezek és a kissé összecsapottnak tűnő háttérvetítések ugyanis

egyáltalán nem teremtik meg a színpadi illúziót, viszont sikeresen kilúgozzák egy rockkoncert spontaneitását

- még egy art rock koncertét is. A technikai részletek és a betanult szövegek láthatóan lekötik a zenész szereplők figyelmét, amit az önazonos színpadi jelenlétre kellene fordítaniuk (ennél még a darab előzményéül szolgáló Idáig tudom a történetet-estek is jóval spontánabbak voltak, ahol a szereplők olykor papírról olvasták a dalok közti monológokat).

Az is nagyon látszik, hogy a prózai szövegeket vállaló szereplők között Péterfy Bori az egyetlen színész, csakis az ő monológjai szólalnak meg hitelesen a színpadon. Ez csak jobban kidomborítja a többiek fals tónusait: Lovasi szavai hamisan csengenek a 11 éves kisfiú pozíciójából, akárcsak a színtelen beszédhangú Lecsóé, akinek a paróka és a koszos kabát ellenére sem hisszük el, hogy bölcs hajléktalan.

Falusi Mariann az űrből érkezett Forrás: Mandiemese.Hu

Diszkóbaleset és örök szerelem

Pedig a bájos alapszituáció adna teret az irónia kibontakozására, ha nem akarnák az élet nagy kérdéseit érzelgősen megfejteni: egy 11 éves Peti (Lovasi) állandóan kérdezgeti búskomor anyját (Péterfy Bori), hogy mi a baja, mire mindig érkezik a frusztráló válasz:

„Semmi”.

Emiatt dönt úgy, hogy a nagy tölgy tövében lakó hajléktalan barátjával rendez egy konferenciát a semmiről, ahova elhívják a téma összes szakértőjét a politikustól az űrhajósig.

A jópofa alaphelyzet köré azonban Lovasi és Földes Eszter igyekezett megrendítő drámát kovácsolni: örök szerelemmel, sötét traumákkal, végzetes autóbalesettel és az ibizai diszkóban bennégett táncoslányok szélben szálló hamujával.

Varga Livius volt a politikus Forrás: Mandiemese.Hu

A Nirvánában gitároznak, nem?

A darab legkompaktabb része még maga a konferencia, bár láthatóan a meghívott vendégfellépők sem tudtak mit kezdeni a koncertre rátelepedő színházi mázzal, és kissé kétségbeesetten próbálták bejátszani az Erkel Színház jókora színpadát.

A régi és új Kiscsillag-dalok önmagukban még működhetnének, ám a brazil szappanoperák visszafogottságát egy Coelho-regény mélységével vegyítő drámai keret szép lassan megfojtja őket,

anélkül, hogy bármi érdemlegeset hozzáadna a jelentéstartományukhoz.

A működésképtelen drámázásnak első áldozata a Lovasi frontemberi szexepiljét adó flegmaság. Merthogy a dalokon kívül a humor is teljesen meghal a színpadon. Amikor meg mégis felbukkan egy-egy pillanatra, azt kívánjuk, bár ne történt volna meg.

Nem esküszöm meg rá, de mintha még maga Lovasi is megtorpant volna egy pillanatra, mielőtt nekifutott az olyan örökbecsű poénoknak, mint a buddhizmusra rácsodálkozó kisfiúé: „Én azt hittem, hogy a Nirvánában gitároznak”.

Leskovics Gábor, a bölcs hajléktalan Forrás: Mandiemese.Hu

Nehéz lesz nevetni

Az elillanó humor helye persze nem marad üresen,

azonnal kitöltik a teret a hétmérföldes életbölcsességek, amelyek a fináléban érik el csúcspontjukat.

Mikor a hirtelen jött happy end után Lovasi arcpirítóan banális „Szeressétek egymást, gyerekek”-szintű közhelyekkel búcsúztatta a közönséget, egykori rajongóként csak arra mertem gondolni, hogy ez biztos valami hiperposztmodern, triplafenekű (ön)irónia, amihez én már kevés vagyok, azért látom ennyire kínosnak az egészet.

Na meg arra is, hogy ezután már nehéz lesz majd olyan jóízűen nevetni azon, mikor Lovasi az önmagát túl komolyan vevő Ákoson élcelődik.