Opera? János? Kádár vagy Háry?

Vágólapra másolva!

Ókovács Szilveszter szerint az opera – 2/5. levélária

- -

Vágólapra másolva!

opera Ókovács Szilveszter

Drága Tatjána Néném!

Megkaptam új levelét, amelyben kikéri magának Kádár szerepeltetését a műsorunkon („Bezzeg a másik Jánost, a Háryt nem játsszák!” – Dehogynem! Megy az is, ám idén a János vitéz tényleg nem, ahogy Másik János sem...). Bármennyire is lenne rá éles hangú válaszom, az Opera nem napipolitizál, és a primer nézői háborgást is illik szekunder tárgyilagossággal kezelni. (Egyszerűbben szólva: sokat aludni a válaszlevél előtt.)

De kezdjük szép sorban. „Napi politikát hozni az Operaház megszentelt falai közé szégyen, megengedhetetlen” – írja Néném. Bátorkodom rámutatni: annál mohóbban, ahogy a proletárburzsoázia elfoglalta az Operát, senki nem nyomakodott még minálunk a röpke 132 esztendő alatt. Nyilastempó egy színházban pártgyűlést rendezni (a Városi Színházban, a mai Erkelben ez is megtörtént, és a hasonszőrű illegális kommunisták bombát robbantottak akkor a teremben...), de még ezt is sikerült überelniük a Nagy Politikusi Szülinappal 1952-ben. Napi politikát épp Rákosi és Kádár hozott az Operaház megszentelt falai közé, itt egyesült a két baloldali párt 1948-ban, és valóban itt, a mi arany kariatidáink közt faragták a személyi kultusz csúcsdíszét, Rákosi 60. születésnapját. Az ÁVH vegyes karával és géppisztolyos egységek bevonulásával a nézőtérre, kicsit se volt militáns, az erkély előtt pedig fiatalok vonultak el fáklyákkal a Magyar Ifjúság útján, a Vezér integetett... (És a kommunistákat védeni az Opera úgymond szent falai közt némi kognitív disszonancia. Szerintem.)

És mivel ma már nincsenek vállaltan kommunisták mifelénk, tőkefelhalmozásról és szociáldemokráciáról hallani 26 éve, hisz a kommunizmus megbukott Magyarországon, s ez már történelmi távlat, senkit se bánthatna. Ha róluk készül darab, annak napi politikai haszna csak akkor lehet, ha valaki mégis magára veszi az inget, amiről kiderül úgyis, hogy Nessus márkájú...

Néném másik berzenkedése, hogy „ilyen alkalmatlan helyen nem lehet játszani”. Dehogynem, a különböző tereknek dermesztő hozzáadott értéke van. A trapézpince nem sokkal kisebb, mint a Shure Stúdió a Deák térnél, viszont kétszer olyan nyomasztó. (Azon külön derülök, hogy a technikai elnevezést milyen ízzel forgatták szájukban a szpíkerek: muszáj volt elnevezni valahogy ezt a teret, mert egyszerűen nem volt neve, így gondoltam, a nézőtér alatti légbeömlőt kereszteljük el a metszetéről, ami – mivel plafonja a lejtős zsöllye – egy derékszögű trapézhoz hasonlatos.) Kamaradrámát akartunk, amely centikre van a közönségtől, és az engedélyünk 50 nézőre szólt, ami pont olyan, mintha a Központi Bizottság ülésén lennénk... ahová Kádár János, a cikivé vált exfőtitkár 1989. április 12-én szinte betört.

Hogy „Nagy Imrét súlytalan figurának” mutattuk volna, aki „nem különbözik eléggé Kádártól”? Ezzel sem értek egyet, maximum annyiban, hogy míg a forradalom Nagy Imre nélkül is elindult, Nagy Imre a forradalom nélkül nem lett volna vértanú: a kremlinológia szabályai szerint vegetált volna még tíz-tizenöt évet a Magyar Dolgozók Pártja különböző posztjain, esetleg megint kormányokban. Nem Nagy Imre súlytalan, hanem a „föltámadott a tenger” jelenség túl domináns hozzá képest. Sok mindenen gondolkodtunk, de ugye ez nem napi politika, hanem történelmi boncolgatás. (Néném tudja, hisz ismeri a családi legendáriumot, hogy előbb vettek fel jogra, mint a Zeneakadémiára, így valaha volt némi közöm a történelemtanuláshoz.)

Nagy Imre nevezetes november 4-i, hajnali rádióüzenete drámai tett, de közben a kormány pont nincs a helyén, és reguláris csapataink nem állnak harcban – viszont sokan ebből gondolhatták, hogy gyerünk harcolni, van remény, állnak mellettünk, mögöttünk. Eközben Nagy Imre nem más, nyugatos semleges államok, hanem épp Jugoszlávia követségére menekül, Kádár kommunistái elől Tito kommunistáihoz. Az ember, aki október 23-án, a Parlament előtt „elvtársaknak” szólította a dühös tízezreket, az én szememben Snagovban és a per alatt érik vértanúvá. Rákosival, Kádárral egyívású, sokáig tökéletesen egyforma is velük, homo szovjetikusz ő is. Egyazon zászló, eszme alatt ücsörög – mit ücsörög, fényes karriert fut be, miniszter és miniszterelnök! De a forradalom és a per más, Nagy Imre tartása ott, akkor is megindító, ha még legutolsó mondataiban is a nemzetközi munkásosztálytól reméli majd ügyének igaz felülvizsgálatát. Nagyon jól tudja, milyen esélye van egy koncepciós perben saját elvtársai ellen, látott eleget Moszkvában, Pesten is, s az illúziók feladása nyomán immár őszinte lehet. Néném, mi nem Nagy Imrét akartuk fókuszba helyezni, ugyanakkor nélküle, a Kádárt kísértő, s végül hőssé növő áldozat nélkül sem szabad egy efféle előadást megoldani.

Drága Néném végül azt is kiböki, hogy „egyáltalán miért kell szinte 56-os fesztivált rendezni az Operának?” Igen, tudom, mindennapi Rigolettónkat add meg nekünk ma, a többi nem érdekes... Csakhogy mi nem így gondoljuk. Az Opera – sokadszor írom, de ez nem vonhat le az értékéből – legnagyobb kulturális intézménye a nemzetnek. Nemcsak 1200 közalkalmazottja és sok száz szerződéses kollégája élő, eleven valóság, de műsora sem fulladhat a XIX. századba. A mi művészeti ágaink elemeltek, stilizáltabbak és lassabban készülőbbek annál, hogy a történelemmel szinkronban haladjunk – arra a próza, a kísérleti előadások gyors reagálású stúdiókörnyezete sokkal alkalmasabb. Nálunk a produkciók is hosszú évekre, nem ritkán egy-két évtizedre készülnek, érvényességüket aktuálpolitikával nem szoktuk csorbítani (Kovalik Balázs Mefisztójának uniós zászlaja kivétel, ráadásul 2010 előtti rendezés). De egyszer csak elérkezik az Opera távtartásának is a vége: 1956 esetében ezt a mostani, a 60. évforduló hozta el. 13-féle programot hirdettünk az Emlékbizottság támogatásával, és sosem a Rigolettók rovására. De hogy mit és miért, az inkább egy következő levélben írnám le, mára kifogyott a karakterszám.

Nénémet szeretem akkor is, ha nehezen értünk egyet – ne adjuk fel! Egy született Tatjánával pont' a szovjet múltat tudnánk könnyen átbeszélni? És pláne ezen a hírhedt naptári napon?! Ez sútká volna, egy vicc csak. (E napon pedig valójában nagy elődünk, Erkel Ferenc született, s ezért ez a nap a Magyar Opera Napja is 2013, az Erkel Színház újranyitása óta.)
Ha bármi más máskor is bántja, továbbra is várom levelét, kák szálávej léto!