Hát így el lehet kapni ezt a pestist?”
– kérdezi a darab egyik szereplője, Olivia a szerelemről. Nem véletlenül, hiszen a szerelem az előadás egyik központi témája. Bocsárdi László, az előadás rendezője azt mondta: Shakespeare mindig
az univerzális szeretetet és szerelmet írja meg,
amely burjánzik, és beszövi az egész világot, függetlenül attól, hogy ki kiért rajong, esetenként viszonzatlanul:
Orsino, Illíria hercege és Vitéz Fonnyadi Ábris a szép Oliviáért, aki elutasítja minden udvarlóját, a férfiálruhába bújt Viola Orsinóért, Olivia a férfinak hitt Violáért, a kegyetlenül kigúnyolt udvarmester, Malvolio az úrnőjéért vagy Antonio Sebastianért, akinek megmentette az életét.
A sokszoros félreértéseken alapuló komédiának több igen komoly rétege van: ez Shakespeare utolsó vígjátéka, mintegy szintézise mindannak, amit Shakespeare addigi drámáiban megírt.
Bocsárdi László szerint a szöveg tengelye az idő, és - Hamvas Bélát is idézve –
csak akkor kerülünk jelen időbe, amikor az idő kizökken,
márpedig amikor a szerelmesek egymásba szeretnek, akkor kizökken az idő számukra.
Az előadás nézői már a színházterembe érve szembesülnek Bartha József díszletével: a központi tengely körül forgó színpad mozgásai a rendező szerint éppen azt teszik lehetővé, hogy a sok mozgás közepette erről a kizökkent, sőt, megállt időről lehessen beszélni. Shakespeare világában a
véletleneknek és az irracionalitásnak is óriási szerep jut:
amikor a szereplők megállítják vagy újraindítják a forgószínpadot, az azt az illúziót ébreszti, legalább pillanatokra, hogy az ember mégiscsak beavatkozhat néha a sors, az idő forgásába, bármennyire nem ő irányítja azt.
Az előadás igen erősen épít a színháznak arra a Shakespeare korában jellemző (visszatekintve brechtinek nevezhető) működésére, hogy a színház bevallottan színház: a nézőt időnként kizökkenti a szembesülés azzal, hogy érezhetően nem a valóságot látja. A hozzáállása viszont folyamatosan változik is, hiszen Shakespeare a Vízkeresztben is váltogatja a színházi nyelveket: az egyik percben vaskos tréfákkal eltávolítja a közönséget, a másik percben mégis bevonja érzelmileg is a szereplők sorsába.
Ennek a fajta brechti színházmodellnek megfelelően az előadásban
a társulat tagjai először önmagukként jelennek meg a színpadon: bemutatkoznak, elmondják a saját nevüket.
A Violát alakító Kovács Kati azt mondta erről: számára fontos ez a gesztus, hiszen
azáltal, hogy kimondja a nevét, vállalja önmagát,
azzal áll ki a nézők elé, hogy ő az a színész, aki majd egy bizonyos szerepet alakít előttük. De a bemutatkozás egyfajta küszöb vagy kapu is: addig a színész még önmaga, utána pedig már a játszott karakter, amit, természetesen, szintén nem tud teljesen elválasztani magától.
Nemes Leventének, aki a darabban Festét, a bolondot játssza, azt az instrukciót adta Bocsárdi László, hogy
mindvégig saját maga legyen az előadásban.
Nemes Levente azt mondta, a színházban mindig ez a legnehezebb feladat, annál is inkább, mert egyfajta bölcs bolond szerepében egyszerre próbált vidámságot, de valamiféle bölcsességet is átadni a nézőknek. Nem véletlenül zárja ez a karakter az előadást: neve azt jelenti, hogy ünnep, ezáltal az ő figurájában csúcsosodik ki a bölcsesség ünnepe, az a rengeteg értelmezési lehetőség, ami egy shakespeare-i remekműben megtalálható.
Az idei POSZT programjában a Vízkereszttel együtt 10 kamaraszínházi és 6 nagyszínházi produkció versenyez: a díjakat ma este 20:30-tól adják majd át a pécsi Kodály Központban.