Eötvös Péter: A mi korunkban semmit nem lehet előre látni

Eötvös Péter

Július 30-án mutatták be a Salzburgi Ünnepi Játékokon Eötvös Péter Halleluja - Oratorium balbulum című oratóriumát. A tavaly a legmagasabb állami kitüntetéssel, a Magyar Szent István-renddel kitüntetett zeneszerző és karmester, a világ egyik legnagyobb kortárs zeneszerzője közvetlenül a premier után nyilatkozott az Origónak: beszélt a szövegkönyv írójával, Esterházy Péterrel való közös munkájáról, és arról, mit árulhat el a zene egy olyan korról, ahol az a legjellemzőbb, hogy semmit nem lehet előre látni.

Eötvös Péter Forrás: Müpa

Óriási ovációval fogadta a közönség az oratóriumot. Mit jelentett Önnek mint alkotónak az előadás utáni ünneplés?

A legerősebb érzés bennem Esterházy Péter hiánya volt. Nem így terveztem ezt az estét. 6-8 éven keresztül készültünk erre a projektre, amelyhez az előadás is hozzátartozik. Én eredetileg úgy gondoltam el, hogy mi ezt ketten csináljuk majd végig: amikor elérkezik az előadás napja, akkor együtt jövünk el Salzburgba Péterrel, aki felolvasást és közönségtalálkozót tart. Úgy képzeltem, hogy én majd teszem a magam dolgát, hiszen az én részem a koncert, az ő része pedig, a szöveg megírásán kívül, a jelenlét.

Az a személyes jelenlét, amely mindig nagyon erős volt egész életében, ahol csak fellépett és felolvasott.

Nagyon sajnálom, hogy nem válhattak valóra a terveink.

De nagy boldogság volt nemcsak a bemutató estéje, hanem az egész projekt folyamata: az, ahogyan a Bécsi Filharmonikusok vártak erre a darabra, vagy az, ahogyan sikerült felkészíteni a Magyar Rádió Kórusát, akik már március óta próbáltak, velem együtt.

A szólistákkal már februárban elkezdtem a közös munkát. Peter Simonischek, aki az oratórium egyik főszereplője, rövidesen Prosperót alakítja majd A vihar-ban itt, a Salzburgi Fesztiválon. Ő az egyik legnagyobb élő osztrák színész: eredetileg azért választottuk, hogy egy olyan személy legyen a narrátor, akit a közönség jól ismer, és akiben maradéktalanul bízik. Tehát az, amit ő mond, nem egyszerűen elhangzik, hanem ha ő mondja, akkor úgy is van. Tulajdonképpen ez lett volna Esterházy Péter funkciója.

Ha Esterházy a felolvasásokon elmondott valamit, akkor csend volt, és az emberek agya teljesen ráállt a gondolataira. Itt Simonischek feladata volt, hogy átvegye ezt a szerepet,

és azt hiszem, nagyon jól csinálta: megvolt a szöveg komolysága és finom humora is.

Annak pedig, hogy egy ilyen jelentős eseményt szervezett a Salzburgi Fesztivál a premier estéje kapcsán, óriási jelentősége van.

Nagyon fontos, hogy a világ egyik legnagyobb fesztiváljának, a Salzburgi Ünnepi Játékoknak egy koncertjét a fesztivál intendánsa egy magyar író, Esterházy Péter emlékének ajánlja,

és búcsúbeszédet mond, illetve egy magyar zeneszerző, magyar kórussal részt tud venni a salzburgi Festspielén.

Esterházy Péter Oratorium balbulum című, 2011-ben megjelent írása, amelyből a szövegkönyv készült, jóval hosszabb, mint a librettó végleges változata. Hogyan zajlott kettejük közös munkája, a szövegek válogatása, rövidítése?

Az első válogatás sosem lehet az író feladata, mert ő nem dobna ki semmit. Hiszen mindent azért írt a szövegbe, hogy az ott is legyen. A válogatás kellemetlen oldala mindig a zeneszerzőre hárul. Én látom meg az adott szövegekben, hogy mely egységeknek van zenei tartalma. A zenét nem hozzáadja a mondatokhoz a zeneszerző, hanem integrálja. Tehát az a cél, hogy a szövegről szóljon az a bizonyos zene, mintha egy adott pillanatban a zene szülné meg a szöveget. Ez nem szavakon vagy mondatokon múlik, hanem inkább nagyobb egységeken. Ezért amikor egy író úgy szerkeszti a szövegét, hogy egy gondolatkör nagyobb egységet képvisel, akkor természetesen sokkal könnyebb a munka. Az ember bizonyos elemeket ebből fontosnak lát és megtart, másokat áthelyez...

ez tulajdonképpen egy sakkjáték, ahol egyre kevesebb bábu lesz a táblán a szerkesztés folyamán.

Nagyon sokáig is tart a létrehozási folyamat, ami több szempontból előnyös. Észrevettem ugyanis a rövidítési periódusokban, hogy amit kihúztam a szövegből januárban, megesik, hogy előveszem márciusban, és mégis úgy döntök, hogy maradjon – miközben valami másról gondolom, hogy ki kellene venni. Itt három évig is eltartott, mire az eredeti szövegből librettó lett. Amikor én már körülbelül készen voltam a saját rövidítéseimmel, akkor hívtam el Pétert: mindennap eljött hozzám egy héten keresztül, leültünk, és reggeltől estig néztük, melyik szó maradhat, és melyiket kell kivenni. Úgyhogy végül minden szó, amely most megmaradt a librettóban, az ő válogatásának eredménye.

Eötvös Péter és Esterházy Péter Forrás: Müpa

Nemcsak Ön hangoztatja gyakran, hogy a kortárs zenének a kor lenyomatának kell lennie, de mindez az oratóriumnak is nyíltan vállalt célja. Mit árul el a mi korunkról a Halleluja – Oratorium balbulum ?

Magát a mi korunkat árulja el. A próféta mint főszereplő nagyon jó választás volt olyan szempontból, hogy

a mi korunkra ebben a pillanatban az a legjellemzőbb, hogy semmit nem lehet előre látni.

Keményebben nem lehet előre látni, mint régen. Régen volt valamilyen következménye a dolgoknak: most már ez sincs, egyszerűen csak beszakad valami a történetünkbe, az életünkbe. Mindennap és bármikor. Ennek a felismerése remekül passzol egy próféta figurájához, aki többször elmondja a darabban, hogy nem tud semmit megjósolni, mert ez most már lehetetlen. Ebből az alapállapotból indult ki Esterházy Péter, de emellett nagyon sok más gondolati vonalat követ a darab.

Az osztrákok különösen kiemelték az úgynevezett magyar humort, ami igen jellegzetes Esterházynál: a fogalmazásában is megjelenik, de a látásmódja a legfontosabb. Sohasem cinikusan, de mindig szarkasztikusan tudta megfogalmazni a dolgokat. Minden témát az elejéről és a fonákjáról. Ez volt rá a legjellemzőbb: ahogy meg tudott fordítani valamit, és ezáltal nemcsak gondolkodásra késztette az olvasót vagy a hallgatót, hanem tulajdonképpen gondolkozni tanította. Ez volt Péter egyik legnagyobb erénye a magyar irodalmon belül is:

nem pusztán történeteket talált ki és mesélt, hanem gondolkozott,

és aki az ő írását olvassa, az maga is megkapja a lehetőséget, hogy gondolkozni kezdjen.

A bemutató sikere azt jelzi, hogy a korábban emlegetett jellegzetes magyar humor és Esterházy Péter összetéveszthetetlen stílusa német fordításban is érvényesült.

Nagyon jó a fordítás: Buda György munkája, akivel őszinte örömömre a premieren személyesen is találkoztam, most először. Buda György több művét is fordította Esterházy Péternek, maga Esterházy ajánlotta őt nekem. Ezért kerestem meg annak idején az oratóriummal kapcsolatban, és kiválóan sikerült a fordítás. Az angol menedzserem azt mondta, hogy az angol verzió is kitűnő. Azt már németből fordították, és szerencsére szintén remekül használható.

„A mi korunkra az a legjellemzőbb, hogy semmit nem lehet előre látni” Forrás: Müpa

Lesz most a darabnak egy nagy előadássorozata: legközelebb Bécsben mutatjuk be, azt már én vezénylem, november 23-án. Onnan jövünk Budapestre:

november 24-én a Müpában lesz előadásunk.

A következőre Zürichben kerül sor, 2017 márciusában, majd áprilisban, Kölnben is hallható lesz az oratórium. Sydneyben is lesz egy előadás, ahová én nem fogok tudni elmenni, azt már nem én dirigálom. A salzburgi bemutatón megállapodtunk a sydney-i menedzserrel, hogy náluk a narrátor angolul fog beszélni, de az énekesek és a kórus maradnak a német szövegnél. Ez is azért működhet, mert mindkét fordítás jó és érthető.

Amint említette is, a magyarországi premieren, a Müpában már Ön fog vezényelni, a salzburgi ősbemutatón azonban Daniel Harding dirigált. Nem ellentmondásos érzés a premieren másnak adni át a karmester szerepét?

Nekem jobb így, mert kívülről tudom hallgatni. Ha én dirigálok, akkor az a feladatom, hogy folyamatot adjak az előadásnak. Ha nem én vagyok a karmester, csak hallgatom, akkor van időm arra, hogy minden apró részletre reflektáljak. Hallom, mit kell majd javítanom. Amikor zeneszerző és karmester vagyok egyszerre, akkor az a feladatom, hogy a saját fizikumommal éljem meg, hogy mi működik, és mi nem. Előfordulhat, hogy az ember ad egy gesztust, és érzi, hogy arra nehezen lépnek be a zenészek. Akkor az az én hibám, mint zeneszerzőé, ami karmesterként rögtön érezhető.
Az oratórium esetében nem végeztünk semmilyen változtatást. Nagyon örülök, hogy ily módon sikerült egy olyan nagy formátumú művet komponálnom, ahol csak annyi korrektúrára volt szükség, hogy a második próba után megkértem a rezeseket, hogy egy bizonyos részben ne játsszanak, mert az fedi az énekeseket.

A librettó magával a zenével kapcsolatban is vet fel fontos kérdéseket. Az egyik érintőlegesen kapcsolódik is ehhez a témához: a szövegben felmerül, hogy a csend, a hang hiánya is hang-e? Ön hogyan gondolkodik erről?

A zene és a csend viszonyának kérdésén akár hónapokig gondolkodhatnék, mielőtt megfogalmaznám a választ. De alapvetően a csend az alapállapot. A csendet nem eléri az ember, hanem a csendből születik meg egy hang, és oda is tér vissza. Tehát ilyen értelemben Esterházy Péter gondolatai a csend és a hang közötti összefüggésekről teljes mértékben fedik a valóságot és az én elképzeléseimet a zenéről.

Az oratóriumban is volt egy olyan pillanat, amikor ez különösen gyönyörűen mutatkozott meg.

A negyedik részben, ahol a narrátor a mai állapotokról mesél, egyszer csak megjelenik egy alig hallható kis hang, majd az egész vonóskar játszik. Ez közvetlenül azelőtt történik, hogy megszólalna a „Love, love, love”. Az a pillanat valami fantasztikus, még számomra is szokatlan volt. Ez a Bécsi Filharmonikusoknak abból az óriási kvalitásából fakad, hogy ennek a vonóskarnak csodálatosan fegyelmezett játékmódja van. Gyönyörű a hangzásuk, és már az első olvasópróbán rögtön a helyükön vannak náluk a dolgok.

A novemberi Müpa-beli premier mellett az Operaház következő évadában is műsorra kerül az Ön egyik műve: a Szerelemről és más démonokról című opera, a világhírű Silviu Purcarete rendezésében. Milyen részleteket lehet erről elárulni?

Ennek a produkciónak a bemutatója ugyanabban az évben volt Glyndebourne-ban, amikor én itt, Salzburgban vezényeltem a Bartók-estet, és megkaptam a felkérést az oratóriumra. Az számomra egy nagyon nehéz nyár volt, mert innen, Ausztriából repültem át mindig Angliába, aztán vissza, megint Angliába, majd ismét ide vissza. A produkciót Purcarete rendezésében mutattuk be a Glyndebourne-i Fesztiválon, majd pontosan ugyanebben a formában ment Strasbourgban, Kölnben, Vilniusban, és a budapesti előadás is egészen pontosan ezzel lesz azonos. Annyi lesz a különbség, hogy a szólisták alapvetően a Magyar Állami Operaház szólistái lesznek, a főszerepet pedig egy gyönyörű hangú fiatal ukrán koloratúrszoprán, Tetiana Zhuravel énekli, aki a 2014-es Marton Éva Nemzetközi Énekversenyen nyert közönségdíjat. A zenekar is az Operaházé, de Purcarete rendezése és az én feladatom, mint karmesteré, változatlan. Sok előadást dirigáltam már belőle, ez komoly előnyére válik majd a produkciónak.

Eötvös Péter az Armel Opera Festival sajtótájékoztatóján, 2016 májusában. Fotó: Polyak Attila - Origo

Nemrég bemutatott Senza Sangue című operája pedig idén nyáron nyerte el az Armel Opera Festival fődíját, Alföldi Róbert rendezésében. Ezt a művet hol láthatja legközelebb a közönség?

A következő előadássorozat Hamburgban lesz, ahol, akárcsak itthon, a A kékszakállú herceg várá-val együtt fogják játszani az operát.