Fischer Ádám: Ki a jó kritikus és ki a rossz kritikus

Fischer Ádám

2016-ban újra láthatja a közönség a világhírű tetralógiát, A nibelung gyűrűjét, azaz a Ringet a Müpában, méghozzá úgy, ahogyan azt Wagner eredetileg megálmodta: négy egymást követő estén. A világhírű eseménysorozat művészeti vezetője és karmestere a Kossuth-díjas Fischer Ádám, aki 2006-ban indította útjára a Wagner-napokat. A fesztivál ma egy dokumentumfilm vetítésével kezdődik, utána pedig hallható lesz a tetralógia, majd  A nürnbergi mesterdalnokok is. Fischer Ádámmal ennek kapcsán beszélgettünk. 

Korábban egy interjúban úgy fogalmazott, hogy az idő múlásával „spirálszerűen még közelebb kerül a saját véleményéhez” egy-egy alkotásról, tehát folyamatosan változik a művekhez való hozzáállása. Az idei Wagner-napok előtt ki lehet ragadni olyan gondolatot, amelyet most szeretne kifejezni a Ringgel, és 10 éve vagy éppenséggel tavaly még nem merült fel?

Az új gondolataimat el tudom mondani, de azt, hogy ezek mennyire fognak megjelenni az előadásomban, még nem tudhatom. Siegfried és Mime viszonyát máshogyan látom, mint eddig. (Mime a főhős, Siegfried mostohaapja: ármánykodó törpe, aki csak azért vállalja Siegfried nevelését, mert azt reméli, hogy az ifjú összekovácsolja a varázskardot, amellyel Mime majd gyilkosságok árán megszerezheti a vágyott kincset. - Origo) Azt, hogy Siegfried ösztönösen fél és idegenkedik Mimétől, és a végén meg is öli, tudtuk. De én most egy sokkal intenzívebb, komplikáltabb és összetettebb viszonynak látom Siegfried és Mime viszonyát. Kicsit olyannak, mint az apa-fiú viszonyt:

a fiú lázong az apa ellen; szereti, és ugyanakkor gyűlöli,

nem is tudnak egy szobában létezni anélkül, hogy rögtön ne vesszenek össze. Ez egy nagyon emberi dolog. Nagyon sokféle apa-fiú kapcsolat van, ahol jelentkezik a szeretetnek és a gyűlöletnek ez a keveréke. Ezt eddig így nem láttam. Nem tudom, ezt mennyire lehet megvalósítani, de erre szeretnék hangsúlyt fektetni.

Fischer Ádám karmestere és művészeti vezetője is a Wagner-napoknak. Fotó: Mudra László - Origo

Az, hogy Wagner szándékainak megfelelően négy egymást követő estén játsszák a Ringet, szükségszerűen azzal jár, hogy nem énekelheti végig ugyanaz az énekes az adott szerepeket. Hogyan építik ezt be az elgondolásukba?

A szükségből erényt kovácsoltunk azzal, hogy megváltoznak a szereplők. Már az elején megállapodtunk a rendezővel:

olyannak kell lennie a rendezésnek, ami azt fejezi ki, hogy a nászéjszaka egészen más embert csinál belőlünk.

Egyes szerepek esetében egyébként, néha, amikor valaki nagyon jó állapotban van, azért előfordulhat, hogy három egymást követő estén is énekel. Iréne Theorin például megígérte nekünk, hogy jövőre három előadást is elénekel. Majd meglátjuk, hogy sikerül-e neki. De szerintem a szereplőcserék kisebb eltérést jelentenek Wagner szándékától, mint az, hogy szünnapokat tartsunk, mint Bayreuthban. Ott ugyanis tartanak szünnapokat: az ottani, úgynevezett 6 napos Ring azt jelenti, hogy A walkür és a Siegfried között, illetve a Siegfried és Az istenek alkonya között van egy-egy nap szünet. Akkor meg lehet oldani, hogy ugyanaz maradjon a szereposztás. De nálunk

ez a 4 nap egy egészen különleges élmény, és szeretném, hogy így maradjon.

Ez az igazi.

Előfordulhat, hogy egy szereplő, egy énekes miatt önkéntelenül is eltolódnak a Ringen belül a hangsúlyok? Például, ha egy énekes az adott évben olyan kirobbanó formában van, hogy az ő szereplése miatt sokkal nagyobb figyelem irányul egy műre, egy figurára? Említette például Iréne Theorin jövő évi vállalását...

Ami Iréne Theorint és az ügynökségek szervezési munkáját illeti, én olyan vagyok, mint a francia vígjátékokban a férj: már mindenki mindent tud, csak éppen a férj nem tudja. Nagyon komplikált dolog a szerződtetés. Az, hogy valaki azt mondja, hogy jön, még nem azt jelenti, hogy valóban jön. De én pillanatnyilag úgy tudom, hogy Iréne Theorin itt lesz jövőre.

Az természetes, hogy az előadók egyénisége nagyon különböző: egy igazán érdekes egyéniség másképpen mutatja meg a darabot, és sokkal nagyobb sikere is lehet. Idén például új Siegfriedünk van, és remélem, hogy ettől a Siegfriednek más lesz a jelentősége. Siegfried a legnehezebb szerepek egyike. Minden énekes berekedhet, ez állandó jelenség egy színháznál.

De ha egy Siegfried elveszti a hangját, vagy megbetegszik, akkor rendkívül nehéz egy pót-Siegfriedet szerezni,

nem úgy, mint a többi szerepnél. Azt tehát, hogy a Siegfriedünk milyen formában van, csak az előadás estéjén fogjuk meglátni.

Idén egy Eb-meccs lesz a Siegfried konkurenciája. Fotó: Mudra László - Origo

Sajnos idén a Siegfrieddel kapcsolatban van egy hendikepünk: amikor kitűztük, akkor még nem tudhattuk, hogy 44 év után először a magyar futballválogatott ki fog jutni az Európa-bajnokságra, és Izland ellen fog játszani aznap este. Úgyhogy lehet, hogy egy páran el fognak menni meccset nézni a második felvonásról. De annak, aki ott marad, próbálunk nagy élményt szerezni.

Ön szerint milyen idős korban érdemes megismerkedni ezekkel az operákkal, Wagnerrel, a Ringgel?

Attól függ. Akinek affinitása van, az már 11-12 éves korában elkezdheti. Nekem az az ambícióm, hogy a felnőttek között is megnyerjem Wagnernek azokat, akik előítéletekkel viseltetnek Wagner iránt.

Wagner zenéje nem az a romantikus, bombasztikus, hatásvadász és nagyon hosszú zene, mint amit gondolnak róla.

Sok az előítélet Wagnerrel szemben, és ezeket megváltoztatni a legszebb cél, amelyet elérhetünk.

A Wagner-napok Budapesten 10 éves hagyomány. Ön már látja ennek eredményeként az előítéletek megváltozását?

Erre nehéz válaszolni. Ugyanis, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor azt felelem, hogy akinek nagyon tetszik egy Wagner-előadás, az odajön hozzám, és azt mondja: „Eddig nem így éreztem, de most megszerettem Wagnert”. De ahol fordítva van: aki azt gondolja, hogy én soha többet nem fogok Wagnert hallgatni, az nem jön oda hozzám, hogy azt mondja: „Ez rémes volt, én most hazamegyek!” Tehát mi egy kicsit egyoldalúan kapjuk az információkat. De én mindenkinek örülök, aki odajön, és azt mondja:

Eddig nem szerettem Wagnert, de most már szeretem”.

Gyakran hangoztatják, hogy a MÜPA különösen alkalmas ezekre az előadásokra. Miért van ez így, milyen kvalitásai vannak a hangversenyteremnek?

Plasztikus az akusztika. Ez azt jelenti, hogy egymás mellett lehet hallani a hangos hangszereket, anélkül, hogy azok egymást elnyomnák. Ha a kürt csoport és a trombita csoport egyszerre játszanak, akkor külön hallom, hogy mit játszik az egyik, mit a másik, sőt, még azt is hallom, amit az énekes énekel! Máshol ez összefolyik, és elnyomják egymást. Ez nagyon fontos. A másik előny a Müpában az, hogy a közönség első része sokkal közelebb van az énekesekhez, mint egy nagyobb operaházban, és ezáltal

közelebbről élik át a mimikájukat és a hangjukat.

Itt nem is kell olyan hangosan énekelnie egy énekesnek, hogy átjöjjön a zenekaron, mint máshol. Ez viszont lehetőséget biztosít, hogy ne kelljen erőlködniük, így sokkal finomabb megoldásokra törekedhetnek.

A Wagner-fesztivál ötletét részben az épülő MÜPA inspirálta. Fotó: Mudra László - Origo

Sok egyéb is van, és mindezek együtt adnak ki egy egységet.

A két egymás fölötti erkély a Müpában az egyik döntő élményem volt, amiből a Wagner-fesztivál ötlete megszületett.

Amikor ránéztem az akkor még csak épülő Müpára, azt mondtam, hogy ez pontosan olyan, mint ahogyan Wagner előírja a Parsifalban, hogy hol álljon a kórus - csak éppen az operaházakban ezt nem lehet megvalósítani!

Volt az életében más, ehhez hasonló nagy találkozása a lehetőségeknek? Amikor megálmodott valamit, és ilyen szerencsésen álltak együtt a dolgok ahhoz, hogy az megvalósulhasson?

Egyszer történt ilyen, 30 évvel ezelőtt, a kismartoni Esterházy-kastélyban, amikor a Haydn Fesztivált megalapítottuk. Akkor a kastély a vasfüggöny közelsége miatt kívül esett az érdeklődésen, az azelőtti 20 évben az emberek nem mertek odamenni. Amikor én ott jártam, és megmutatták, akkor azt mondtam, hogy ide, két egymáshoz nagyon közel lévő kastélyba, egy osztrák-magyar zenekart kellene alapítani, és itt kellene egy fesztivált csinálni. Az volt egy ilyen élmény, de ez nagyon régen volt, pontban 30 éve.

De 10 éve történt a következő ilyen eset, a Wagner-napok létrehozása...

Igen, minden 20 évben egyszer fordul elő ilyesmi.

Ezek szerint 10 év múlva valami mást fogunk kitalálni.

De azt még nem tudom megmondani, mit.

Minden 20 évben egyszer megvalósul egy nagyszabású ötlet. Fotó: Mudra László - Origo

Az idei Wagner-napokon vetítenek egy dokumentumfilmet A bolygó hollandi 2015-ös, MÜPA-beli előadásáról. Ebben az is felmerül, hogy A bolygó hollandi valójában magáról Wagnerről szól. Miben nyilvánul ez meg?

Mindig mindenki magát ábrázolta. Wagnernek minden darabban megvan az alteregója, de A bolygó hollandiban még inkább. Ő egy művész volt: a művészek mind ilyenek többé-kevésbé, hogy meg nem értettnek érzik magukat, azt érzik, hogy nem ismerik el őket.

Ő is egy sértett művész volt, egész egyszerűen.

A hollandi is azért bolyong, mert állandóan keresi az igazságot, a szerelmet; úgy, mint Faust, keresi az élet értelmét, és nem találja meg azt a partnert, aki őt teljesen elfogadja, és aki hozzá hű. Ez a párhuzam Wagnerrel egyébként Kovalik Balázs interpretációja, aki nagyon hollandi-kritikusan rendezte meg a darabot. A művészi hiúságot helyezte a rendezés központjába, azt, hogy az milyen önbecsapás. Ez benne is van a darabban, természetesen sok más mellett. Így ez egy nagyon érdekes megközelítés, de más megközelítés is lehetséges.

Az idei programban szereplő A nürnbergi mesterdalnokok alapja viszont a kritikusok kritikája, nem?

Wagner halálosan meg volt sértve, hogy a kritikus őt szidja. Minden művész halálosan meg van sértve, hogy a kritikus szidja! De az egy óriási esemény, hogy annyira sikerült Wagnert megsérteni, hogy egy ekkora operát írjon a kritikus ellen. Ez nagy sikere annak a kritikusnak.

Amikor Önök játsszák a darabot, akkor szintén mögötte húzódik ez a kritikusokkal kapcsolatos gondolat?

Mialatt játsszuk, akkor nincs, mert az ember el van foglalva a saját feladataival. De az biztos, hogy amikor Hans Sachs énekel a kritikusi elvekről: arról, hogy ki a jó kritikus és ki a rossz kritikus, akkor nagyon-nagyon fontos gondolatok hangoznak el. Én ezeket átvettem, és nagyon szeretném is a Müpában megvalósítani.

Mi nem is tudjuk, mennyire az előítéleteink rabjai vagyunk!

Ebben az operában pedig ott van Beckmesser, aki az előítéleteket szimbolizálja, és a mesterek, akik pedig a megszokotthoz való ragaszkodást. Nem látnak túl egy bizonyos körön, amelybe be vannak zárva, és árt a művészetnek, ha a nyitottságot elveszítjük.

"Az operában a hang nem cél, hanem egy eszköz". Fotó: Mudra László - Origo

A MÜPA által alapított Hans Sachs kritikusi díj pontosan arról szól, hogy

a kritikus feladata azt vizsgálni, hogy mi az, amit a művész ki akar fejezni, és azt ki tudja-e fejezni vagy nem.

Tehát a művész szabályait kell átvenni, és nem saját szabályok szerint megítélni azokat a műveket, amelyek nem a kritikus szabályai szerint készültek. Ezt Hans Sachs elénekli: abból kiderül, hogy ilyen a jó kritikus. Ha kritikusokkal beszélünk, akkor persze mindenki azt mondja, hogy ő Hans Sachs, vagy Hans Sachs szeretne lenni. Senki sem mondja azt, hogy ő Beckmesser szeretne lenni, de mégis ez a kétfajta kritikusi attitűd. Az énekeseknél is látom, hogy vannak ilyen Beckmesserek az opera világában is, akik bizonyos hangfajokat, és hangvolumeneket feltételeznek - akinek az nincs, az szerintük nem énekelheti el a szerepet. Tehát meghúzzák a krétavonalat, mint Beckmesser. Én szeretném megmutatni, hogy ez nem igaz, mert

a hang nem cél az operában, hanem egy eszköz.

Olyan énekeseket is szeretnék idehozni a Wagner-napokra, akiknek a beckmesseri elvek szerint nem is volna szabad énekelniük egyes szerepeket, de a Hans Sachs-i elvek szerint sokkal nagyobbat és érdekesebbet tudnak mutatni, mint a többiek.

Ezek szerint hosszabb távra terveznek?

Van egy mondás: „Az ember mindig száz évre tervezze előre, hogy dolgozik, és mindig úgy imádkozzon, mintha másnapra meghalna”. Én szeretnék sokáig dolgozni, ameddig csak tudok. Aztán azt, hogy meddig tudok, nem én döntöm el.

Egyik következő feladata, hogy a Milánói Scalaban vezényli majd a Varázsfuvolát. Mit árulhat el erről elöljáróban?

Az egy nagyon érdekes dolog, megint egy újdonság, amit én még nem csináltam. Ez a Scala akadémiájának produkciója lesz, amely kimondottan az utánpótlás-nevelést célozza meg. Peter Steinnel, az egyik legnagyobb tapasztalatú német rendezővel mi ketten azért vagyunk ott, hogy a mi kultúránkat átadjuk a fiatalabb generációnak. Közben a zenekari zenészek nevelik a saját utánpótlásukat, a színpad pedig neveli az új énekeseket. Én ezt azért tartom fontosnak, mert természetesen nekünk át kell adnunk a tapasztalatainkat a következő generációknak, de

én is mindig tanulok az új generációktól.

Nagyon szeretek ilyet csinálni. Már maguk a kérdések, amelyeket ezek a fiatal zenészek, fiatal énekesek feltesznek, nagyon fontosak: az, hogy én megfogalmazzam a választ, engem is közelebb visz ezekhez a darabokhoz.