Chuck Berry szülei még rabszolgák unokái voltak. Az anyja ennek ellenére főiskolán tanult, ami akkor hihetetlenül nagy dolog volt egy fekete nőnek. Apja ácsként dolgozott, emellett pedig a helyi baptista gyülekezet diakónusa volt.
St. Louis akkoriban nagyon szegregált volt. Berryék a város északi részén laktak, ami jórészt a fekete középosztályé volt, jobb környéknek számított. A szegregáltságot úgy kell elképzelni, hogy
Berry hároméves korában látott először fehér embert,
nézte a környéken dolgozó tűzoltókat. Kisgyerekként azt hitte, a lángoktól ijedtek meg, attól fehéredett el az arcuk. Egy interjúben mesélte, hogy az apja mondta el neki, hogy ezek az emberek mindig ilyen fehérek,
mindegy, hogy éjjel van, vagy nappal.
Gyerekkorában sok hobbija volt. Hamar kiderült, hogy nagyon jól énekel, hatévesen már a templomi kórus tagjaként lépett fel. Ezenkívül rengeteget segített apjának. Kisebb ácsmunkákat végzett, de később a fotózást leste el nagybátyjától, Harry Davistől, aki profi fényképész volt.
Első fellépéséig viszonylag sokat kellett várnia. Egy középiskolai tehetségkutatón énekelte Little Walter Confessin' The Blues című számát, a barátja meg gitározott alá. Berryt valószínűleg ezen a fellépésen vált a zene rabjává, főleg barátja gitárjátéka bűvölte el. Hangszert tudott szerezni, a környéken pedig nem volt nehéz tanárt keríteni. A híres jazz-zenész, Ira Harris adott neki leckéket.
A középiskolás évek alatt a gitározgatás mellett más is történt Berryvel. Rossz társaságba keveredett. 18 éves volt, amikor két iskolatársával útnak indultak, Kansas Cityig jutottak, ahol
szereztek fegyvert is, amivel kiraboltak egy pékséget, egy ruhaboltot és egy fodrászt.
A bolti akciók után pedig loptak egy autót, valószínűleg ezért tudták őket könnyen elfogni. A legszigorúbb büntetést szabták ki rájuk: 10 évet kaptak. Berry végül csak épphogy három évet ült, mert jó magaviseletért pont a huszonegyedik születésnapján szabadult.
Azután is zenélgetett, de idejét lekötötték a munkái, hiszen már 21 éves volt, dolgoznia kellett. Építkezéseken vállalt munkát, fényképezgetett, de volt autógyári gondnok is.
1951-ben, 25 évesen nyúlt újra kedvvel és nagy lendülettel a gitárhoz. Egy régi osztálytársa hívta a zenekarába játszani. A St. Lous-i fekete klubokban és éjszakai szórakozóhelyeken léptek fel. Hamar sikereket értek el, amiben zenéjük mellett Berry rendkívüli színpadi show-i is sokat segítettek. Gitárjával szinte felszántotta a színpadot.
Ő fejlesztette ki az úgynevezett duckwalkot,
amit sokan az AC/DC gitárosának, Angus Young találmányának tartanak.
Egy év múlva Berry már új együttesben játszott. 1952-ben Jonnie Johnson jazz-zongorista hívta meg a Sir John's Trióba. Ezzel a formációval már a legmenőbb St. Louis-i helyeken léptek fel.
A nagy áttörés az '50-es évek közepén jött, amikor Berry már egyedül is turnézgatott többek között Chicagóban. Lemezszerződésre vágyott. Egyik fellépésén találkozott a híres blueszenésszel Muddy Watersszel, aki a Chess Recordsot ajánlotta neki. Berry ezután körülbelül két hét alatt összerakta a Maybellene című dalát, amit saját maga rögzített is. Azzal ment a független Chess kiadóhoz. Az ottani producereket nem kellett győzködni, mert érezték, hogy ez nem akármi lesz. Azonnal szerződést kötöttek vele. Az első pár hónapban a Maybellene
első lett az R&B- és ötödik a poplistán.
A Maybellene-t egyébként sokan az első rock and roll számnak tartják, de erről kár volna vitát nyitni, mert azonnal szembe találnánk magunkat a Bill Haley-hívekkel. Egyébként valószínűleg ők vannak a legtöbben, vagyis azok, akik szerint Haley Rock Around The Clock albuma és természetesen címadó dala volt az első rock and roll-szerzemény.
Berry Maybellene-jét rövid idő alatt újabb slágerek követték. Ilyen volt a Roll Over, Beethoven vagy a Brown Eyed Handsome Man is, amit Buddy Holly is nagy sikerrel adott elő.
Berry kezdeti sikerének egyik kulcsa az lehetett, hogy előéletétől függetlenül lehetett szeretni. A szövegeket úgy írta meg, hogy azt mindenki magáénak érezhette. Nagyon jól keverte a bluest és az R&B-t, a rajongói nem gyűlölködtek, pedig bőven akadtak köztük fehérek is a feketék mellett (ne feledjük, még a polgárjogi mozgalom sikerei előtt vagyunk). Berry erről egyszer azt mondta, hogy „én
olyanoknak írom a lemezeimet, akik megveszik. Bőrszín, származás, politika nem érdekel. Soha nem is érdekelt.
Chuck Berry meredeken ívelő karrierje a '60-as évek elején akadt meg, újra a törvénnyel találta szemben magát. A dolog még 1958-ban kezdődött, amikor Berry megnyitotta a Club Bandstandet St. Louis fehérek lakta negyedében. A klub egyébként teljesen nyitott volt, feketék és fehérek egyaránt jártak a helyre.
Egy évvel később Mexikóba utazott, ahol találkozott egy 14 éves, apacs származású felszolgálóval, aki prostituáltként is dolgozott. Berry megígérte a lánynak, hogy átviszi Amerikába, ahol beengedő lányként dolgozhat a bárjában. A lány belement, Berry pedig valóban átvitte. Egy hét múlva azonban felmondott neki, a lány utcára került, és prostitúcióval próbálkozott, amiért letartóztatták. A szálak Berryhez vezettek, és 20 hónapra leültették, mert állítólag futtatta a lányt. Az mindenképpen érdekes, hogy később Berry egy interjúban azt mondta, hogy
a lány minden volt, csak ártatlan nem.
A börtönből 1963-ban szabadult, és ott folytatta, ahol abbahagyta. Zenélt, gyártotta a slágereket. Ennek ellenére kissé megváltozott, legalábbis ezt vette észre rajta a szintén zenész Carl Perkins, aki többek között a Blue Suede Shoes című számot írta. Perkins azt mondta, hogy senkinél nem látott még ekkora változást. Szerinte Berry korábban nagyon laza volt. Olyan valaki, aki mindenre kapható, aki az öltözőben is zenélget, bulizik, de a börtön után
valami keserűség vegyült Berrybe.
Egészséges erotika
Chuck Berry az 1980-as években vette meg a The Southern Air nevű éttermet Missouriban. Ebben az étteremben az a legérdekesebb, hogy csak jó pár évvel később jelentette fel néhány nő a vezetőséget, mert állítólag kamerát szerelt(ett)ek a női mosdóba. Berry később azt vallotta, hogy a kamerával az enyveskezű alkalmazottakat akarta lebuktatni. Érdekes, hogy Berry bűnösségét ebben az ügyben soha nem mondta ki bíróság, de rengeteg pénzt fizetett különbőző kártérítési címeken nagyjából 59 nőnek.1963-as szabadulása után még 14 albumot adott ki. 1979-ben jött ki az utolsó saját lemeze, Rock it címmel. A börtön és a brit sztárcsapatok előretörése ellenére viszonylag könnyű dolga volt. Zenéje nagyjából akkor robbant a legnagyobbat, amikor ő éppen a 20 hónapját töltötte.
Rengetegen játszották már a számait, és nem csupán Amerikában.
Az akkoriban induló Beatles vagy a Rolling Stones is követte a stílusát, előadta a dalait. Az amerikaiak közül az egyik legérdekesebb eset talán a Beach Boys Surfin' USA című száma, amely teljesen Berry Sweet Little Sixteen című dalára épül. Végül fel is kellett venniük Berry nevét a dal szerzői közé.
Érdekes, hogy a Beatlesszel, pontosabban
John Lennonnal is volt vitatott ügye.
Berry egyik kiadója, a Big Seven Music Corporation vádolta meg Lennont, hogy a You Can't Catch Me Berry-dalt lelassította és némileg áthangszerelte, amikor létrehozta a Come Together-t. A bíróság végül a Big Sevennek adott igazat.
Annak ellenére, hogy Chuck Berry az 50-es és a 60-as években volt a legsikeresebb, mégis 1972-ig kellett várni az első olyan slágeréig, ami vezette is a listát. Ez volt az amúgy nem túl bonyolult szövegű Ding-A-Ling.
Jópofa, elsősorban fiataloknak szóló szövegeit jellegzetes hangján adta elő. Ehhez jött a hihetetlen mozgásvilág, amit a színpadon mutatott be, no meg a gitárjáték. Nem csak a szokatlanul rövid és erős riffek, hanem a mozgás, ahogy bánt a gitárral.
Zenéjét még ma is nehéz mozdulatlan lábbal hallgatni, tehát nem csoda, hogy
mindenkit átmozgatott már az 50-es évektől.
Közel járunk az igazsághoz, ha úgy gondoljuk, hogy ez az ember a színpadra született. Kiváló előadó, akinek az is megadatik, hogy
90 évesen élő fellépéseket tud vállalni.
Utoljára 2016 augusztusában koncertezett. Chuck Berry kétségtelenül a rock and roll születésének egyik legmeghatározóbb előadója, akinek zenéjét és stílusát évtizedekig követték és követik a mai napig.
A zenekarok gitárostagjainak jelentőségét is ő alapozta meg. A gitár nemcsak egy hangszer volt a kezében, hanem valóságos zenekari taggá emelte. Cibálta, rángatta, lóbálta: mindent megtett azért, hogy felhívja a hangszerre a figyelmet. A játéka pedig önmagáért beszélt.
Korszakalkotó gitárstílusának és zenéjének egyik szellemes bizonyítéka, hogy a Vissza a jövőbe című filmben is megjelenik híres, 1958-ban kiadott száma, a Johnny B. Good.
1980, tehát nagyjából utolsó stúdióalbuma óta folyamatosan turnézik. Kétszer járt Magyarországon. 1983-ban a BS-ben, majd 1998-ban a Kisstadionban lépett fel. Nagyon sokáig Gibson gitárja volt egyedüli társa a turnékon, mert a legtöbbször helyi zenekarokkal és zenészekkel lépett fel, hiszen mindenki kívülről tudja a számait.
Zenei jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy
1986-ban az elsők között került be a Rock And Roll Hall Of Fame-be.
Ezenkívül egy életmű Grammy-díj lehet még beszédes a jelentőségét illetően. A Rolling Stone magazin listáján a legjobb gitárdal pedig a Johnny B. Good lett, sőt, a Voyager űrszonda is ezt vitte magával egyetlen rockdalként. Emellett nagy elismerés volt az is, hogy a Rolling Stone
minden idők száz legnagyobb művésze közül az ötödik helyre sorolta Chuck Berryt.
De mivel a sikert, a rockzenei jelentőséget sem kilóban vagy díjakban mérik, Chuck Berry esetében is a legegyszerűbb, ha ki-ki felteszi a dalait, és élvezi a zenét.