A szenvedés még sosem volt ilyen látványos

Javert (Egyházi Géza) és Jean Valjean (Zöld Csaba) sokszor néz farkasszemet egymással

A nyomorultakat színpadra vinni több szempontból is gigászi vállalkozás: adott egy kétkötetes, 347 fejezetből álló regény, amely ráadásul nemcsak hosszú, hanem szövevényes is. Sok, a történet szempontjából fontos karakter és helyszín található benne, és ha ez még nem lenne elég, a sztori több évtizedet ölel fel, amely történetvezetési szempontból és a színészválasztásnál is kihívás elé állítja a rendezőket. A Madách Színház előadásán azonban lélegzetvételnyi időnk sincs arra, hogy ezen töprengjünk. 

A musicalváltozat a nyolcvanas években arra a feladatra vállalkozott, hogy a zenés színház eszközeivel dolgozza fel Victor Hugo klasszikusát, de az ötletet a kritikusok akkor korántsem fogadták kitörő lelkesedéssel. A közönség viszont mindig is más véleményen volt, a Broadwayn bemutatása után 17 évig volt színpadon, a londoni West Enden pedig máig a leghosszabb ideig játszott musical a Les Misérables - A nyomorultak. (Pár éve igazi sztárparádéval filmváltozat is készült belőle, amiről itt írt kritikát az Origo.)

A színházi szakmában is a musicalek egyik csúcsdarabjaként tartják számon A nyomorultakat, hiába vádolják sokan azzal, hogy leegyszerűsíti, és ezzel együtt kiüresíti az eredeti művet. A vádakban van is némi igazság, hiszen a regény Franciaország történetének egyik legeseménydúsabb időszakát dolgozza fel, a főbb szereplők pedig hatalmas utat járnak be, szó szerint és átvitt értelemben is. Mindezt egyetlen színházi előadásba kell sűríteni, ezért

a színpadon nagyon gyorsan történnek az események, és csak ritkán jut idő arra, hogy elidőzzünk egy-egy jelenetnél, karakternél vagy éppen a történelmi háttérnél.

Javert (Egyházi Géza) és Jean Valjean (Zöld Csaba) sokszor néz farkasszemet egymással Forrás: Madách Színház

Szirtes Tamás ráadásul úgy döntött, mikor 2015-ben másodjára rendezte meg a darabot, hogy nem az eredeti, hanem a 18 perccel megrövidített változatot viszi színpadra a musicalből. A rendező korábban egy interjúban azt mondta, hogy ezzel sem a darab szelleme, sem a története nem változott, inkább csak a műfajra jellemző ismétléseket hagyták ki, amivel egy lényegre törőbb előadás született. Az biztos, hogy a felkészületlen néző csak kapkodja a fejét, hogy miért is halt meg olyan gyorsan szegény Fantine, miért van a gonosz embereknél a kis Cosette, vagy, hogy miért építettek barikádokat a szimpatikus diákok. A zene persze nagy segítséget jelent abban, hogy összefogja a szerteágazó történetet, és árnyalja a szereplők jellemét.

A pazar látvány pedig egyből beránt a történetbe, és valószínűleg ez az új előadás legnagyobb érdeme.

Az alkotók többször emlegették, hogy filmszerűségre törekedtek, amely valóban érezhető a rendezésen. A mindössze pár perces jelenetek elképesztő iramban váltják egymást, a színpadkép csak ritkán statikus, de az idő- és térugrások általában olyan olajozottan működnek a színpadon, mintha tényleg mozgóképet néznénk. A Kentaur által tervezett, jól variálható díszletek a korszerű vetítéssel, illetve Rományi Nóra jelmezeivel kiegészülve nagyon látványosak és kifejezetten realisták, visszaadva a korszak hangulatát. Talán csak a csatornajelent nem sikerült elég jól: itt viszonylag egyszerű megoldást választottak a Madáchban, amely kicsit meglepő volt a legtöbbször kifejezetten ötletes megvalósítások mellett.

Az egykori (Vikidál Gyula) és az új Jean Valjean (Zöld Csaba) Forrás: Madách Színház

A színészek jelenléte is hasonlóan profi: a szereplők olyan összehangoltan mozognak a színpadon, mintha hónapok óta játszanák a darabot. Kevés a kifejezetten „musicales” rész a rendezésben, ami nem is baj, mert pont ezek működnek a legkevésbé.

A sok kis jelentből álló darabban ugyanis kifejezetten idegenül hat, mikor a történet nem halad előre, hanem gondosan megkoreografált énekes-táncos részeket nézünk.

Az első felvonás utolsó nagyjelenete (Egy nap még) éppen ezért a látványt tekintve kevésbé működik.

A főbb szerepekben hármas szereposztás váltja egymást. A kenyeret lopó, és emiatt egész életében bűnhődő egykori fegyenc, Jean Valjean (Zöld Csaba), és az őt üldöző Javert felügyelő közül ezúttal az utóbbit alakító Egyházi Géza volt a meggyőzőbb. Az előadásból érdemes kiemelni az Eponine-t alakító Simon Boglárkát, aki a legkarizmatikusabb női szereplő volt a színpadon. Ehhez persze az is jócskán hozzájárul, hogy Eponine a legérdekesebb és legösszetettebb női karakter a musicalben, Foki Veronikának a felnőtt Cosette-ként például közel sincs annyi lehetősége a kibontakozásra. Solti Ádám rutinosan hozza a szerelmest Marius szerepében, de sokkal hatásosabb akkor, mikor a barikádon elpusztult bajtársait siratja. Az első magyar Jean Valjean, Vikidál Gyula is szerepet kapott az új előadásban, ezúttal a megbélyegzett Valjeanon megkönyörülő püspök szerepében. Vikidált hallgatva az ember csak azt sajnálta, hogy a püspöknek ilyen rövidke szerep jut a prológusban.

Sáfár Mónika és Weil Róbert nagy sikert aratott a Thénardier házaspár szerepében Forrás: Madách Színház

A Madách előadása, és a jelenetek között is lelkesen tapsoló közönség reakciói alapján érthetővé válik, hogy A nyomorultak musical miért az egyik legnépszerűbb darabja a műfajnak.

Minden benne van, ami csak kellhet: lenyűgöző látvány és zene, túláradó érzelmek, szerelem, halál és forradalom

- és a fogadós Thénardier házaspárnak köszönhetően még némi humor is. Az 1999-es bemutató a Madáchban óriási siker volt, és nem vállalunk nagy kockázatot azzal, hogy a 2015-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokon, és idén áprilisban kőszínházban is debütáló új változat szintén hasonló sorsra van ítélve.