Parazitaként kell léteznem a III. Richárdban

Balázs Zoltán színész-rendező.

Május 18-án mutatta be a Maladype Színház a III. Richárd című előadást, a társulatvezető, Balázs Zoltán címszereplésével, Zsótér Sándor rendezésében. Balázs Zoltán hosszú idő után tavaly vállalt újra színészi feladatot: november óta a sztálini rendszer valódi arcát, a szovjet lágerek világát kendőzetlenül bemutató Viktor Kravcsenko kiáltványát adja elő Én a szabadságot választottam címmel. A színész-rendezővel a III. Richárd premierje előtti utolsó próbahéten beszélgettünk legújabb szerepéről: arról, mitől érdekes, és hogyan lép a nézők elé Gloster hercege 2016-ban, egy lakásszínházban, púp, bot és bicegés nélkül. 

Balázs Zoltán színész-rendező. Fotó: Marton Szilvia - Origo

A Maladype Színház legutóbbi bemutatóján, az Én a szabadságot választottam című előadásban Viktor Kravcsenko bőrébe bújt: saját magát rendezte, egyedül áll a színpadon. Ezzel szemben most színészkollégáival együtt készül az új premierre, ahol Zsótér Sándor rendezi III. Richárd szerepében. Milyen a próbafolyamat?

Ahogy annak idején Hamletként, Tim Caroll rendező irányítása alatt megtapasztalhattam a másokra való figyelem, az eseményekbe való átolvadás és a pillanatban való spontán feloldódás örömét úgy, most Zsótér Sándor keze alatt, Richárdként is részesülhetek belőle. Ebben a rendezői koncepcióban az értelmi moduláció könnyed, játékos, ám nagyon pontosan felépített és tolmácsolt, jól időzített „összjátékára" van szükség, hogy a környezetemből érkező impulzusokra nyugodtan és nyitottan tudjak reagálni; a különböző szereplők szándékait úgy tudjam visszatükrözni, hogy a figyelmem, az érdeklődésem és az adakozó kedvem zavarba ejtő legyen számukra.

Elképesztően izgalmas és összetett játék, Zsótér Sándor pedig nagy játékmester.

A próbák során elsősorban a szöveg tartalmára és az egymás közötti viszonyokra figyeltünk, az előadás végső koordinátáit csak az utolsó időszakban fixáltuk.

Ez korábban is így volt, amikor Zsótér Sándor a Maladype Színházban rendezett?

Nem egészen. Sándor, bár mindig bízott a színészi képzelet és játékosság személyes igazában, az olvasópróbán már kész koncepcióval és kottával rendelkezett, és az alkotócsapatával előzetesen kijelölt rendszerbe helyezve indította útjára a színészeket. A mostani próbafolyamat szinte teljesen ellentéte ennek. Az erőteljes kontúrok és rendezői szándékok mentén nagy teret kapott a színészek személyes felelőssége is. Zsótér Sándorral harmadéves színészhallgatóként a főiskolán dolgoztam először Hans Henny Jahn III. Richárd megkoronázásában. Aztán gyakorlatos színészként a Radnóti Színházban Shakespeare Athéni Timon című tragédiájában, majd társulati tagként a Bárkában a Stuart Mária című Schiller-darabban is, de a maladypés előadásokban sosem játszottam. Korábban fontosnak tartottam, hogy a saját társulatom produkcióiban ne vegyek részt, mint színész, mert nem találtam helyesnek. De annyi minden történt velünk az elmúlt 15 év alatt, és annyi minden értékelődött át, hogy ma már ez nem okoz fejtörést.

A III. Richárdból készült az egyik első „Shakespeare-magyarítás" Tongor, avagy Komárom állapotja a VIII. században címmel. Természetesen megvan az irodalomtörténeti magyarázata a hasonló átiratok születésének, de tekinthetjük ezt egy pillanatra jelképesnek: a III. Richárd olyan alapanyag, amelyről minden kor azt érzi, hogy tértől és időtől függetlenül aktuális, és túlmutat önmagán. Hogyan lehet eközben színészként megtalálni magát az embert, III. Richárdot?

Géher István, irodalomtörténész szerint:

„Amilyen a kor, olyan a hőse. Richárd tetőtől talpig gazember, vagyis környezetében az egyetlen igazán korszerű ember. Övé a világ..."

A mi előadásunk Szigligeti Ede 138 éves fordításán keresztül szólaltatja meg III. Richárd történetét.

Hihetetlenül nagy kockázatot vállal az a társulat, aki ma „szigligetiül" közvetíti Shakespeare-t,

hiszen sok színházi alkotónál vagy nézőnél már Vas István költői fordítása is kiveri a biztosítékot. A mai trend: inkább kortárs szövegeket mondani vagy gyorsan újrafordítani minden klasszikust, hogy a színházakba betévedt fiataloknak ne legyen zavaró tényező a nyelv absztrakciója, amikor a történések sodrásában, vagy a „ki kicsodában" próbálnak elmerülni. A III. Richárd pedig tényleg egy nagy és szövevényes Ki kicsoda! Ki kinek az anyja, a nagyanyja, a férje, a fattya vagy a szeretője...! Ezekkel a kanonizált elvárásokkal és tendenciákkal megy szembe Zsótér Sándor és Ungár Júlia, dramaturg-műfordító merész, határozott és „korszerűtlen" döntése, amikor Szigligeti Ede fordítását választják a mai kor számára érvényes színészi fogalmazás és önkifejezés nyelvi alapanyagának. Ennek köszönhetően Szigligeti fordítása mindannyiunkat arra késztetett, hogy konkrétan és precízen fogalmazzuk meg gondolatainkat és szándékainkat, és a bonyolult körmondatok nyelvtani és artikulációs tagoltságán túl hajlékonyan és könnyedén képviseljük céljainkat. Nagyon koncentrált és összetett feladat, de tökéletesen rendezi és irányítja gondolatainkat, a játszók és a nézők közös figyelmét.

Balázs Zoltán Géher Istvánt idézi: „Amilyen a kor, olyan a hőse. Richárd tetőtől talpig gazember, vagyis környezetében az egyetlen igazán korszerű ember. Övé a világ..." Fotó: Marton Szilvia - Origo

Filozófusok, esztéták és irodalomtörténészek többször is leírták Richárd kapcsán, hogy a gondolkodás élvezete az egyik legfőbb -ha nem a legfontosabb! - jellemzője. Ez a szellemi játék mozgat engem is, ez a legerőteljesebb színészi feladatom.

A mi Richárdunknak nincs sem külső, sem belső púpja, és nem vonultatunk fel gyógyászati segédeszközöket sem,

hogy elhitessük a nézőkkel: Richárd gonoszsága koraszülöttségéből származó testi-lelki defektjeiben vagy testi hibáiból származó hátrányos helyzetében keresendő. A többiekre összpontosító figyelme, beretva-agya és kaméleon-természete az igazán lényeges tulajdonságai, ezekben rejlik a színészi kihívás.

Parazitaként kell léteznem,

aki az előre bejelentett richárdi program részeként a mindenkori helyzetre, feladatra és szereplőre fókuszál, mert környezetének korábbi tévedéseiből és hibáiból táplálkozik. Richárd az én olvasatomban egyfajta „napelemként" működik, akinek elegendő csak a tényeket megvilágítania.

Környezetében mindenkinek vaj van a füle mögött, nem is kevés. Szó sincs szentekről.

Ezeket a kisszerű játszmákat és alakokat leleplezni, megmutatni bőven elég ahhoz, hogy igazolva legyen egy korszerűbb, új gondolkodás talapzata, amire Richárd majd új királyként feláll, vagy felültetik.

Az is egy visszatérő gondolata a III. Richárd-előadásoknak, hogy az ellenfele, a látszólagos pozitív hős, Richmond ugyanúgy lehet majd egy sokadik Richárd, ha hatalomra kerül.

Zsótér Sándor megoldotta a Richmond-problémát: a mi előadásunkban konkrét fizikai valójában nem jelenik meg. Nincs „kötelező" Fortinbras és Macduff, potenciálisan jó vagy rossz uralkodók, akik követik a trónon és, esetleg, visszaállítják majd „a kizökkent időt". Sándor szerint nincs nagyobb kvalitás, mint Richárd. Karizmatikus ragadozó. Ahogyan programját megtervezi és véghezviszi, lenyűgöző. Színészként nem feladatom és nem is célom, hogy szerethetővé tegyem Richárd alakját, de tény, hogy Shakespeare által úgy van exponálva a szerep, hogy a nézők Gloster herceg nyitó monológja által azonnal beavatódnak terveibe,

és rögtön cinkosokká lesznek.

Sándor nem terhelt a szerepalakhoz kapcsolt általános gonoszkodás és ármánykodás feladatával, így a játék során másféle kommunikációs csatornákat és érintkezési felületeket indukálhatok. A meggyőző-, az elhitető-képességem a legfőbb fedezete a Richárd alakján keresztüli előrenyomulásnak. A megtévesztés művészetét nem behízelgő, álszent, vagy tartuffe-i módon kell gyakorolnom: sőt, a mi előadásunkban, néha költői megközelítésben.

Mint a Maladype Színházban általában, itt is testközelben lesz a közönség? Azzal, hogy egy ilyen közegben mondja el Richárd az első monológját, milyen hatást lehet kiváltani?

Ebben a kis térben nem lehet, és nem is érdemes hazudozni. Minden millimétereken múlik, a fogalmazás közvetlenségén, tömörségén, érthetőségén. Azon, hogy kihez és hogyan beszélsz, illetve, hogy pontosan mit is szeretnél elérni a mondataiddal. A direkt és indirekt párbeszédeknek egy ilyen kis térben nagy súlya van.

Hogy a napelem példámnál maradjak, egyáltalán nem mindegy, merre fordul éppen a panel.

Jól érzékelem, hogy erre a szerepre készülni: boldogság?

Abszolút. Olyan mélyen szeretek próbálni, foglalkozni a szerző és a rendező által megajánlott anyaggal, hogy igazából mindegy is, egy sima próbanapon, a bemutatón vagy a soron következő előadáson történik meg bennem az újabb felfedezés. Mindegyik alkalom egy próbalehetőség. Érdekel, hogy mitől sikerül még „lényeglátóbban" megfogalmazni mindazt, amit Sándorral közösen kijelöltünk a próbák során Richárd szerepének kapcsán. Egész jeleneteket meghatározhatnak olyan apróságok, hogy egy adott helyzetben honnan „startolok" vagy „dobbantok". Nem szabad tolakodnom, és nem szabad lemaradnom sem!

Gazdaságos színjátszás – azt hiszem, ez a lényeg.

"Nagyon jó csapat szövetkezett erre a véres kalandra". Fotó: Marton Szilvia - Origo

Az előadásban nem csak a Maladype Színház színészei vesznek részt. Milyen a közös munka a partnerekkel?

A Maladype állandó színészein kívül -Huszárik Kata, Szilágyi Ágota, Tankó Erika és Bödők Zsigmond- hat csodálatos vendégművész is játszik az előadásban: Kádas József és Pallag Márton a Forte Társulattól, Friedenthal Zoltán a Pintér Béla Társulatából, Fila Balázs a József Attila Színházból, Márkus Sándor és Szűcs Péter Pál, szabadúszó színészek, akik korábban mind dolgoztak már Zsótér Sándorral.

Nagyon jó csapat szövetkezett erre a véres kalandra.

Azt hiszem fontos, hogy olyan színészek dolgoznak együtt ebben az előadásban, akik értik a „zsótéri gondolkodást", akikkel nem kell felesleges tiszteletköröket futni, akik hajlandóak kockáztatni, és megugrani mindenféle akadályokat; akikkel a lényegről lehet beszélni. Lenyűgöző számomra, hogy azok a srácok, akik rengeteg főszerepben bizonyítottak már, ezekben a gyorsan átalakuló és súlyos megjelenésekben is milyen erőteljesek és személyesek tudnak lenni. Az is igen felszabadító, hogy túl komolyan sem kell vennünk magunkat.

Az irónia, a játék, a humor sem maradt távol a próbáktól és az előadástól sem.

Ahogy ezt a közönség már megszokhatta, Zsótér Sándor állandó alkotócsapata, Ungár Júlia dramaturg-műfordító, Ambrus Mária díszlettervező és Benedek Mari jelmeztervező ismét különleges és egyedi világot hoztak létre.

Nemrégiben Amerikában rendezett, és nagy sikert aratott: a kritikusok megtekintésre ajánlották az előadását. Milyen emlékekkel tért haza?

Nagyon élveztem az Amerikában eltöltött időt. Először Chicagóban voltam 2 hónap és közel 10 napot. A kommunizmus története elmebetegeknek című, Matei Visniec-darabot rendeztem, aminek a sikeréhez – túl azon, hogy a színészgárda nagyon motivált volt, és kiválóan értettük egymást a teljes alkotócsapattal, a díszlet- és a jelmeztervezővel, a zeneszerzővel –

Donald Trump személye és aktuális botrányai is sokat hozzátettek.

Az ő „működésén" keresztül sok minden világos lett az amerikai nézőknek, amikor dekódolniuk kellett az általunk már jól ismert sztálini abszurditást. Azt hiszem jó időben, jó helyen lett a darab bemutatva. A szakmai körökben nagyra tartott Trap Door Theatre, ahol az előadást rendeztem, kortárs, avantgarde művek, szerzők és rendezők találkozásának gyűjtőhelye. Hatalmas dolog, ha valaki színészként meghívást kap a 20 éves múltra visszatekintő színház valamelyik produkciójába.

"Tudnék Amerikában élni" - mondja Balázs Zoltán. Fotó: Marton Szilvia - Origo

Számunkra különösen akkor érthető és értékelhető ez, ha az ember tisztában van vele, hogy Chicagóban és Amerika-szerte semmiféle garancia sincs arra, hogy egy színész, ha már bekerült egy előadásba, a következő produkcióban is benne lesz. Ha mégis, akkor nem tudhatja, hogy az adott előadás milyen sikeres lesz, és a saját pályájára, színészi fejlődésére nézve milyen következményekkel jár. Ott ugyanis nagyon kevés állandó társulat van, Chicagóban talán három. A színészek alapvetően projektre, alkalmi produkciókra szerződnek, amit nagyon komoly casting előz meg. Századmagukkal versenyeznek egy-egy feladatért, és ha megkapják, akkor minden idegszálukkal arra koncentrálnak; még akkor is, ha napközben dolgozniuk kell egy étteremben vagy egy irodában.

Színészkedés havi fizetésért nagyon kevés helyen létezik!

A magyar színészek boldogok lehetnek, mert -- függetlenül attól, hogy valaki társulatnál van-e vagy sincs --, általában előre tudják az évadukat, hogy kikkel fognak dolgozni, mennyiből fognak élni, és minden tudásukkal a próbákra, előadásokra koncentrálhatnak! Ott maximum napi 6 óra áldozható arra, hogy egy színész a munka után fejest ugorhasson az aktuális feladatába.

Az ottani színházi rendszer legfurcsább szokása talán az, -amiről korábban azt hittem, hogy csak filmeken létezik-, hogy annak a bemutatót megtekintő héttagú kritikus csapatnak a véleményén múlik minden, akik másnap reggel kilencig közösen eldöntik, hogy az adott előadást ajánlják-e vagy sem. Chicagóban 270 színház van: ez a héttagú grémium ott van minden bemutatón, és az ő véleményüktől függ az összes produkció sorsa. Ha ők nem ajánlják az előadást, akkor a színház maximum kétszer eljátssza a barátoknak és rokonoknak, majd süllyesztőbe kerül. Ha ajánlják, akkor a tervezett előadásszám megnő, mindenki megnézi, aki csak számít, és díjakra jelölik. Hála Istennek a mi esetünkben az utóbbi változat következett be, és ennek fényében nagyon örülök, hogy a befektetett munka ilyen eredményeket és sikereket hozott. Igen különleges játékszabályokkal felruházott piac az amerikai színházcsinálás. Tétje van.

De ezzel együtt is azt mondja, el tudná képzelni, hogy ott éljen?

Igen, mert nemcsak a színházban, hanem

szerte Amerikában, mindenre az a válasz, hogy: No problem!

Azaz: nem baj, majd kitaláljuk, megoldjuk, megcsináljuk, gondolkodunk rajta, és megtaláljuk a megoldást! Az étteremben mindig figyelik, hogy a poharamból kifogyott-e a víz, és szívesen töltik újra. Nem azért, mert muszáj, hanem azért, mert nekik ez természetes, a vendéglátás organikus velejárója. Hosszan tudnám sorolni még az emberek pozitív közérzetét elősegítő mindennapi gesztusokat és apró figyelmességeket. Tudnék Amerikában élni.

A sztálinizmus elleni vádiratnak beillő Én a szabadságot választottam-ot is előadta Washingtonban. Milyenek voltak a visszajelzések?

Washingtonban előadni Viktor Kravcsenko történetét nagyszámú magyar disszidensnek, nagyon megrázó volt. Elképesztő volt a csönd, a figyelem, az a sűrű, intenzív energia, amivel a közönség végigkísérte és végigélte az előadást. Legutóbb Miskolcon, a Nemzeti Színházban volt hasonló élményem. Lenyűgöz, hogy a nézők 2016-ban eljönnek erre a „valamire", mert pontosan nem tudom, mi a műfaja, és közel 140 percen keresztül hallgatják egy szovjet tisztviselő politikai- és magánéletét az előadásomban. Ha műfajilag mégis szükséges lenne elhelyeznem, akkor kiáltványnak nevezném, mert azt gondolom, ha egy színész a múltat feldolgozó témáról beszél, különösen, ha olyan indíttatásból és személyes attitűddel teszi, mint az „Én a szabadságot választottam" előadásban én, az egy kicsit olyan, mintha egy megafonnal végigmenne éjszaka a házaikban meghitt álmukat alvó emberek csöndes utcáin, és felrázná őket álmukból, hogy hallják meg a történelmi önismétlésben rejlő veszélyeket, és lehetőleg soha többé ne kövessék el mindazt, ami már egyszer tragikusan bekövetkezett. A Kravcsenko-előadáson az emberek ülnek, és figyelmesen hallgatnak egy másik embert, aki egy harmadik emberről beszél, akivel azonosulva az előadó lépésről lépésre vezeti a nézőket. Nincs semmiféle effekt!

Nincs díszlet, nem öltözök át percenként, nem ragasztok bajszot, mégis leköti az embereket.

Aztán két és fél óra után megkérdezik, hogy: "Nincs tovább? Mert még hallgatták volna!" Nem őrület ez ma, amikor a színházba járók többsége azt várja, hogy mindenféle effektekkel és trükkökkel elkábítsák?

Mégiscsak van értéke az emberi szónak!

Richárd is ezért lehet érdekes, mert pontosan tudja, hogyan kell beszélni, kinek és mit kell mondani.

Balázs Zoltán: "III. Richárd is azért érdekes, mert pontosan tudja, hogy kinek és mit kell mondani". Fotó: Marton Szilvia - Origo

A következő évadra készen állnak már a tervek?

A III. Richárd bemutatója után kezdődnek a szintén Matei Visniec által írt Dada Cabaret című darab próbái. Ezt az előadást Farkas Gábor Gábriellel és zenekarával koprodukcióban mutatjuk be ősszel az Átrium Filmszínházban. A budapesti bemutató után nemzetközi partnerekkel együttműködve kerül színpadra különböző nagynevű színházakban, helyi színészeket is integrálva a produkcióba; november elején például Bukarestben, az Odeon Színházban. Jövőre is szeretnénk vendégrendezőkkel dolgozni, akiket abból a csökkentett anyagi keretből próbálunk majd kifizetni, amit évről évre "kegyesen" megítélnek. Mivel ebből a támogatási összegből mindennapi működésünk és művészi terveink anyagi fedezetét kiszorítani képtelenség, ismét a szokásos évi stratégiai játék következik: honnan, kitől tudunk plusz bevételekre, támogatásra szert tenni. Nyáron fesztiválok, később koprodukciók következnek. Bővítésről idén sem lehet szó, az életben maradás a cél.

De a lényeg, ...

... hogy még vagyunk. (nevet)

...hogy megvan lelkesedés és az elszántság.

A lelkesedés mindig megvolt. Megkeseredni és gyűlölködővé válni nem fogok, ahogy cinikussá sem. Ettől még nem vagyok vak, pontosan látom, mi és hogyan zajlik körülöttünk. Mindezzel együtt az ember, azt hiszem, leginkább ahhoz tud visszanyúlni, ami odabent van:

valamiféle belső hovatartozás, jó társaság és humorérzék. Ha ez a három adott, az erős motorizációs tényező.

A III. Richárd arra is alkalmas, hogy érzékennyé tegyen olyan dolgokra, amelyekre korábban nem, vagy csak részben voltam érzékeny és nyitott. Olyan figyelmi zónákat mozgat meg bennem újra, amelyek tompultak az idők során, vagy megfeledkeztem róluk. Például azt, hogy nem kell vezetni akarni; hagyni kell, hogy maguktól „vezetődjenek" a dolgok.