Még reggel tíz sem volt, amikor hívtam anyámat, hallottad, hogy meghalt a Leonard Cohen, kérdeztem, de ő nem hallott semmit, tőlem tudta csak meg, hogy mi történt. Rengeteget hallgattuk annak idején, anyám is szerette, amikor néha rákérdeztem nála, hogy mit hallgassunk épp, mindig azt mondta, Cohent vagy Screamin' Jay Hawkinst. Néha az utóbbi, de általában az előbbi nyert.
Én konkrétan sírva fakadtam, amikor egyszer élőben láttam az Arénában Cohent, és a második ráadásban rákezdett a Famous Blue Raincoat-ra. Állva tapsolt neki a tömeg, én meg csak sírtam az akkor már halálos beteg apámért, és sírtam az elvesztett menyasszonyomért, meg azért is, persze, hogy végre élőben hallhatom ezt az egészet. Nekem ez volt Cohen, tíz dal, semmi több.
Mintha egy buszon ülnék megint Párizs vagy Berlin felé, ahol csak én vagyok ébren, mintha lenne egy úti fény a sötét erdők felett, úgy énekelt a Cohen ezen a búcsúlemezen, engem ez a dal fogott meg leginkább az utolsó albumáról.
Még pár házibuliba is belefért, hogy ezt lejátsszam, főleg, ahogy a hetvenkilences koncerten énekelte, átéléssel, szívvel, hogy szerető, szerető, szerető.
Talán a legjobb bizonyíték arra, hogy Cohen nemcsak egy szomorú, magának való fazon volt, hanem egy szeretni való bohóc is, mindig jólesik hallani, ahogy egyre lelkesebben és egyre hangosabban énekli bele magát ebbe a bolondságba.
A The Future megjelenésekor tizenegy éves voltam, csak később hallgattam unokatesómnál, aki amúgy épp gitározni tanult, a tanára mutatta meg neki a Songs from a Room-ot, onnan jött neki a többi, és onnan nekem is. Akkortájt volt épp a nagy szünete Cohennek, az első albumára, amelyet valós időben hallgattam, éveket kellett várnom. Ez volt a Ten New Songs, és ilyen zseniálisan kezdődött:
Először talán a Született gyilkosok-ban hallottam ezt a számot, és kamaszként rohadt menőnek tűntek az olyan sorok, mint a "give me crack and anal sex".
Kamaszként úgy képzeltem, hogy ez a szám fog majd szólni az esküvőmön a bevonuláskor, de eddig még csak egy esküvőn játszottam le, ahonnan hazaküldték a vőfélyt, és a vendégeknek kellett megoldani egymás szórakoztatását.
Cohen nekem arra is jó példa volt, hogy egy alacsony, a hagyományos értelemben nem jóképű pasiért is megveszhetnek a nők, ha van nála gitár, vagy esetleg jókat ír.
Patti Smith a Kölykök-ben írt a legendás hotelról, Arthur C. Clarke ott fejezte be a 2001: Űrodüsszeiá-t, Cohen meg Janis Joplinnal szórakozott ott, erről írta ezt a gyönyörű számot. Én kétszer jártam a Chelsea Hotelnál New Yorkban a huszonharmadik utcában – harmadjára csak messziről láttam, még mindig felújítják –, a szállásom mindkét alkalommal a Chelsea Hostelben volt, három utcával lejjebb. Abban az utcában, ahol az Úton-t megírta Kerouac.
Ha meglesz az akaratod. Minden elrendelt eleve, akárhogy is kapálózol ellene, vagy épp fürdesz benne, nekem erről szól ez a szám. Az apám temetésén is szólt, a Simon and Garfunkeltől a Bridge Over Troubled Water előtt vagy után, arra már nem emlékszem pontosan.
Erről a dalról a legnehezebb írnom, ezen sírtam el magam a pesti koncerten is, ugye. Volt egy csajom, akinek tényleg kék esőkabátja volt, de ez a szám sokkal többről szól, például arról, hogy reggel négy van, és hideg van, és fázol, és ki lesz az, aki valami puha pléddel majd betakar. Életem tíz legfontosabb dala között van, bár ebből csak hét van meg biztosan, a többit tartogatom a hátralevő évekre. Köszönök mindent, sincerely, Apats G.