Koncz Zsuzsa: Ránk nem is figyelt annyira a rendszer

Új lemezt adott ki nemrég Koncz Zsuzsa. A negyvenediket, több lemeze külföldön is megjelent. Az Origónak adott interjújában erről is beszélt, és arról is, hogy a rendszerváltás előtt milyen nehézségekkel kellett megküzdenie.

Két hete beszéltem először a munkatársával, azóta több levelet is váltottunk, mire eljutottunk odáig, hogy elkészíthessem önnel az interjút. Ebből arra következtetetek, hogy most is rengeteget próbál, koncertezik.

Egy kicsit zaklatottan élem a mindennapjaimat. Ezt nem panaszként mondom, mert nagyon élvezem azt, ami most van körülöttem – az új lemez, a próbák és a koncertek között, az egész nagyon izgalmas. Nagyon sok a teendő a most megjelent Vadvilág című albumom körül, ami a közönség számára nem látható.

A lemez elkészítése egy dolog, de ami utána jön, a háttérmunka, az legalább olyan fontos és bonyolult.

Már csak azért is, mert előkészítés alatt van egy újabb videoklip, ami az Ingoványos vad világ című dalból készül. Persze nem személyesen csinálok mindent – nem is tudnám –, nagyon sokan segítenek, de azért ez sok időt és sok szellemi ráfordítást igényel. Viszont nagyon örömteli, hogy eredménye is van, mert a Vadvilág a platinalemez felé közeledik.

Fotó: Nerpel Nikoletta

Ha valamiben, hát ebben ön nagyon rutinos, ez a 40. lemeze, amelyből 5 külföldön jelent meg.

Nem csinálok semmit rutinból, pedig néha talán egyszerűbb lenne. A rutin időnként azért arra jó, hogy talán gyorsabban ítélek meg helyzeteket. Például hogy mennyi munkából milyen eredmény születhet.

De egyébként magam számára is elég strapás alkat vagyok. Mindig mindent újrakezdek.

Ami nem azt jelenti, hogy az addigi tanulságokat elfelejtem, de tisztában vagyok azzal, hogy a közönséget újra és újra meg kell nyerni.

Először akkor nyerte meg a közönséget, amikor második helyezett lett a Ki mit tud?-on. Mekkora ismertséget hozott ez akkor önnek?

Én inkább többes számban beszélnék, mert gimnáziumi osztálytársammal indultunk a versenyen, Gergely Ágival. Mi ezt ketten éltük végig.

Felszabadult játék volt ez nekünk, talán az egyetlen felhőtlen találkozás a nagy nyilvánossággal, amelynek semmi tétje nem volt.

Mi akkor gyerekek voltunk, én konkrétan egy későn felnövő, semmit komolyan nem vevő kamaszlány. Borzasztóan élveztük, tetszett, hogy a villamoson megszólítottak, nagyon sokan kíváncsiak voltak ránk. Élveztük.

Ez a páros később máshol nem szerepelt, de hogyan alakult a barátságuk?

Ági egy klassz homorú, okos, értelmes lány, egy osztályban érettségiztünk, és nagyjából ennyi. Mind a ketten nagyon szerettük a zenét, ő komolyan tanult zongorázni, nagyon muzikális volt, a szólamok egy részét is ő találta ki, de mindez a zene szeretetéről és összetartó erejéről szólt. Amikor abbahagytuk nem sokkal a Ki mit tud? vége után, mindkettőnknek természetes volt, ahogy alakult.

Ön azért nem hagyta abba, hiszen a Ki mit tud? után a három akkori legnépszerűbb zenekar is felkérte, hogy dolgozzon velük: az Omega, az Illés és a Metró.

Az Omega volt az első. Őszintén szólva, nagyjából a véletlen által összehozott találkozások voltak ezek. Az Omegában játszott akkoriban egy szaxofonos, Láng Péter (később Münchenben lett zenei producer), aki nagy korcsolyabarát volt, akárcsak jómagam. A műjégen ismerkedtünk meg.

Odakorcsolyázott mellém, és meghívott az Omegába. Mondtam, hogy dehogy megyek, én Ági nélkül nem énekelek. Aztán addig, addig, hogy mégis mentem, és az egyik dolog vonzotta a másikat.

Soha nem fogom elfelejteni, Benkő Laci ült a zongora mellett, és megtanított két dalt: az egyik talán egy Brenda Lee-, a másik egy Wanda Jackson-szám lehetett. Mindössze ez a két dal volt az omegás repertoárom. Az egyetemista ötórai teákon ezeket énekeltem.

Aztán az első magyar beatzenekari gálán is felléptem velük a Nemzeti Sportcsarnokban. Ott kaptam egy elismerő oklevelet, és itt láttak az Illéshez tartozó baráti kör tagjai, akik átcsábítottak az Illéshez.

Ez után nem sokkal, kicsit az én közreműködésemmel is, megalakult a „nagy Illés" zenekar. Először Bródy János jött, aki ismerős, haverom volt, majd kisvártatva Szörényi Levente, akivel egy Ki mit tud?-ban szerepeltünk. Mire ez a formáció megalakult, az új Illésből kimaradt volt tagok elhappolták a Bercsényit, ami az ős-Illés-klub volt. Így a jövendő sztárzenekar a kőbányai Törekvés kultúrházba szorult, ami egy kamaszlány számára – akkor még mindig gimibe jártam – nem volt túl csábos hely. Ugyanis a Törekvés Művelődési ház előtt a fiatalok sorban állás közben vidáman késelték egymást. Így aztán ideiglenesen le is léptem.

Eközben Zoránék, tehát a metrósok is hívtak, Bokány Feri, az akkori basszusgitárosuk nagyon lelkesen és szimpatikusan biztatott

(úgy tudom, később az oslói operában mint bőgős folytatta a muzsikálást), így ott is megfordultam. Nagy divat volt akkoriban női szólistával is dolgozni, a fiúk csak a trendet követték. Énekelni nagyon szerettem, és a zenét, amit ezekkel a srácokkal játszottunk, különösen. Akkor miért is ne? Szerződés soha semmiről nem volt, megállapodás se nagyon, mindenki azt csinálta, amihez kedve volt.

Az életében bekövetkező egyik nagy változásról már beszéltünk, a Ki mit tud?-szereplésről. Hasonló változást hozott 1967 is, amikor bemutatták az Ezek a fiatalok című filmet, amelynek ön volt az egyik főszereplője?

Szakmailag feltétlenül.

Ennek a filmnek a zenéje volt az, ami engem összekovácsolt az Illés zenekarral.

Vagy mondhatom azt is, hogy Bródy Jánossal. Azok a dalok és azok a szövegek, amelyek elhangzottak a filmben, egytől egyig olyanok voltak, amelyekről én úgy gondoltam, hogy na igen, ezekért érdemes énekelnem!

Mit jelentett önnek a film? Valóban jelentősen formálta a film az akkori fiatalok világképét?

Azt hiszem, hogy a közönség nagyon szerette. Rám különösebb hatással nem volt, nem voltam a filmnek különösebb rajongója, inkább a zenéknek.

A film az akkori fiatalok életérzéseit pontosan mutatta be?

Eléggé. Azt feltétlenül, hogy

amit a szüleinktől készen kaptunk, teljesen elutasítottuk, vagy minimum kritika tárgyává tettük. Vagy ha el is fogadtuk, nem szó nélkül tettük.

És bizony sok minden nem tetszett nekünk, ami érzékelhető a filmben, tehát az akkori valóság egy szeletét feltétlenül jól mutatta. A zenén kívül ez a filmnek kétségtelen értéke. Vitathatatlan, hogy nagyjából hitelesen örökített meg egy korszakot, a maga ellentmondásaival együtt.

A film, illetve annak mondanivalója formálta önt, átalakította a gondolkodását?

Idegen volt tőlem a figura, amit játszanom kellett, így a film rám gyakorolt hatása elhanyagolható, ugyanakkor a benne szereplő dalok befolyásoltak mint embert is, és a művészi pályámra kétségtelenül nagy hatással voltak.

Az a manapság igen banális helyzet, hogy a fiatal kislány egy idősebb, viszonylag jómódú – mondjuk így – mentort keres magának, nekem nagyon nem tetszett (a generációmtól is elég idegen volt a helyzet), ettől nem került hozzám közel a film maga sem.

Nem konkrétan a szerepre gondolok, hanem magára az életérzésre, amit a film közvetített. Leginkább a lázadásra. A film után például több lemezt is megjelentett az Illés zenekar, amiből egyet 1973-ban, a Jelbeszéd-et ötvenezer eladott példány után betiltottak. Mondanivalójában ön szerint is nagyon közel állt egymáshoz a film és a lemez?

Az biztos, hogy a film maga rendszerkritikus volt. Bizonyos szegmenseiben mindenképpen. A fiatalok és a felnőttek szemszögéből is. Azt, hogy ez igaz volt, a későbbi lemezeink is alátámasztják.

Nagy szerencse, hogy mindezt dalokban elmondhattuk, köszönhető ez Bródynak, de annak is, hogy a közönségen kívül a kutya sem törődött velünk. Az a figyelem, amely a magyar filmre, adott esetben a magyar irodalomra irányult a kultúrpolitikai berkekből, bennünket szerencsére elkerült.

Mi nem voltunk az úgynevezett magas kultúra része.

Érdekes, amit mond, annál is inkább, mert ebben az időszakban a dalainak a felét a Magyar Rádió már nem játszotta.

A Magyar Rádió egy külön alakulat volt. Ők gondoltak magukról valamit, amitől ők szigorúbb elvtársak voltak, mint bárki más. Ez főleg a zenei osztály volt, és az is lehet, hogy a Rádió legfőbb vezetése minderről nem is tudott.

A cenzúrának ez a legmulatságosabb része, hogy sokszor az egyik nem tudja, amit a másik igen. A zenei osztály nagyítóval figyelt bennünket már az első megjelenés után.

Ez szakmai rivalizálás következménye is volt, nevezetesen, hogy az albumokat kezdetektől a hanglemezgyárban készítettük, és mivel akkor a Magyar Rádióban is készültek felvételek, ők ezt konkurenciaként élték meg. Jobban figyelték a hanglemezgyárból érkező munkákat, mint a sajátjaikat. (A Karolj át című dalom sorsán – amely eredetileg rádiófelvétel volt – világosan tetten is érhető.) Azért utólag rátekintve az egész nem volt drámai, mert 10-12 szám felét azért általában játszották. Nem esett jól, de megvontuk a vállunkat, és azt mondtuk, hogy

ha ez az ára annak, hogy a lemezek olyanok legyenek, amilyennek mi akarjuk őket, akkor oké.

Az egy más kérdés, hogy miután az Illés zenekar első külföldi útján Londonban a BBC-nek nyilatkozott olyat, amit – mondjuk így – nem lett volna szabad, akkor letiltották az összes számukat, és azokat is, amiket ők írtak nekem. Így az akkor frissen megjelent Szerelem című lemezemet is. A Magyar Rádió egyébként nagyon nagyvonalúan fölajánlotta, hogy összeállítanak egy új lemezt nekem, de én azt mondtam, hogy köszönöm, ne fáradjanak, nekem ezek a dalok tökéletesen megfelelnek, még ha nem is játsszák őket.

Forrás: Nerpel Nikoletta

Az 1970-es évek közepétől Bródy Jánossal, illetve a Fonográffal megzenésített verseket vettek fel. Elsősorban olyanokat, amelyeket hallgatva az erre nyitottak meghallhatták azt az üzenetet, amit minden bizonnyal el akartak juttatni hozzájuk. Így volt?

Ezt jól érzi. Verseket már korábban is énekeltem, minden lemezemen volt egy vagy két ilyen szám.

De miután a Jelbeszéd című lemezünket betiltották, azt mondtuk egymás között: „Aha, szóval a Bródy János nem jó, akkor tessék cenzúrázni József Attilát vagy Nagy Lászlót!"

Bródy János neve többször előjön. Milyen volt, milyen vele együtt dolgozni? Mennyire közös munka, amit elkészítenek?

Ez nagyon változó. Az esetek nagyobbik részében készen hozza a dalokat, amelyen aztán már nem, vagy csak kevéssé változtatunk. Van más eset is, és egyik dal így született, a másik meg úgy. Van dal, amely könnyen és gyorsan születik, és van, amin sokat rágódunk, változtat, változtatunk. Szóval ez egy szabályokkal nem behatárolható folyamat szerző és előadó között az utolsó pillanatig.

Van, hogy én kérek valami változtatást, van, hogy neki van kifogása a hangszerelés vagy épp a feléneklés körül. Akkor megint változtatunk. Jó vele dolgozni, mert egy megértő, szeretetteljes légkör, ami ilyenkor körülveszi az embert.

És legyünk őszinték, azért a „való világban" ez manapság különösen ritkán adódik.

1970 közepére rengeteg külföldi fellepése volt. Fellépett többek között az Egyesült Államokban, a Szovjetunióban és Franciaországban is. Soha nem gondolta, hogy disszidál?

Nagyon érdekes, de soha.

A legszomorúbb időkben sem gondoltam azt, hogy én bárhol máshol élhetnék, mint Magyarországon, noha külföldön mindig nagyon jól éreztem magam.

Általánosságban kritikával szemlélem a világot, a hazait és a tőlünk távol esőt is, így a csábítás elkerült.

Ebben az időszakban megkapta a Liszt Ferenc-díjat, ami nagyon magas kitüntetés, miközben, ahogy ön is fogalmaz, azért betiltották számait, lemezét. Hogy volt ez?

A nem igazán demokratikus rendszerek furmányosan működnek. Élen járó művészkollégák mondták, hogy:

tudod, úgy van az, hogy egy letiltás után jön majd a kitüntetés".

Akkor egyébként nagyon közel járt a műfaj ahhoz – amihez addig nem sikerült –, hogy bekerüljön a kultúrpolitika által művészetnek ítélt műfajok közé.

A letiltásokra büszke? Ha elölről kezdené, ugyanazokat a dalokat énekelné?

A "mi lett volna ha..." nem igazán létező kategória a számomra. Hogyha azt teheted, amit fontosnak hiszel, úgy érzed, EZ a te életed, ezek a te gondolataid is, ráadásul ez VALAMI, amivel talán másoknak is segíthetsz abban, hogy ráismerjenek saját érzéseikre, gondolataikra, az egy nagyszerű érzés!

Az, hogy egy részleges cenzúra mindehhez rosszallóan vagy helyeslően viszonyul, annyira lényegtelen, hogy ilyesmi soha nem jutott eszembe.

Büszke meg egészen másra vagyok.