A magyar, aki tegezte Wagnert 1.

Vágólapra másolva!

Ókovács szerint az opera - 2/8. levélária

- -

Vágólapra másolva!

opera Ókovács Szilveszter

Drága Tatjána Néném!

Ki a csuda az a Richter, aki épp 100 éve halt? A napokban tartottuk egy hangversenyt, és igen, megkaptam levelét, amelyben jelentősen értetlenkedett. Mert ez a Richter valóban nem a zongorista Szvjatoszlav. Nem is az a kortárs Richter, akinek szépséges muzsikájára balettművészeink időnként a Napfény természete című padödöt járják. Sőt, nem is a cirkuszos, nem is a gyógyszerész Richter, bár magyar.

Onnan magyaráznám a nagyszabású koncert indítékait, hogy Néném is tudja: mindig, minden időben körbevesznek minket a Magyarországon világhírű művészek. Akiket a sajtó oly könnyű tollú túlzásai, vagy még inkább tudatlansága és az illető művészek bátorításai, de legalábbis sajátos félrenézése nemzetközi sztárrá hizlal – idehaza. A legtöbben úgysem néznek utána, így az információs szuperkozmosz ugyanúgy korlátos, mintha lennének fizikai korlátai. Aztán ha mégis rákeresünk a híres orgonaművészre, hegedűművészre, zongoraművészre stb., kiderül, hogy nincs róluk külföldi találat...

Mindezzel szemben pedig léteznek idehaza tökéletesen ismeretlen magyar világsztárok, és most ideérteném a múltat is. Eddig azt hittem, az a csúcs, ahogy a maga idején, és leginkább az előtte álló közeli jövőben a világ legnagyobb karmesterének tartott Fricsay Ferenc hírének nem sikerült átjutnia a vasfüggönyön és utána sem, mikor az már átrozsdásodott és összedőlt. Ötven éve halt meg Fricsay, mi ugyan az Operával rendeztünk két éve, a 100. születési évfordulóján egy kis fesztivált, írtunk könyvet, adtunk ki lemezt (küldtem Nénémnek!!!), hívtunk rá világsztárt (Gruberova), de a világot meg nem váltottuk vele. Ám az mind semmi, mert szegény Fricsay 48 esztendősen meghalt, és abból is csak egy évtizede volt a világkarrierre – és hiába kérték fel svájci betegágyánál Otto Strasserék a Bécsi Filharmonikusok vezetőjének, jött a kaszás.

Erre itt van Hans Richter, a hosszúéletű, a „tiniként" befutott. Akarom írni: Richter János. Fiatal felnőttként három évet töltöttem Győrben, és nem „speciált" gyártottam a kekszgyárban (a helyiek állítólag a gépsoron található márkajelzés miatt hívták így a nápolyit), hanem a zeneművészeti főiskolán nyomtam éveket. És mégse tudtam, kicsoda Győr szülötte, kiről készülnek elnevezni a konzit. Ki a fene az a Richter János? Én is ugyanezt kérdeztem. Vagy meg se kérdeztem. 2002 májusában aztán emléktáblát avattunk neki az Operaházban, akkor döbbentem meg, miközben felkészültünk a kollégákkal arra, mit is fogunk csinálni?

Hogy micsoda? Egy magyar karmester mutatta be Bayreuthban a zeneirodalom legnagyobb vállalkozását, Wagner Tetralógiáját? Hogy ez az ember még 24 se volt, már Wagner mellett dolgozhatott a Nürnbergi mesterdalnokok szólamain? Hogy két évvel később udvari karmester a bajor királynál? És inkább otthagyja az álomállást, semmint túl korán kelljen bemutatnia a Rajna kincsét, amelyet Wagner a teljes Ringgel együtt az új, még fel sem épített színházba szánt? Hogy ez a 27 esztendős fiatalember kell a brüsszeli la Monnaie-nek, aztán meg Budapestnek? Hogy épp őt hívják az idősödő Erkel mellé, akiről az a hír járja folyton, hogy utálja Wagnert? (Nénémnek meg nem állom azért leírni, hogy mennyire vicces mindezek fényében, amikor később Erkelt is megvádolják wagnerizmussal, egyébként meg a Magyarországon elhangzott első Wagner-ütemek EVER pont Erkeltől származnak, aki a Filharmóniai Társasággal mit ad Isten, már az első koncertévadukban fontosnak érezte a Tannhäuser-nyitány elvezénylését – szóval csak árnyaltan, ha az „olasz" Erkel „német" idegenkedésére célozgatunk.)

Jaj, még rengeteg „csodálkoznivalónk" volna, akár fárasztó kérdésformátumba öntve. Ezt most mellőzöm. Tény viszont, hogy Richter János élete első vezénylését Győrnek adta, a szülővárosnak, ahol osztrák származású édesapjával élt a család – valaha az Eszterházyakat szolgálta ő és Haydnt, hegedűsként. Az első mű, amelyet Richter nyilvános hangversenyen vezényelt, még nem Wagner-zene, hanem Mozart Jupiter-szimfóniája. Ám ekkor már az oboa és a hárfa kivételével valamennyi zenekari instrumentumon képes játszani, a korabeli beszámolók szerint oly fokon, hogy elkért hangszereket, és megmutatta, miként akarja az adott helyet hallani. (A fúvós eszközökön így átvitt herpeszekről nem szól a fáma...)

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója Forrás: MTI/Soós Lajos

Persze, ez ma már elképzelhetetlen volna, ráadásul a zenekarok sokkal professzionálisabbak, mint a százötven év előttiek. De az is elképzelhetetlen, kedves Néném, hogy miután négy évadot, benne Lohengrin és Bolygó hollandi-előadásokat (tehát kvázi autentikus Wagnert!), 26 különböző programú zenekari koncertet leszolgált, előbb a bécsi Hofoper, majd pár hónappal később a Bécsi Filharmonikusok vezetője lesz... Azt mondják, a bécsi zenekar azóta is csak „aranykornak" hívja azt a tíz esztendőt, az pedig tény, hogy érmet verettek a tiszteletére, és nyilván az sem véletlen, hogy épp Solti György, egy másik magyar dirigens kapta meg azt először a Filharmonkusoktól. S hogy senki meg ne vádolhassa néhai hazánkfiát wagneri szemellenzővel, könnyű utánakeresni, ki mindenkinek mutatta be művét, a még pesti Meyerbeer- és Gounod-premieren, tehát két francia művön (Ördög Róbert, Rómeó és Júlia) kívül Brahms, Bruckner és akár Csajkovszkij darabjait is. De Bartók korai Kossuth-szimfóniáját is ő viszi a világba később...

Hogy mi lesz Bécs után, és ki riasztja meg Richter Jánost onnan, majd jövő héten írom meg, most sietni kell a Kármelitákra, és hát írni kellene arról is, mert Néném súlyos megjegyzéseket tett, tudom...

Várom Néném válaszát is, kák szálávej léto!

2016. december 10.

Szilveszter