Így lett Sherlock Holmes tudósból látnok zseni

A 21. századi filmes feldolgozásokban Arthur Conan Doyle tudós hőse szinte átállt a másik oldalra: a hermetikusok oldalára. Ám ennek az oka magában az „eredeti” Holmesban is már benne rejlett. A Sherlock-sorozat viktoriánus korba visszatérő különkiadását ma este mutatja be az AXN csatorna, ennek kapcsán töprengünk el a híres detektív jellemének változásán. Csak fanatikusoknak!

A világ egyetlen „tanácsadó nyomozójának" népszerűsége lassan másfél évszázada töretlen. Mostanában két kiadásban is megtalálható a magyar könyvesboltokban az első róla szóló kisregény, a „Tanulmány vérvörösben” (Helikon zsebkönyvek), illetve „Tanulmány vörösben” (Szukits; ez utóbbi kétféle borítóval is, az egyiket a Benedict Cumberbatch-féle tévésorozat ihlette). Némileg újragondolt fordítás mindkettő, új magyar címmel, amely szinte tükörfordítása az eredetinek: „A Study in Scarlet”.

Az 1887-es első angol kiadás borítólapja

Forrás: --

A Helikon 2015-ös kiadása Forrás: --

A Szukits idei
kiadása

Forrás: --

Magyarul először a „Véres bosszú”, majd egy félreértés folytán „A bíborvörös dolgozószoba", aztán „A brixtoni rejtély” címen jelent meg ugyanez a történet. Ebben lép először színre Sherlock Holmes, akit a környezete – beleértve az elbeszélő dr. Watsont és ezáltal az olvasót is – ihletett zseninek lát, ám aztán világossá válik, hogy tulajdonképpen minden apró részletre kiterjedő tudományos módszeressége teszi őt már-már tévedhetetlenné.

A megfigyelés és az elemzés eredményei éppoly pozitívak, mint Eukleidész tételei.

A laikus oly megdöbbentőnek találná a megfigyelő ítéleteit, hogy szinte varázslónak tartaná, míg csak meg nem ismeri a következtetés rendszerének láncolatát” – magyarázza Holmes az „A Study in Scarlet” elején Watson doktornak módszertanát, amelyről „Az élet könyve” címmel írt egy újságcikket.

A rejtély érthetőbb, mint a tudomány

Ez az ellenpontozás jelenik meg a magyar címek változataiban is. Doyle történetei a saját korukban, a 19. század végén is a lektűr keretein belül jelentek meg, és később is ponyvaként adták ki őket. Márpedig a bulvár bombasztikus, szereti az olyan címeket, amelyek rejtélyeket, kincseket, bosszút vagy a sátán kutyájának megjelenését ígérik. Holmes éppen ezen ironizál az „A Study in Scarlet” zárásaként. Mivel a gyilkost elvitte a legyengült szíve, a tárgyalás elmarad, így „a rémes eset borzalmas részletei most már talán sosem kerülnek nyilvánosságra, ámbár jó forrásból úgy értesültünk, hogy a gyilkosság háttere fölöttébb romantikus...” – írja az Echo című újság. (1868-ban alapították, és ez volt az első esti bulvárlap Angliában. 1905-ig működött.) Az esetre már a kezdetektől „A Brixton road-i rejtély”-ként hivatkozik a sajtó, ahogy az Echo cikke is – és ez persze, hogy ironikus Holmes, Watson és az olvasó számára, miután végigkövették a gyilkosság mikéntjének és miértjének minden egyes, aprólékosan feltárt részletét.

Amikor a Tolnai Világlapja-féle, 1903-as első magyar kiadás „A Véres bosszú”, majd a Légrády Testvérek 1904-es kiadása „A brixtoni rejtély” címet adja, hasonló logikát követ, mint az Echo:

a rejtélyesség hívószavával akarja eladni a rejtély tulajdonképpeni leleplezését.

Hasonló a helyezet a „Sátán kutyája” esetében is (az első magyar kiadása az 1902-es Zigány Árpád-féle fordítás), amelynek az eredeti címe „The Hound of the Baskervilles". (Szó szerint „A baskervillek vadászkutyája”, ami ugyan áthallásos cím, de elsősorban a gyilkosra és agyafúrt tervére utal, nem pedig az Anglia-szerte a középkor óta terjedő babonára, a „Black Shuck” kutyaalakjára, amely mögé elrejti tervét a gyilkos.)

Azzal, hogy az „A Study in Scarlet” mostani, újabb kiadásai a „rejtély” helyett visszahelyezik jogába a „tanulmány” szót, Sherlock Holmes jellemének lényegére mutatnak vissza: a rejtély pusztán tudományos kihívás, és csak a tudománytalan megközelítések előtt tűnik rejtélynek.

Rémek, kísértetek, sorozatgyilkosok és a lektűr

A 18. század végén megszülető, úgynevezett „gótikus irodalom" – amely később a romantika nagyjait is megihleti – a 19. század végére a városi folklór alapvető rétege lett. A lektűr és a bulvársajtó hemzsegett a különféle képzelt rémektől és kísértetektől – démonoktól, vámpíroktól, múmiáktól –, illetve rémként mutatott be valós figurákat is, mint amilyen Vlad Tepes fejedelem (Drakula) vagy Hasfelmetsző Jack volt, és ennek a korszaknak a klasszikusa a Dr. Jekyll és Mr. Hyde is. A rémregényhullám ellenhatásaként hamar megjelennek a karikatúrák is a lapokban. Ebben a közegben lép színre Sherlock Holmes a maga pozitív tudományosságával.

„Egyébként nem vagyok teljesen ismeretlen ember; néhány munkámat lefordították franciára is” – dicsekszik Holmes Watsonnak rögtön a második történet elején, "A négyek jelé"-ben, miután az „A Study in Scarlet” végén megállapították: Populus me sibilat; at mihi plaudo, Ipse domi, simul ac nummos contemplor in arca". (Horatius-idézet: A nép kifütyül, ám én otthon ünneplem magam, és számolom a pénzt a ládában.) Vagyis Holmes a detektívmunkát elsősorban csak unaloműző játéknak és kenyérkeresetnek tekinti, tudományos tevékenységére ellenben kimondottan hiú.

Holmes úgy lép be a világirodalom történetébe az „A Study in Scarlet” elején, ahogy az ókor legnagyobb matematikusát, Arkhimédész alakját megőrizte a történelmi anekdota: mindketten azt kiabálják, hogy „Heuréka! Megtaláltam!”. Arkhimédész is egy bűntény – egy aranytolvaj ötvösmester leleplezése – kapcsán fedezi fel a felhajtóerő törvényét, Holmes pedig egy olyan kémiai reagenst kísérletez ki, amelyet a hemoglobin csap ki, így bármilyen régi vérfolt azonosítható vele.

Most itt van a Sherlock Holmes-féle reagens, és többet semmi kétség sem lehet"

– nyilatkoztatja ki, mintha ezzel neve Arkhimédész törvénye mellé kerülne a tudománytörténetben. Majd egymás után sorolja a helyszín és a gyanúsított megnevezésével azokat a múltbeli eseteket, amelyekben a reagens megoldást jelentett volna.

A későbbi történetekből azután kiderül, hogy Holmes aktát vezet minden nevezetesebb gyilkossági ügyről, és sosem mulasztja el felemlegetni, hogy számtalan tanulmányt írt: például 140 fajta szivar hamujának megkülönböztetéséről, 75-féle kölni illatának felismeréséről, a lábnyomok vizsgálatáról és rögzítéséről párizsi gipszben, meg arról is, hogyan lehet megállapítani egy ember kezéről, hogy milyen munkát végez.

Sherlock Holmes 1904-ből. A kép Sidney Paget munkája, akinek illusztrációival először megjelentek Arthur Conan Doyle Holmes-novellái a The Strand Magazine-ban. Talán ennek a képnek a stílusa is ihlette a 2009-es film végén a szereplőlista grafikai megoldásait Forrás: Origo

Minden rejtélynek van határa

A Sherlock Holmes-féle módszer: a helyszín tudományos megfigyelése, majd a nyomok osztályozásából és a korábbi hasonló esetekkel való összehasonlításából levont következtetés. Tulajdonképpen ezt hívják manapság kriminalisztikának, ám a 19. század végén még az sem volt általános, hogy a rendőrség lezárja egy gyilkosság helyszínét, és rögzítse a nyomokat, netán fényképek készítésével. Akkoriban jellemzően csak a hullaházban készült fotó a nehezen beazonosítható áldozatokról. (1888-ban még a sorozatgyilkos Hasfelmetsző Jacknek tulajdonított öt gyilkosság közül is csak az utolsónál készültek helyszíni felvételek.)

Sherlock Holmes valójában egy olyan formalista tudós, aki folyton a hermetizmust leplezi le.

Az antik racionalista filozófia örököse, akinek hitvallása ugyancsak egy horatiusi megállapítás lehetne: Est modus in rebus. Szó szerint: „Van határ a dolgokban”. A rébusz szónak azonban van egy vulgáris latin jelentése is, amely a középkorban tapadt rá: a „képrejtvény”. Olyan képek voltak a rébuszok, amelyekből egy vagy több szót kellett kitalálni. Így a horatiusi mondást úgy is lehet értelmezni, hogy minden rejtvénynek van határa, értelmezési halmaza. Ráadásul, ha a teljes horatiusi idézetet vesszük (...sunt certi denique fines quos ultra citraque nequit consistere rectum), azt is hozzátehetjük, hogy ha nem lenne a dolgoknak határa, akkor nem dönthető el, mi igaz, és mi hamis megállapítás. Ez a formális logika alapja.

Formalizmus és hermetizmus

Formális logika:
Következtetéseit matematikai összefüggésekre alapozza. Ez a próbálkozás már Arisztotelésznél is nyilvánvaló, de a formális logika atyjának a racionalista René Descartes-ot tartják, aki az arkhimédészi matematikát tekintette mintának a filozófiai gondolkodás módszerének kidolgozásához. A formális logika az ok és a következmény között matematikai (szimbolikus) összefüggéseket tételez fel, és ezek érvényesség alapján állapítja meg egy kijelentésről, hogy az logikailag helyes-e. Például a „kontrapozíció” elve (Ha piros a lámpa, tilos átmenni. Ha nem piros a lámpa, szabad átmenni.) vagy a „modus ponens” elve (Ha unatkozom, olvasok. Unatkozom, tehát olvasok. De ez nem igaz: Olvasok, tehát unatkozom.) stb.

A hermetizmus vagy hermetika:
Alapműve a Corpus Hermeticum című 2. századi mű, amely több bizonytalan eredetű ókori szöveg gyűjteménye. Mivel a hermetikus hagyomány a hellenisztikus Alexandria közvetítésével maradt fenn, az eredetileg egyiptomi eredetű Thot isten kultuszának helyét a görög Hermész vette át benne. A világot „szümpatheiák”, hasonlóságok rendszereként fogja fel, hiszen minden dologban a kifejezhetetlen Egy (a Szellem) tükröződik. Így minden dolog szimpatikus kapcsolatban áll minden másikkal, egyszerre tükörképe, értelmezése a többinek, nem állítható föl egyirányú ok és következmény láncolat. A hermetizmus az alkímia és a mágikus „tudományok” alapja.

A hellenisztikus görög hagyomány része azonban az az eredetileg keleti misztérium is, amelyet Hermész isten alakja szimbolizál, aki a rébuszokban megnyilatkozó istenek hírnöke. A 2. században tűnik fel egy könyvecske, a Corpus Hermeticum, amelyben Hermész Triszmegisztosz előtt villanásszerű látomásban jelenik meg a „Nuosz”, a Szellem. A fogalom Platónnál az olyan felismerésre utal, amely nem szemmel látható dolgokra vonatkozik, és van némi ellentmondás benne a racionális, következtető gondolkodással szemben (dianoia), mert ez utóbbi nem villanásszerű, időigényesebb – érvel Umberto Eco „Az irracionalizmus tegnap és ma” című esszéjében. A hermetizmus sugallatokban és képekben nyilvánul meg. A Nuosz – amely a középkori misztikában azonos a Szentlélekkel – ilyen megvilágosodásszerű megnyilvánulása beépül a romantika zsenifogalmába is.

A romantika „invento”-nak hívta az eredeti műalkotást, amely egyfajta sugallatként ölt formát a művész által. Az inventio ellentéte volt a klasszicista művészetnek, amely tudatos utánzás és formaművészet. „Mindenütt, ahol inventio forog fenn, ahol valami nem a módszeres számításnak, hanem a sugallatnak köszönhető, ott mindenütt ingeniumról, zseniről van szó” – írja a 20. századi filozófiai hermeneutika jelentős alakja, Hans Georg Gadamer Kant esztétikájáról.

Most akkor zseniális-e Holmes?

A fülszövegekben jóformán állandó jelzős szerkezetté vált a „zseniális Sherlock Holmes”, mint a „leleményes Odüsszeusz” vagy a „csodálatos Pókember„. A 2000-es évek talán két legnagyobb hatású filmes feldolgozása is – a „Sherlock” című sorozat (2010-) és a Guy Ritchie-féle mozifilm (2009) – tudatosan vagy tudattalanul, de ilyen különc, romantikus zseninek láttatja Arthur Conan Doyle eredetileg tudós detektívét. Benedict Cumberbatch és Robert Downey Jr. Holmesa nem emlegeti fennhéjázva tudományos munkásságát, nem hasal órákig nagyítóval a kezében az egész gyilkossági helyszínt átvizsgálva, nem méricskéli a lábnyomok egymástól való távolságát, és nem emleget analógiát az adott bűntény és egyes korábbiak között – pár pillantással rögtön felméri a lényeges nyomokat, és egyfajta megvilágosodásként – folyamatábraként vagy videoklipként – jelenik meg előtte a bűntett.

A „Sherlock” első epizódja az „A Study in Pink”. Jellemző, hogy Holmes első szava ennyi: „hamis”, amely a Lestrade nyomozó beszámolóját hallgató újságírók mobiltelefonján egyszerre jelenik meg; akár egy sugallat. És bár Holmesszal szintén egy laboratóriumban találkozik először a néző – és dr. Watson –, ám nem derül ki, mit csinál ott a fura detektív. Azt viszont rövid szóváltás után megállapítja, hogy az afganisztáni háborúból visszatérő Watson nem a fizikai sérülése miatt húzza a lábát, hanem pszichoszomatikus az ok.

Az epizód végén pedig kiviláglik az is, hogy a gyilkost sem egy fél életen át tervezett, racionális bosszúterv hajtotta – ahogy az eredeti „A Study in Scarlet”-ben –, hanem az irracionális megszállottság, hogy halálos betegként minél több embert éljen túl. Végső találkozása Sherlockkal ugyancsak pszichológiai és nem intellektuális csata, egyfajta rulettjáték. Sőt, az írópáros, Steven Moffat és Mark Gatiss magáról Holmesról is azt mondta, hogy autisztikus figuraként képzelték el, akinek bizonyos tekintetben úgy működik az agya, mint egy számítógép.

Benedict Cumberbatch Holmesában tehát van egy kis adag Dustin Hoffmann-féle Esőember is.

„Sok ember van, akinek elmondhatunk egész sor eseményt: ezek láncolatából ők előre megjósolják az eredményt. (...) De olyan ember igen kevés van, aki, ha csak az eredményt, a következményt mondjuk meg neki, meg tudja állapítani azokat a tényeket, melyeknek láncolatából az eredmény következik” – kezdi Holmes az eset részletes elmagyarázását az „A Study in Scarlet” végén. Ezzel szemben Guy Ritchie filmjének elején egy üldözéses akciójelenet közepén ismerjük meg Holmesot, aki az első verekedése előtt, mintegy látomásként, előre végigjátssza képzeletében, mi fog történni.

Amikor pedig Watson doktor jövendőbelijét, Mary Morstant analizálja, bár egyetlen pillantással észrevesz két apró tintafoltot a fülén és a világosabb bőrt a gyűrűsujján, egyszerűen elréved a semmibe, mintha látomásból olvasná ki a hölgy múltját. Később a bűnnyomokat is hasonló felvillanásos, klipszerű látomásokban fűzi történetté. És ha éppen kísérletezik is, akkor hangtompítón dolgozik, vagy a hegedűhangok legyekre gyakorolt hatását figyeli, esetleg okkultista rituálék logikáját próbálja feltárni.

Moriarty és a végső nagy hermetikus rejtély

Mi az oka, hogy Holmes tudós detektívből romantikus zsenivé vált a 21. századra?

Nos, egyfelől maga Arthur Conan Doyle, aki maga is beleszőtt néhány irracionális, hermetikus szálat Holmes történeteibe. Mindenekelőtt az ősellenség képét: James Moriarty „Az utolsó eset” című novellában tűnik fel. Ő a végső nagy rejtély,

egy olyan erő, amely öröktől fogva szembeszegül a törvénnyel”.

Maga a novella is rendhagyó. Nincs benne bűneset, Holmes és Watson menekül Moriarty elől, aki azért akar végezni Holmesszal, mert csak ő leleplezheti le. De nem derül ki, milyen bizonyítékai vannak Holmesnak, mint ahogy az sem, hogyan lel végül a nyomára Moriarty, hogy végül birkózás közben mindketten a reichenbachi vízesés mélyébe vesszenek. Nem véletlen tehát, hogy Moriarty alakja, illetve nagy hermetikus összeesküvése rögtön, kezdettől fogva felsejlik mind a pszichologizáló Sherlock-sorozatban, mind az akciókban dúskáló Guy Ritchie-filmekben.

Másfelől pedig a mi korunkban már minden nyomozást az „okos” technológia segít – fotográfia, ujjlenyomat-vizsgálat, ballisztika, kémia és molekuláris biológia, globális bűnügyi adatbázisok, kriminálpszichológia, viktimológia, íráselemzés stb. –, és minden tévécsatornára jut egy Helyszínelők-sorozat.

Ebben a világban a technológia bizonyos mértékben minden detektívet tudóssá tesz, még a Lestrade-okat és Gregsonokat is.

Mit tehet hát Sherlock Holmes, ha ellopták a racionális módszerét? Nos, felveszi a hermetizmus misztikus szálát, mert egy szociopata médium, akinek úgy működik az agya, mint egy számítógép, vagy aki szobatudós és látnok létére valódi akcióhős, egy ilyen korban sokkalta eredetibb – és romantikusabb.