Szülei amatőr színészek voltak, akik színházi társulatot alapítottak. Emiatt lett színész?
Most, így vén fejjel visszagondolva, ez mindenképpen befolyásoló tényező volt. A nyírségi Ibrányban születtem, ott nőttem föl a családommal. Ibrány most már kisváros, az én gyerekkoromban azonban még kisközség volt, ahol a művelődési lehetőségek nem voltak gazdagok. Édesanyám és édesapám is magyar–történelem szakos tanárok voltak, ők szerveztek amatőr színházi csoportot, a falu értelmiségéből, tanárokból, de benne volt az állomásfőnök és a tűzoltó parancsnok is. Ami nagyon elevenen él bennem, az a Mágnás Miska.
Anyukám játszotta Marcsát, apukám meg Miskát. Amikor Miskáról kiderül a darabban, hogy nem igazi gróf, és kipenderítik Korláthyék kastélyából, nekem összefacsarodott a szívem, mert nem Miskát láttam, akit kidobnak, hanem az apukámat, és én el is sírtam magam.
Nagy út volt – ahogy ön fogalmaz – a kistelepülésről Budapestre eljutni?
Budapest előtt még jött Debrecen, odakerültem középiskolába. Az egy nagyon intenzív négy év volt. Nyiladozó elmémet nagy hatások érték, nagyon sokat jártam színházba, nagyon jó előadásokat láttam. Debrecenben rendezték meg az Országos Színházi Találkozót, ahol az évad legjobb színházi előadásait játszották. Ott láttam a Pesti Színházból az Őrült naplóját Darvas Ivánnal, Horvai István tanár úr rendezésében. Akkor még nem is gondoltam, hogy utóbbi fog fölvenni a főiskolára.
Láttam Madách Mózes című drámáját a Nemzeti Színház előadásában, Marton Endre rendezte és színészóriások sokasága játszott benne: Sinkovits Imre, Avar István, Agárdi Gábor, Szirtes Ádám, Sinkó László,
és sorolhatnám még. Nekem amúgy is nagyon sok erős hatással bíró elődöm van. Ilyen például Hevesi Sándor, a két háború közti időszak zseniális rendezője, pedagógusa, színházi mindenese, vagy Ódry Árpád, a nagy színész és tanár, de ilyen Nádasdy Kálmán, Várkonyi Zoltán, Horvai István, Kapás Dezső és Marton László is.
Színházkedvelő és -készítő családban nőtt föl, mégis építőipari technikumba járt. Hogy jött ez a - fogalmazzunk így – kitérő az életében?
Egy barátom is oda jelentkezett, ezért én is odamentem, de hamar kiderült, hogy nekem nincs sok közöm a műszaki tárgyakhoz. Nagyon jó iskola volt, jó tanárokkal, nagyszerű közösséggel. Az, hogy ott telt el kamaszkorom fontos négy éve, sokat segített abban, hogy magabiztosan indulhattam egy más pályán.
A más pálya iskolára vetítve a Színművészeti Főiskolát jelentette. Egyértelmű volt a választás?
Igen.
Horvai István és Kapás Dezső vettek föl a főiskolára. Az ő szellemi kezük alatt nőttem föl.
Nagyszerű osztálytársaim is voltak, Takács Kati, Egri Kati, Hűvösvölgyi Ildikó, Gálffi László, Pogány György, Téri Sándor, csak hogy néhányukat említsem.
Az, hogy a Vígszínházba került, a véletlennek köszönhető, vagy ezt így is tervezte?
A véletlen, vagy inkább szerencse ott kezdődött, hogy a pont akkor osztályt indító Horvai István és Kapás Dezső vettek föl a főiskolára, akik akkor a Vígszínház rendezői voltak. Így minden vizsgánkon megjelent a Vígszínház akkori rendezői gárdája, a fiatal Marton László és a színházat vezető Várkonyi Zoltán is. Az ő szemük láttára nőttem föl.
Harmadévesként Várkonyi Zoltán már meghívott, hogy gyakornokoskodjak a Vígben, nem sokkal később azt mondta, hogy „Géza, maga érezze úgy, hogy a Vígszínház tagja”, és 1975-ben leszerződtetett a társulathoz.
Azóta, vagyis 41 éve tagja a Vígszínháznak. Soha nem vágyott máshová?
A Vígszínház a legnagyobb prózai színház Budapesten, rengeteg előadással. A színház rendezői kapacitása kevés is ahhoz, hogy ezek a darabok megszülessenek, így sok vendégrendező érkezik egy-egy évad során, és nem kellett elmennem valahová, hogy találkozzam velük, ők jöttek a Vígszínházba. Ezalatt a
41 év alatt nekem alkalmam volt a magyar színháztörténet legjelentősebb rendezőivel találkozni,
a már említett két mesterrel: Horvai Istvánnal és Kapás Dezsővel. Találkozhattam Harag Györggyel, aki kora egyik legnagyobb rendezője és iskolateremtője volt. Aztán dolgozhattam Taub Jánossal és Ruszt Józseffel. Utóbbi korszakos rendezője volt a magyar színháztörténetnek, és számtalan színház alapítója is volt. Aztán haladok korban előre, csak nem szeretnék kihagyni valakit!
Dolgoztam Szinetár Miklóssal, Ascher Tamással, Gothár Péterrel, Szikora Jánossal, Szász Jánossal, Ács Jánossal, Tompa Gáborral, Eszenyi Enikővel, Alföldi Róberttel, Rudolf Péterrel, Réthly Attilával, Forgács Péterrel, Mácsai Pállal,
a fiatal Bodó Viktorral, vagy a legfiatalabbak közül a tavaly diplomát szerző Kovács D. Dániellel. De a legtöbbet Marton Lászlóval. Nagyon hosszú a névsor, és bocsánat mindenkitől, akit nem soroltam föl.
Az mondja, a Vígszínház vezetői mindig jól végezték a munkájukat. A mostani vezetéssel, Eszenyi Enikővel is meg van elégedve?
A Vígszínház most ünnepelte a 120. születésnapját. Ha a történetét végigpásztázza az ember, azt látja, hogy mindig belülről nevelődtek fel, választódtak ki olyan integráló, vezető személyiségek, akik aztán meghatározói, mondhatni szellemi arcai lettek a Vígszínháznak. Ilyen volt az alapító Ditrói Mór és az őt követő Joób Dániel.
A háború után volt egy filmszakadás, még a Vígszínház nevét is eltüntették, 1948 és 1955 között a színházat átnevezték Néphadsereg Színháznak, és így megszűnt a folytonosság.
1955-ben aztán a színház visszakapta a Vígszínház nevet. 1961-ben Várkonyi Zoltánt nevezték ki főrendezőnek, aki később, 1979-ig, haláláig igazgatója lett a Vígszínháznak. Ő visszavezette a színházat a gyökerekhez, a vígszínházi polgári hagyományokhoz, és nagy újítóként, az elődökhöz méltóan, harmadik aranykorát teremtette meg a Vígszínháznak.
Várkonyi Zoltán halála után Horvai István tanár úr, mesterem, Várkonyi kívánságára átmeneti időre vállalta a színház vezetését, míg átadhatta az irányítást, egy újabb fontos korszak megteremtőjének, a fiatal Marton Lászlónak, aki igazgatóként, 1985-től 2009-ig megőrzője, megújítója és kiteljesítője volt mindannak, amit megörökölt,
majd most, a Vígszínházhoz hűen, belülről választódott ki Eszenyi Enikő is, aki itt szocializálódott, itt nőtt föl főiskolás korától, itt lett nagy színésznő és megkerülhetetlen rendező, tudja, hogy mit jelent egy ilyen nagy színházban, nagy produkciókat létrehozni.
Nem érezte, úgy, hogy önnek kéne vezetni a színházat?
Én Eszenyi Enikőt nagyon jó választásnak tartom, nagyon jó színházat csinál.
Nagy dolog úgy vezetni egy színházat, hogy a közönségnek minden este kedve legyen eljönni.
Tavaly 350 ezer nézője volt a színháznak. Közönség nélkül értelmetlen a színház, ő értük van az egész. Külön klassz dolog – ami korábban is jellemezte a színházat –, a fiatalok integrálása a társulatba. Ma, Enikőnek köszönhetően egy nagy tehetségű, megfiatalodott társulat, nagyon izgalmas, korszerű színházat csinál.
Rengeteg darabban játszott, képtelenség mindet felsorolni, de azért néhányat említek. Kezdjük a Jó estét, nyár, jó estét, szerelemmel!
Már a főiskolai éveimben is sok zenés szerepben megjelenhettem. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című előadásban például Billt alakítottam. 1975-ben pedig A harmincévesek vagyunk című darabban játszottam, aztán egyszer csak megszületett a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem.
Mindhárom mű zeneszerzője Presser Gábor, a rendezője pedig Marton László volt. Ők valamit belém láttak.
A Jó estét, nyár, jó estét, szerelem előtt nem kellett kilépnem a személyiségemből. Az addigi szerepeim önmagam legszemélyesebb megnyilvánulásai lehettek. A Sötétruhás fiú már egyfajta karakterszerep volt, ha tetszik, egy olyan szférába kellett belépnem, ami sok felfedezésre adott lehetőséget.
Nézve a szerepeit, az tűnt föl, hogy a legtöbbször Shakespeare és Spiró művében szerepelt.
Így még nem gondoltam bele, de jó, hogy összehozta a két szerzőt! Van rokonság a két drámaíróban. Shakespeare darabjaiból leírható a kor, amiben élt. Ha minden történelmi feljegyzés eltűnne, és csak az ő szellemi kincse maradna, akkor is tudnánk, hogy mit jelenthetett a reneszánszban élni, milyen volt az a történelmi kor. Spiró György is a korának nagy krónikása, de ezt most idézőjelbe teszem, mert ő nem krónikákat írt, hanem emberi drámákat vetett papírra, ahogy persze Shakespeare is. A döntő különbség az a két szerző között, hogy míg
Shakespeare-nél a törvénynek, a végzetnek alárendelt, kiszolgáltatott világ jelenik meg, addig Spirónal az egyes ember, a szabadság gyermeke a főszereplő.
Jancsó Miklóssal is együtt dolgozhatott a Zsarnok szíve című filmben. Milyen ember volt Jancsó Miklós?
Jancsó Miklós lenyűgöző, varázsos személyiség volt.
Zseniális filmrendező. Hihetetlen munkabírású művész, aki forgatás közben egyszerre tudott költő és őrmester lenni. Több száz embert fogott össze - műszakiakat, művészeket, a filmcsinálás minden szférájának a szakembereit - a forgatás alatt. Keresztnevén szólított mindenkit végig a munka során, az első perctől az utolsóig. Mindenkinek tudta a nevét. Amíg a hosszú fahrtok jelenetsorai olyan művészi fokra jutottak, hogy rögzíteni lehetett, bizony napokig kellett próbálnunk. Óriási felelősség hárult minden egyes résztvevőre.
Ha az egyszerre rögzített tízperces részek során valaki is hibázott, kezdhettünk mindent elölről. Szinte hallani lehetett a szívek dobbanását, az erek lüktetését, izzott a levegő a hatalmas feszültségtől, akkora erejű volt a koncentráció, és amikor sikerült a felvétel, a felszabadult öröm csak fokozta a játékkedvet.
Jancsó Miklós szellemi eleganciája, jókedvű fiatalsága, humora felejthetetlen számomra. Ő tanított meg szivarozni és pipázni. Ha rágyújtok, gyakran rágondolok. Aztán a Zsarnok szívének köszönhetően, a Velencei Filmfesztiválon meghajolhattam, a filmbemutatón. Éppen akkor forgattuk Velencében a Liszt Ferenc filmsorozatot, és egyszer csak megjelentek a forgatás helyszínén a magyar filmdelegáció tagjai, és vittek magukkal a fesztiválpalotába engem meg Kende János operatőrt, akivel nemcsak a Jancsó-filmben, de a Liszt-sorozatban is együtt dolgoztunk.
Szinetár Miklós rendezővel forgatta a Liszt Ferenc életéről szóló filmsorozatot, amiben ön a fiatal Liszt Ferencet alakította. Milyen volt vele dolgozni?
Ahogy befejeztem a Jancsó-filmet, szinte azonnal kezdődött a közös munka Szinetár Miklóssal.
Valamiért dolgom volt a Szabadság téren, a Magyar Televízióban, és amikor kiléptem az épületből, és a lépcsősor tetején voltam, Miklós éppen akkor ért oda a lépcsősor aljához, és odaszólt, hogy: „Állj, Géza! Kezdd el növeszteni a hajad!”
Azt akarja mondani, hogy ha akkor nem lép ki a Magyar Televízióból, és nem fut össze Szinetár Miklóssal, lehet, hogy nem ön kapja a szerepet?
Nem tudom. Mindenesetre egy évig forgattunk, és olyan volt ez nekem, mint egy nagy iskola: színészileg, szellemileg rengeteget kaptam - úgy is fogalmazhatnám,
ekkor tanultam meg Európát, köszönhetően a XIX. századi zenetörténet legnagyobb zeneszerzőjének.
Én alakítottam a fiatal Liszt Ferencet, míg az időset Darvas Iván. A sorozatban akkor történik meg a csere, amikor a negyvenes éveiben járó Liszt a Lohengrint vezényli, a weimari színházban. Még mutat a kamera engem, amikor kifordulok a nézőtér felé, a zenekarhoz vissza azonban már Darvas Iván fordult.
2006-ban lett a Magyar Színházi Társaság elnökségének tagja, és akkor lett a MASZK Országos Színészegyesület elnöke is. Mit tart a legfontosabbnak a két szervezet munkájában?
A MASZK Országos Színészegyesület a színészek szakmai érdekvédő szervezete.
Egy szakmának pedig vannak alapvető szakmai érdekei, amit jó, ha valakik tudnak artikulálni,
azok akaratából, akiket reprezentál. A rendszerváltás idején, Törőcsik Mari, Garas Dezső, Gera Zoli bácsi és mások alapították, azért, hogy a színházcsinálás legnagyobb létszámú művészrétegének, a színészeknek legyen képviselőjük, szószólójuk, szakmai és erkölcsi védelmezőjük. Első elnöke Törőcsik Mari volt, majd őt követték Jordán Tamás, Végvári Tamás, Béres Ilona és immár egy évtizede én. A MASZK Országos Színészegyesület tagja a Magyar Színházi Társaságnak, a színházi szakmák ernyőszervezetének. Küldetésének tekinti a pályakezdő fiatal színészek és az idős, gyakran kiszolgáltatott kollégák támogatását, segítését, és programjának nagyon fontos része az aktív derékhad szakmai érdekeinek képviselete, munkájuk érdemeinek elismertetése, a szakmai szolidaritás megteremtése.
Azon túl, hogy a MASZK elnöke, a Színművészeti Egyetem rektorhelyettese, így gondolom, a fiatalok támogatása duplán fontos önnek.
A fiatalok segítése alapvetés, hiszen a pályát elkezdeni sosem volt könnyű.
Mint a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanárának, immár három évtizede módom van látni, hogy mennyi tehetséges fiatal színész kerül ki az egyetemről, és lesz a magyar színházi élet meghatározó szereplője.
Nagy szomorúságom azonban, hogy - bár az egyes színházak közönsége ismeri, becsüli, szereti az új és új tehetségeket -, de az ország nagyközönsége nem ismerheti meg őket, holott az államilag finanszírozott közösségi média, kevés pénzből sok emberhez juttathatna el olyan alkotásokat, ahol az egymást követő művészgenerációk megmutathatnák magukat. Ma a lakosság nagy része nem ismeri azokat, akik a magyar színházi, művészi életet reprezentálják. Talán most, hogy elindul a Magyar Televízió 5-ös csatornája, a Kulturális Csatorna, reménykedhetünk, hogy pozitív változás következhet be ezen a téren. Fontos lenne - ha már az állam az adófizetőknek köszönhetően befektet a művészképzésbe -, hogy az állam által fenntartott intézményekbe befogadják ezeket a tehetségeket, és rájuk építsék a kultúránk jövőjét.
Ha az ön kívánsága megvalósulna, azzal nem kapna beleszólást a politika a színházak működésébe?
Szerencsére az a világ már elmúlt, hogy a politika beleszóljon, mondjuk a színházak műsortervébe, repertoárjába. Nem is teszi, nagyon bölcsen.
A politika, az adminisztráció akkor cselekszik helyesen, ha megteremti a feltételeket az alkotói szabadság kiteljesítéséhez. Mindenki akkor jár jól, ha a szakmai döntéseket rábízzák a szakemberekre. Hogy a színházigazgatók kiválasztásához hogyan viszonyul egy-egy önkormányzat, az már más kérdés. Most éppen ott tartunk, hogy a szakmai kuratórium szakmailag megalapozott véleményét negligálta például a dunaújvárosi önkormányzat, ahogy ez legutóbb, a dunaújvárosi színházigazgató választásánál történt.
Beszéltünk korábban nagy példaképekről, térjünk most át a nagy reménységekre. Kikre lesz érdemes figyelni a következő években?
A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen hihetetlen gazdag, sokszínű oktatási munka folyik. Minden évben egy-egy nagy mester indítja el izgalmas, tehetséges, fiatal, végzős növendékeit ezen a nem könnyű pályán. Az én tavaly végzett növendékeim közül a Vígszínházban öten vannak. A budapesti Katona József Színházba és Debrecenbe is szerződött egy-egy növendékem. Az egyik fiatal színésznő a Horváth Csaba vezette Forte Társulat tagja lett. Egy másik kolléganő a független színházi szférát választotta.
Ifj. Vidnyánszky Attiláról, aki szintén tanítványunk volt a Marton Lászlóval és Forgács Péterrel közösen vezetett osztályunkban, kiderült az idők során, hogy nemcsak a színészi kvalitásai kivételesek, hanem a rendezői vénája is erőteljes.
Itt az egyetemen, a 2014-15-ös évadban, rendezőként létrehozott egy produkciót, Shakespeare Athéni Timonját, egy másik növendékem, Vecsei Miklós fordításában, szövegfeldolgozásában, amelyben az egyetem három különböző osztályából játszanak növendékek, illetve fölkért, hogy én legyek a címszereplő, Athéni Timon. Nagyszerű közös munka volt.
Mennyire könnyű a növendéke instrukcióit elfogadni?
Ha nem fogadtam volna meg az instrukciókat, nem született volna olyan remek előadás, mint amilyen megszületett. Nagyon jól sikerült a munka, és
fölfigyelt ifjabb Vidnyánszky Attilára a Budaörsi Színház művészeti vezetője, aki felkérte, hogy rendezzen az ottani színházban egy előadást.
Ez lett a Liliomfi, amely szintén egy pazar produkció lett. Olyan jól sikerült az előadás, hogy beválogatták a POSZT idei versenyprogramjába.
Most Shakespeare III. Richárdját próbáljuk Attilával, a Gyulai Szabadtéri Játékokon fogjuk bemutatni július közepén.
Szerepel majd benne Trill Zsolt – ő a címszereplő -, Eszenyi Enikő, Szűcs Nelli, Trokán Nóra, valamint jómagam és ismét sok egyetemi hallgató, a budapesti és kaposvári egyetemről. Szóval ezt is Atika rendezi, aki a maga tehetsége révén az, aki. Sokat tanul, sokat olvas, a kapcsolatunk folyamatos, és tudom, hogy a jövő évadra is sok rendezői meghívása van. Azt szeretném, ha az művészi pályáján az egyensúly fönnmaradna: játszana is, a rendezés mellett, mert nagyon fontos, hogy azzal a színészi potenciállal, ami benne van, színészként is kiteljesedjen hosszú távon a pályája, és meghatározó színésze legyen a szakmánknak, és persze az is fontos, hogy rendezőként is sokat dolgozzon, fejlődjön.
Új menedzsmentje lett a POSZT-nak. Milyen változásokat várhatunk ettől?
Az új vezetés elhatározta, hogy felkérnek egy tanácsadó testületet, neves színházi szakembereket.
Ez a testület azzal a kifejezett szándékkal alakult, hogy a korábbi konfliktusoktól mentesüljön a POSZT,
illetve vonódjon ki a politika erőteréből, és szigorúan szakmai alapon szülessenek a fesztivál jelenlegi munkáját és jövőjét érintő döntések. Ennek a szervezetnek az elnökének engem kértek föl, és azt gondolom, hogy a tanácsadó testület eddig nagyon jól dolgozik. Az a reményem, hogy a munkánk nagy hasznára lesz a POSZT-nak és az egész színházi szakma jövőjének.