Ha már így alakult, legalább tudtunk beszélgetni a színpadmesterrel, Kőműves Józseffel is, akivel egy hagyományos próbán már valószínűleg nem találkozunk a színpad közepén. Kiderült, hogy a technika egy része, amelyet az Opera kívülről kölcsönöz a darabhoz, csak aznap reggel érkezett. Így amikor ott jártunk, épp a három LED-falat szerelték, hiszen az előadás fontos eleme lesz a háttérvetítés. Kőműves József elmondta, hogy
sok, összesen 20-25 jelenetváltás van a darabban,
és nemcsak a művészeknek, hanem a technikai munkatársaknak is alaposan be kell gyakorolniuk ezeket, ezért ők is rengeteget próbálnak. Tulajdonképpen nekik is van egy saját, külön koreográfiájuk, amelyet jó esetben nem lát a néző, csak az eredményét: azt, hogy a színpadon minden helyszínváltás gördülékenyen zajlik.
A technikai előkészületeket hátrahagyva a színészek keresésére indultunk. Mikor odaértünk a Seregi László koreográfusról elnevezett balett-terem elé, éppen szájról szájra terjedt a hír, hogy a „csiga" következik. Később a gyerekszereplők beavattak abba, hogy csigának a finálé egy részét nevezik, de azt, hogy miért, már ők sem tudták volna megmondani.
Ekkor viszont még csak annyit tudtunk, hogy amit látunk, az a finálé táncpróbája Tihanyi Ákos koreográfus vezetésével. Tulajdonképpen szerencsénk volt, mert így szinte minden szereplőt láthattunk, és az egyik legmozgalmasabb jelenet kellős közepébe csöppentünk bele. Amikor Tihanyi Ákos és segítői úgy látták, hogy a szereplők már elég balettosan tartják a karjukat, viszonylag jó a térforma, és a koreográfia is nagyjából döccenőmentesen megy, hívták a következő szereposztást, így szép sorban az összes Billyvel megismerkedhettünk.
Az alkotók számtalanszor elmondták, hogy mennyire nehéz volt megtalálni a megfelelő gyerekszereplőket:
olyan fiúkra volt szükség, akiknek jó a mozgásuk, a hangjuk, és emellett színészi képességeknek sincsenek híján.
Ráadásul itt nem arról van szó, hogy epizód- vagy mellékszerepben megjelennek néhány percre a színpadon, a közönség pedig felderül azon, hogy milyen aranyosak. Főszereplőként, ha az egész előadást nem is kell a vállukon vinniük, de végig a színpadon vannak.
A Billy Elliot arról szól, hogy van egy kisfiú, aki egy válság sújtotta angol bányászvidéken nő fel, tehát egy olyan környezetben, amely fényévekre van a színház és a klasszikus balett világától, de tehetsége és szorgalma folytán végül az operában táncolhat. Ebben a történetben egy nem elég ügyes és hiteles Billyért a világ minden színpadi látványossága és Sir Elton John zenéje sem kárpótolja a közönséget.
Billy eljátszása nemcsak nehéz feladat, hanem óriási felelősség is, főleg, ha hozzávesszük, hogy Ókovács Szilveszter nem csak egy új bemutatónak szánja a musicalt. Az operaház igazgatója a darabtól azt várja, hogy a fiúk körében is népszerűvé tegye a klasszikus balettet, azaz hosszú távon nagyobb merítése lehessen fiatal táncosokból a balettkarnak.
Mivel a finálé próbája után egy kis szünet következett, meg akartam kérdezni az egyik kis Billyt, hogy mit gondol erről. Vizlendvai Áront sikerült utolérnem, aki azt mondta, szívesen beszélgetne velem a szerepről, és hozta magával Lukács Olviért is, aki Michaelt játssza. Alighogy leültünk a terem elé, megjelent egy másik Billy, McAllister John, és mire körülnéztem, teljesen körbevettek a kíváncsi főszereplők, akik készségesen válaszoltak minden kérdésre. Megtudtam, hogy már
több mint egy éve próbálják a szerepeket.
Ez első hallásra hosszú időnek tűnik, de az apát játszó Tóth Sándor felvilágosított, hogy ahol folyamatosan műsoron van a musical, ott sokkal kisebb koruk óta készítik fel a gyerekeket a szerepre.
Kökény Hámori Kamill, aki az utolsó pillanatban lett Michaelből Billy, elmondta, hogy a próbák az iskola rovására is mentek, de úgy tűnt, hogy ezt egyáltalán nem bánja. Sokan a fiúk közül járnak vagy jártak a Táncművészeti Főiskolára, és az is kiderült, hogy a színpad sem ismeretlen számukra.
Ennek ellenére adódott a kérdés, hogy nem izgulnak-e a közelgő előadás miatt. Erre egyöntetű nem volt a válasz, arra a kérdésre pedig, hogy jól haladnak-e a próbák, kórusban igennel válaszoltak a fiúk.
Nemcsak nagyon magabiztosak, de kifejezetten élvezik is az egész napos próbákat,
és a közelgő bemutató körüli felhajtást. Mikor arról kérdeztem őket, hogy mi a legnehezebb része a szerepnek, volt, aki rávágta, hogy „az egész", majd egy kis gondolkodás után abban állapodtak meg, hogy az, hogy táncolás közben még énekelni is kell. Viszont ez nem tántorítja el őket a szakmától, mindannyian azt mondták, hogy a Billy Elliot után is szeretnének még szerepelni.
Azt is megkérdeztem tőlük, hogy mit szólnak ahhoz, hogy a darabbal népszerűsíteni akarják a táncot a fiúk körében. Úgy tűnt, hogy habár pontosan tudják, hogy ez is célja az előadásnak, ők maguk nem érzik úgy, hogy erre feltétlenül szükség lenne. Szerintük nagyon sok fiú táncol, és a balett egyáltalán nem lányos dolog. Felhívták a figyelmemet arra, hogy először a férfiak terepe volt a balett, és csak utána a lányoké.
Azt viszont hajlandóak voltak elismerni, hogy manapság több lány táncol, mint fiú, és ők is hallották már a sztereotípiákat. A darab egyébként ebben nagyon erősen fogalmaz:
amikor Billyt táncórára hívják, először azzal utasítja el, hogy a fiúk közül csak a buzik balettoznak.
Amikor arról kérdeztem a fiúkat, hogy szerintük miért vannak ilyenek előítéletek a balettel szemben, nem tudtak mit válaszolni.
John McAllister, aki a maga 14 évével rangidős a fiúk között, úgy fogalmazott, hogy neki a tánc szóhoz nem kapcsolódnak nemek.
Ez egy olyan dolog, amit bárki bármikor csinálhat.
- mondta.
A rövid pihenő után már menniük is kellett vissza, mert Billy, a tánctanárnő és Mr. Braithwaite, a zongorista közös jelenete következett. Ez egy kifejezetten fárasztó énekes-táncos rész, amelyben - ahogy a darab egészében - többféle táncstílus keveredik, akrobatikus elemekkel kiegészülve. Tulajdonképpen egy lendületes, felszabadult örömtáncot kell látniuk a nézőknek, hiszen
a jelenet arról szól, hogy mennyire jó dolog táncolni.
A próbán még nem mindig sikerült minden lépés, néha nem mozogtak egyszerre a szereplők, de a lényeg teljesen átjött: legyen szó akár szteppről, balettről vagy diszkóról, táncolni nagyon klassz dolog.
Tihanyi Ákos is elégedett volt összességében, csak néha hangzott el egy-egy „ne torpanj meg", „Johnny, örülj egy kicsit jobban" és hasonlók. Amikor megdicsértem neki a próba végén a fiúk tánctudását, úgy reagált, hogy ügyesek, de „lesz ez még jobb is".
Miután mindenki kellően elfáradt a táncban, prózai részek próbája következett, így megérkezett Szirtes Tamás rendező is. Megint sikerült egy kulcsjelenetet kifognunk: amikor Billy apja, aki korábban ellenezte fia hobbiját, a tánctanárnővel vitatkozva rájön, hogy a fiú tehetséges, és nem szabad hagyni, hogy elkallódjon, még ha ez sok áldozatot is követel a családtól.
Szirtes Tamás három szereposztással is végigvette a jelenetet, és szinte mondatról mondatra instruálta a színészeket. Megpróbálta nekik elmagyarázni, melyik szereplő hogyan érez, és mi motiválja abban, hogy úgy beszéljen és viselkedjen, ahogy azt a jelenetben halljuk és látjuk. Kicsit olyan volt, mintha egy DVD-n a rendező audiokommentárjával néznénk egy filmet, azzal a lényeges különbséggel, hogy itt minden megjegyzés után újrakezdték a színészek a jelenet egyes részeit.
Egyértelmű volt, hogy még így, két héttel a bemutató előtt is sokat alakul a produkció, és a látványos „musicales" részek mellett Szirtes Tamás nagyon odafigyel a prózai jelentek kidolgozására is.
A fiúk a bemutató előtti hetekben szinte egész nap a színházban vannak, szinte olyan, mintha beköltöztek volna. Este sincs megállás: délelőtt ők maguk újságolták el, hogy hattól színpadi ülőpróba lesz, és ezt úgy mondták, mintha mindenki számára világos lenne, hogy ez mit jelent. Mint kiderült, a színészek a színpadon elhelyezett székeken ülve összeéneklik a zenekarral együtt a jeleneteket. A próba azért is ülő, mert a koreográfiát ilyenkor nem gyakorolják, így a nap végére tényleg ízelítőt kaptunk az előadás összes eleméből: kezdtük a látvánnyal, majd a táncon és a prózán át eljutottunk a zenéig.
Meglepő volt, hogy ezúttal
az Operaház zenekari árkában többek között egy komplett rockzenekar ült.
Az elektromos hangszerek látványa nemcsak szokatlan volt ebben a környezetben, de a hangosításban is eleinte gondokat okozott a különböző csatornák összehangolása és a színészek mikroportjainak beállítgatása. A kezdeti nehézségeket leszámítva
jól szólt az Opera terében Elton John zenéje.
Az viszont nem teljesült, hogy ilyenkor nem gyakorolják a színészek a mozgást: többen – köztük az apát játszó Stohl András is - egy teljes szám koreográfiáját előadták ülve, de a gyerekszereplőknek is folyamatosan járt a kezük-lábuk a zenére.
Két héttel az előadás előtt, egynapnyi próba alatt még csak részleteket láthattunk a darabból, de az nyilvánvalóvá vált, hogy az Opera stábja és a vendégművészek nagyon élvezik az újfajta kihívást. Kívülről kissé kaotikusnak tűnt még a dolog, de megnyugtattak minket, hogy időnként még belülről is az, és minden jó úton halad ahhoz, hogy a végén ebből a káoszból megszülessen az előadás.