A csellóművész, akit nem a sikerek, hanem a gyakorlás éltet

2016. június 14-én Várdai István csellóművésszel készült interjú képei.

A legrangosabb csellóversenyeket nyerte meg Várdai István, akinek ugyan zongoristák a szülei, ő mégis egy másik hangszert választott. Ráadásul nem elsősorban a sikerek, hanem a gyakorlás élteti. 

Szülei zongoristák, ön mégis csellót választotta. Fel sem merült, hogy szülei az ő hangszerük felé tereljék?

Kiskoromban nagyon sok hangszert láttam, hallottam, mert anyukám egy szakiskolának és a főiskolának is a korrepetitora, és én az óvoda után sokszor bent voltam, hallgattam a különböző hangszeres órákat, néha apukám kóruspróbáin is ott voltam, és otthon is sok zene szólt.

Az biztos, hogy erősen hatott rám, hogy ennyire a mindennapi élet része volt az a rezgés vagy vibráció, amit zenének nevezünk.

Várdai István Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Nyolcévesen kezdett el csellózni. Ez a többi hangszernél – mondjuk a hegedűnél – kicsit megkésettnek számítana. Nem volt ebből soha hátránya?

Manapság már szinte minden hangszert nagyon korán elkezdenek tanítani, aminek sok előnye lehet, amennyiben sikerül korán ráérezni a szülőknek arra, hogy a gyermeknek melyik lehet az ideális.

Én nyolcéves koromig semmilyen hangszert nem fogtam, talán ritkán zongorázgattam, viszont sokat játszottam szabad levegőn, bicikliztem, fára másztam, ilyenek.

És nem csak klasszikus zenét hallgattam. Aztán amikor elkezdtem csellót tanulni, akkor éreztem, hogy az valahogy igazán leköt, és szívesen jártam a zeneiskolába, ahol akkori tanárom, Mátrai Mária nagyon ügyesen és lelkesen vezetett be az alapokba, átadta a hangszer iránti szeretetet és tiszteletet. Szerintem a vonós hangszereken való játék mechanikai részéhez elengedhetetlen egyfajta fizikai és kognitív adottság, nekem azt hiszem, szerencsém volt, mert nagyon gyorsan megtanultam egész jól játszani. Ebben persze a játékos – ugyanakkor szisztematikus – gyakorlásnak is nagy szerepe volt, amiben otthon is tudtak segíteni. Összességében

úgy érzem, hogy a saját szellemi-lelki fejlődésemhez passzoló időben, számomra pont jó korban kezdtem el csellózni.

Lehet, hogy ha túl korán válik az életem részévé, akkor túl természetes lenne az, hogy tudok rajta játszani, és a fejlődés iránt vágy mára már kissé megkopott volna.

Mindig lehet továbbfejlődni?

Amire a zenélés a leginkább megtanított, az az a fajta szemlélet és életérzés, hogy mindig lehet hova továbbfejlődni.

Az elért szint mindig egy következő szint első foka, kicsit olyan ez, mint egy véget nem érő fúga. Ez valahol azoknak a rezgéseknek, összhangnak és arányoknak a törvénye, ami a zenében mind megtalálható.

Egy kicsit elbizonytalanító érzés az, hogy egy versenygyőzelem nem okoz nálam eufóriát, egy jó gyakorlás viszont annál inkább,

de ezzel megtanultam együtt élni, sőt ez vezet előre, feltölt, és nem tesz saját magam vagy bárki más ellenségévé, konstruktív és harmonikus állapot.

Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Akkor, ha jól értem, más hangszer is felmerült?

Ebben is volt egy nagy adag szerencse – már ha van olyan–-, mert amennyire emlékszem, a szüleim is vonós hangszerre gondoltak, engem pedig a cselló vonzott, és ha nem azt választjuk, most gondban lennék, mert a hegedűhöz túl nagy lenne a kezem, a zongorához szerintem pedig túl gyengék az ízületeim.

És még az nagyon tetszett, amikor kipróbáltam, ahogyan éreztem a mellkasomon a hangszer rezgését.

Benne volt az is, hogy a fa, amiből a cselló készül, a fémhúrok és a fából és lófarokból készülő vonó kapcsolata egyfajta naturalitást áraszt?

Igen, ezek is nagyon érdesek voltak! Apukám néha javította a hangfalait, az is nagyon érdekelt, hogy hogyan erősíti fel a hangot.

A hangfal és a cselló is rezgést sugároz, azzal az óriási különbséggel persze, hogy egy hangfal „csak” egy elektronikus jelet alakít át.

Lenyűgözött az is, hogy a csellóhoz semmilyen áram nem kell, még fény se, vaksötétben is kiválóan lehet gyakorolni, egészen különleges élmény!

12 éves korában a Zeneakadémia különleges tehetségeknek fenntartott osztályába került. Ez a tehetsége révén egy természetes út volt, vagy kellett küzdeni érte?

Szerintem inkább az első.

Ha a szüleim látták volna, hogy küzdök, és ez nekem eleinte nem csak egy hasznos és jó játék, amihez tehetségem van, akkor lebeszéltek volna arról, hogy ilyen szinten belemerüljek.

Nem akarták saját magukat megvalósítani bennem. Ugyanakkor amikor apukám látta, hogy komolyodik az elhatározásom, és jönnek a sikerek, akkor elkezdtünk komolyan foglalkozni egyre nehezebb darabok megtanulásával. És a mindennapi gyakorlás rendszeressége is beállt.

Fotó: Adrián Zoltán - Origo

A Zeneakadémián Mező László volt a tanára. Mit kapott tőle?

Nagyon sok mindent, különleges szemléletet. Ő a jó értelemben vett nagyvonalú, régi iskolát képviseli, nagyon sok tradícióról mesélt, Pablo Casalsnál is tanult. A tanítása sosem volt negatív és cinikus, mindig biztatott és inspirált, szerettem hozzá járni. Az éneklő csellóhang és a kifejező játékmód nagy mestere, hihetetlen megfigyelő képességgel. Nagyon odaadó tanárom volt.

Később a bécsi zeneakadémián Reinhard Latzko tanította. Miben különböztek a tanítási módszerek?

Bécsben többek közt azt a fajta szisztematikus gondolkodást tanultam meg, aminél a technikának mint eszköznek a használata tud minél nagyobb mértékben beépülni a zenei elképzelések kifejezésébe, ami nagyrészt Heinrich Schifftől, Latzko mesterétől jött. A légzés, az izmok, ujjak és zenei kifejezőeszközök tudatosításának és az időzítés megtanulásának időszaka volt Bécs és Reinhard Latzko.

Ami még nyomot hagyott bennem Béccsel kapcsolatban, az a régi európai kultúrmecenatúra közelebbről való megismerése.

Batta András mutatott be még a 2004-es Budapesti Nemzetközi Verseny után annak a bécsi Pierre Stonborough-nak, aki a Wittgenstein család leszármazottjaként generációkon keresztül látta, hogyan működik Európa zenei-szellemi elitje és a mecenatúra-rendszer. Nagymamája még Brahmsszal és Pablo Casalsszal levelezett, és látta őket vendégül házi koncerteken. Ő volt, aki segített egy jobb hangszert szerezni, amivel részt vehettem a Csajkovszkij- és a genfi versenyeken, és támogatta a bécsi tanulmányaimat, sokat mesélt a szellemi értékek ápolásáról, bankárként megtanított igényes hivatalos levelet írni németül, a bécsi tanulmányaimhoz ő és a baráti köre nagyon sokat hozzátett.

Hogyan élte meg azt, hogy már fiatalon rengeteg fellépése volt?

Olyan sok azért nem volt, úgy havonta egy-egy és külföldön évi 4-5 talán.

15-16 évesen félig magántanuló voltam, és próbáltam eleinte úgy a gimnáziumban, mint az Zeneakadémián jól megfelelni, de a súlypont aztán teljesen eltolódott a zene irányába.

Összességében nagyon szép időszak volt, ami sok sikerélménnyel kapcsolódott össze. Ekkor nyertem a kisebb nemzetközi versenyeket is, és ha mégsem lettem volna később zenész, akkor is azt az életvitelt saját kisfiammal vagy más gyerekekkel megpróbálnám megosztani, ezeket a pozitív küzdelmeket, élményeket, mert így utólag azt mondhatom, hogy a tinédzserkorom nagyon hasznosan telt, és a mai napig profitálok az akkori kihívásokból.

Rengeteg versenyt nyert, a Popper Dávid-versenyt például háromszor. Ez eddig senkinek sem sikerült. Akkor érezte ennek a súlyát?

A versenyek a tanulmányaim részét képezték, de a pozitív visszajelzésen és egy kis zsebpénzen kívül nem sokat jelentettek.

Művészi szempontból nem szabad túlértékelni a zenei versenyeket.

Talán még az előbb említettnél is nagyobb dolog volt a Genfi Nemzetközi Csellóverseny, illetve a legrangosabbnak mondott müncheni ARD-verseny megnyerése. Ezek után került be igazán a zenei köztudatba?

Ezek a versenyek nagyon hatásos ugródeszkát és kitűzött célokat jelentenek egy bizonyos pontig. A genfi verseny hozománya, hogy az azt követő két évben 60-70 koncert volt csak Svájcban és Franciaországban.

Az ARD-verseny – amelyet a főbb rádiók és tévécsatornák élőben közvetítettek Németországban – tavalyelőtt volt, és sokat hozzátett ahhoz, hogy Németországban nagyon stabilan élhetünk a családommal.

Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Sokan azt mondták, hogy az ARD-versennyel csak bukhat? Ha megnyeri, nem számít nagy dolognak, míg ha nem, az blama?

Igen, voltak, de csak féltettek, mivel a zenei versenyek ítélete általában nagyon szubjektív. Bár én ezt nem vettem ennyire komolyan, mivel a művészetben nincs olyan, hogy „mindent visz”. Ez a szóhasználat tipikusan egy olyan mentalitást takar, amely szöges ellentétben van a zenélés lelkületével, inkább passzol a valóságshow-k vagy tévés vetélkedők attitűdjéhez. A zenélés az odaadásról szól, nem az elvételről. Ezek a versenyek előnyt jelenthetnek, de nem mindent.

Én az ARD-n hangszerszerzés miatt indultam elsősorban, mert nagyon untam, hogy sehogyan sem jutok hozzá egy igazán jó hangszerhez,

és az elért eredményeim ellenére sem tudtak ezen a szinten támogatni itthon.

Milyen hangszeren játszik most?

Egy 1720-ban készült Montagnana-csellón játszom. Ezt az ARD hozadékaként kaptam meg egy német gyűjtőtől, korlátlan használatra, ezt egy igazi sikerként élem meg.

A versenyre, egészen pontosan a döntőre kaptam egy egészen kivételes Stradivari-hangszert. Abban reménykedtem, hogy azt megveszi valaki, akár egy bank Magyarországon, és használatomra bocsájtja. Ez végül nem jött össze.

Pedig már az nagy dolog volt, hogy ezt a hangszert egyáltalán meg lehetett volna venni, óriási kiváltság egy ilyen műkincs, az értéke szinte felbecsülhetetlen, mivel talán még 10 darab ilyen állapotú Stradivari-cselló létezik a világon. Nem juthat bárki hozzá csak úgy. A Montagnana-cselló ugyanez a kategória, Heinrich Schiff osztrák művész játszott rajta az elmúlt években. Az 1600-1700-as évek cremonai és velencei mesterek fennmaradt hangszerei a világon a legértékesebbek, az enyém szinte új állapotban lett megőrizve, nagyon vigyáztak rá évszázadokon át.

Folyamatosan koncertező művészként naponta mennyit gyakorol?

A fejlődés nem egyenletesen halad felfelé, inkább úgy, mint a hullámok. Érdemes elkapni azokat a pillanatokat, amikor nem megy olyan jól, amikor nehéz. Olyankor kell sokat gyakorolni.

Én rengeteget gyakoroltam már... Az a tízezer óra – amit mondanak, hogy szükséges egy szakma megtanulásához –, többszörösen is megvan. Egy ponton túl nem az a fontos, hogy mennyit gyakorolok, hanem hogy rendszeresen teszem-e, és a minősége és a „mélysége” a legfontosabb.

A hullámoknak vannak mélypontjai. Önnek is?

Folyamatosan vannak mélypontok, minden hónapban, amikor kimerülök egy kicsit az állandó fellépésektől, utazástól, amikor nincs kedvem esetleg gyakorolni.

Hogyan tudja magát ilyenkor motiválni?

Ilyenkor kell teljesen más jellegű dolgokkal foglalkozni. Sokat olvasok, mostanság főleg híreket, próbálok objektívan tájékozódni ebben a sajnos igencsak polarizált világban. Most talán a legerősebb motiváció az életemben az egyéves kisfiam. Emellett nagyon szép kertes házunk van Kronbergben, 500 négyzetméter kertet rendben tartani, az is nagyon jó feladat.

Kertészük nincs?

Nagyon jó néha két órán keresztül füvet nyírni, és csak arra koncentrálni, hogy az szép legyen!

Már amikor jut erre idő. Lehetne persze felfogadni valakit, és muszáj is lesz, hogy valaki néha besegítsen, de azért is szerettünk volna egy kertes házat, hogy lehessen gondozni.

Fotó: Adrián Zoltán - Origo

A gyerekének lesz választása, vagy kötelező lesz valamilyen hangszeren tanulni?

Nem hiszem, hogy erőltetni kellene majd, mert már most is nagyon fogékony a zenére, a zongoráról csak nagy sírás közepette lehet levakarni. Érdeklik a hangszerek, amikor gyakorolok, odajön, és a kezével érzékeli a tüske (amivel a földre támasztom a hangszert) rezgését, és az nagyon leköti. Amikor a múltkor Bachot gyakoroltam, a feje rázásából látszott, hogy jó ritmusérzéke van. Biztos, hogy valamilyen hangszeren fog tanulni. Ha semmilyen vagy csak minimális zenei tehetsége lenne, akkor is mondanám, hogy valamilyen formában tanuljon meg játszani valamin, mert bizonyítottan hihetetlenül jó hatással van a későbbi fejlődésre.

Azokat a zenei hatásokat, amik érik, átülteti a mindennapjaiba?

A mindennapjaim a zenei hatások. A magánéletem ebből a szempontból nem válik szét a „szakmámtól”, ráadásul

a zenészség nem szakma, hanem életforma.

Egy olyan nemzetközi, pezsgő életet élek ennek köszönhetően, ami csak akkor működik, ha bármikor, bárhol rá tudok csatlakozni a belső hangomra, és hagyom, hogy a zeneszerző érzelemvilága a kompozíción keresztül szimbiózisba kerüljön a lelkemmel.

Tulajdonképpen a zeneszerző azért írt zenét, mert kikívánkozott belőle egyfajta közlési vágy, amiben az ő érzéseit, gondolatait ki tudta fejezni, nekem pedig meg kell értenem és át kell tudnom adni.

Vannak olyan művek, amiket nagyon nehéz előadnia, mert annyira messze áll öntől?

Nagyon fontosak, hogy az érzelmi rezgéseink össze tudjanak kapcsolódni. Minden komoly műnek van egyfajta nagyon komplex rezgéstartománya és értékrendje. A kérdés az, hogy én melyik darabbal tudok igazán azonosulni, melyek azok a zeneszerzők, akiknek a világlátása, gondolkodása hasonlíthatott az enyémre, vagyis az enyém hasonlíthat az övékre.

A „nagy zeneszerzők” olyan univerzális zsenik voltak, akik sokkal többet adtak, mint ami szimplán a zenéből lejön. Mint előadóművész nekem a feladatom – mint egyfajta médiumnak – ezeket a zenei kódokat megfejteni, amihez szinte egy élet is kevés.

Mennyire törekszik arra, hogy azt adja, amit a zeneszerző akart, illetve mennyire csempészi bele saját magát egy műbe egy koncerten?

Én arra törekszem egyértelműen, hogy megértsem azt, hogy mit akarhatott kifejezni a zeneszerző.

Viszont csak magamon keresztül tudom előadni, és nem hiszem, hogy teljesen objektíven lehet ilyen jellegű információkat közölni, ráadásul az én „érzelmi kultúrám” is változik az évek során. Ha az egész kottát és „ami mögötte van” bele lehetne programozni egy számítógépbe, akkor az a gép meg tudná csinálni a tökéletes verziót. Szerintem pont az az érdekes, hogy egy élő előadás soha nem lesz tökéletes, és az előadón keresztül minden darab folyamatosan változik egy kicsit. Ezért is nagy az előadó felelőssége, mivel igazából nem a saját bőrét viszi a vásárra, hanem a mű és a zeneszerző értékeit prezentálja, ha úgy tetszik, reklámozza.

Forrás: Mózsi Gábor

Milyen koncertekre készül most?

A szokásos nyári koncerteken-fesztiválok mellett – amelyeken Svájctól Norvégián és Németországon keresztül Japánig rengeteg fellépés lesz remek kollégákkal és zenékkel – amire nagyon várok már most, az a Kaposfest. Immáron másodszor vezetjük ketten Baráti Kristóffal, és úgy érzem, kellőképpen beleéltem magam ebbe a nagyon hálás és felemelő feladatba. Egy hét tömény zenélés, 14 koncert, kiváló szakmai és emberi közegben, barátokkal, remek közönséggel. Kívánhat-e ennél szebb évadzárást magának bárki...?