Ma 70 éves Demjén Ferenc

Demjén Ferenc

Ha Demjén Ferenc több száz dala közül csak a legnagyobb slágereket gyűjtenénk össze, amelyeket fiataloktól az idősekig mindenki ismer az országban, már akkor több tételből állna a lista, mint ahányadik születésnapját ünnepli Magyarország egyik legnépszerűbb énekes-dalszerzője. Az ünnepi alkalomból arra kértük a ma 70 éves Demjén Ferencet, hogy ő foglalja össze az elmúlt hét évtized történetét, több dalban is megénekelt gyerekkorától a legnagyobb sikereken át egészen az éves hagyománynak számító, december 30-i Aréna-koncertig, amely idén, szintén a kerek évfordulóra való tekintettel, a Hetvenkedem címet kapja. Az elmúlt évtizedek egyik legmeghatározóbb zenésze beszélt az Origónak 1956-ról, zenei karrierre cserélt vegyésztanulmányokról, művészi szabadságról és arról, hogy sokak örömére nem szándékozik nyugdíjazni magát. Hét évtized - hét fejezet, a költőkével vetekedő szövegírói életműből vett mottókkal.

Demjén Ferenc Fotó: Hirling Bálint - Origo

1.

"Vár reám a régi ház,
Sok régi-régi jó barát.
Jártam erre százszor, ismerem a fákról,
Nem lehet már távol." (Messze még)

"Engem a város, a zaj, s a kő örökre
Magába zárt." (Falusi nyár)

"Diósgyőrben születtem 1946-ban. Addigra a családunk előző házát lebombázták a háborúban, így kaptunk egy szép kertes házat. Négyéves koromig leginkább csak arra emlékszem, hogy mindig mászkáltam a kertben, a málnabokrok és a fák között. Azután viszont Pestre jöttünk, mert apámnak fel kellett költöznie a munkája miatt. Nekem

valóságos rettenet volt a zöldből, a szabadságból, a kertből bekerülni a betonrengetegbe.

Mondtam is, hogy én itt nem maradok, mert meg fogok halni a betontól!

De nem volt más választás, így Pesten nőttem fel, és tulajdonképpen az egész életemet itt töltöttem. Ami nem jelenti azt, hogy ne ragaszkodnék Miskolc és Diósgyőr környékéhez, és ne jártam volna mindig is vissza. Mostanra már nincs ott rokonságunk, de rengetegszer járunk arra, és Lillafüred a mai napig a kedvenceim közé tartozik. Ugyanígy

megmaradt a ragaszkodás magához a kerthez és a természethez is:

azt 70 év alatt sem lehet elfelejteni. Most is egy olyan gyönyörű birtokon lakom, amelyik tele van fával, akárcsak egy erdő, csodálatos levegő van, és állatokat is tartok.

Az életem első 10 évének záróeseménye 1956 volt. Mivel mi bent laktunk a belvárosban, pontosan a tűz közepén találtuk magunkat. Hála istennek, a mi utcánkban nem voltak nagyobb lövöldözések, de egyszer bejöttek hozzánk a tankok: leálltak minden egyes házzal szemben, és keresték a partizánokat. Köztünk nem volt partizán...

1956 viszont meghatározóvá vált az életemben.

Nagyon brutális volt az iskolakezdés: amikor visszamentünk az iskolába, más tanárokat találtunk ott. A Molnár utcai iskolába jártam, ahol a gyerekek rosszalkodtak, és felgyújtották az oroszkönyveket. Nem mi voltunk azok, hanem a felsősök (nevet), de emiatt ránk küldtek pár ávóst, akik erőteljes ellenségességgel érkeztek. Akadtak köztük nagyon durva emberek."

2.

"Nőj fel, legyél felnőtt, és járd ki az összes iskolát" (A nap felkelt már)

"Ha a dal kigyúl, sosem alszik el,
Sem tűz, sem víz nem oltja el" (Én csak fújom a dalt)

"Később elköltöztünk Budára, ahol a Márvány utcai iskolába kerültem. Buda már sokkal barátságosabb közeg volt nekem. Találtunk egy beépítetlen területet, ahová gyakran kimentünk a srácokkal indiánosdit játszani. Fociztunk a téren, volt egy kis bandázás, és nagyon jól éreztük magunkat. Nem maradtunk sokáig a környéken, csak 2-3 évig laktunk ott, utána megint lakást cserélt a család. Akkoriban ez így működött: nem vettük, hanem cseréltük a lakást. Így kerültem a Kertész utcába, ahol éppen velünk szemben állt a zenei általános iskola, attól kezdve oda jártam.

Ott kezdtem közeledni a zenéhez:

kezdetben zongorázni tanultam, egy nagyon neves orgonaművész volt a tanárom. Tőle tanultam meg az alapokat, és egyre nőtt a vonzalmam a zene iránt.

Az általános iskola felső tagozatában már választani kellett, hogy hová menjünk továbbtanulni, és úgy éreztem, a konzervatóriumra még nem volnék felkészülve. Így hát jött a vegyipari technikum: apám vegyész volt, oda volt protekciója (nevet). Bár engem biztosan felvettek volna ettől függetlenül is, mert – hozzáteszem, hogy akkor még – nagyon jó tanuló voltam. Éjjel-nappal zongoráztam ugyan, de azon kívül semmi mással nem foglalkoztam, csak a tanulással. Nem is lehetett volna lógnom, mert, ahogy mondtam, velünk szemben volt az iskola, és anyám átlátott az osztályterembe.

A vegyipari technikumban aztán a kémia érdekelt leginkább a reál tárgyak közül. Éppen ezért az első időkben nagy elánnal fogtam a tanuláshoz, mert megvolt bennem a kíváncsiság, de már a második osztályban elkezdtem kicsit romlani. Akkor már nem voltam mindig jeles és kitűnő. Jött a kamaszkor, sőt, a kamaszkor utáni kor, és már muzsikáltam, zenélgettem különböző kisebb bandákban.

Mindenhová elmentem, ahol buli volt, zongoráztam, és a zenélés minden formáját kipróbáltam,

amit csak lehetett. Abban az időben sportoltam is, és jól ment minden, de aztán volt, ami emiatt háttérbe szorult. Végül elvégeztem a vegyipari technikumot – igaz, hogy 5 év alatt, mert

annyira szerettek a tanárok, hogy még egy évig ott tartottak

(nevet). Kiszámolták ugyanis, hány hétből áll a tanév, ezalatt hány laborgyakorlat van, és hány preparátumnak kell a laborban elkészülnie. Az akkori szabályok szerint annak, akinek nem volt meg a kellő számú produktuma, osztályt kellett ismételnie. Hát, nekem erősen hiányzott néhány... Emiatt visszamentem még egyszer harmadikba: erre fel akkor matekból húztak meg év végén! A matek egyszerűen nem fért a fejembe, nem értettem az egészet. A pótvizsgán viszont sikeresen átmentem, és akkor az orosztanárom azt mondta: „Ha már átmentél, kapsz tőlem egy állandó kettest, és nem kell bejönnöd többet órára." Tényleg nem bírtam az oroszt – hozzá kell tenni, hogy most sem bírom, pedig voltunk egy párszor Szibériában. Így tehát megúsztam az orosztanulmányaimat egy évvel rövidebb idő alatt.

Az érettségire pedig már vidékről jöttem vissza, mert addigra már játszottam egy együttesben, akikkel leszerződtünk Ceglédre. Ott töltöttük a nyarat, és nagyon jól éreztük magunkat. Remekül kerestünk, ahhoz képest, hogy frissen léptünk ki az iskolából: megkerestünk akár 2500-2600 forintot is, ami óriási pénz volt akkoriban, nagyjából egy mérnök fizetése. Ez 1966-ban történt, és onnantól kezdve én már nem mentem vissza a vegyiparba, hanem

egyértelműen maradtam a zenénél."

3.

"Hét ember énekel neked,
És akkor lesz elégedett,
Ha éneküktől színesebb lesz hétfőd ezután." (Hétfő hajnalán)

"Engedd el a kezemet! Fogtad éppen eleget!" (Engedd el a kezemet)

"Akkoriban már alapítgattuk az első beategyütteseket, a hatvanas évekbeli beatbandákat. Megtanultunk millió számot, általában külföldi dalokat, és esténként, illetve hétvégén játszottunk valamelyik kisebb klubban. Nagyon kevés, mindössze 2-3 ilyen klub létezett, és körülbelül ugyanannyi zenekar. Akkortájt kezdett zenélni az Omega, illetve Illésék is kezdtek lassanként híresebbé válni.

Megszülettek a zenekarok első saját, magyar nyelvű dalai is.

Rengeteget játszottunk – persze tudni kell, hogy nem voltak hosszú életűek a zenekaraim, évente feloszlott az aktuális együttes, de az országban már nagyjából mindenhol megismertek minket. Voltak csoportok, akik úgy jártak a zenekarok után, ahogy most a focicsapatokat követik a drukkereik. Ez egy hihetetlenül jó időszak volt. Nagyszerű volt a hangulat egy-egy klubban: ha játszottam 45 percet, utána jött 20 perc szünet, tehát tudtunk találkozni mindenkivel. Ez mostanra sajnos megszűnt: a koncertezés után nem tudunk így összevegyülni a közönséggel. Akkoriban viszont, attól függően, hogy hol milyen banda lépett fel, összegyűlt az egész környék. Radics Bélával Újpesten vagy Kőbányán, a Dogszal a városban beljebb játszottunk. Akkor még a zenészek is összejártak, nem úgy, mint most, amikor már nincs semmiféle összekapaszkodás: én sajnos csak a régieket ismerem már. Fellépés után összegyűltünk éjszaka valamelyik törzshelyünkön, jókat beszélgettünk és jókat ittunk.

Demjén Ferenc 70. születésnapja alkalmából készült az Origo interjúja. Fotó: Hirling Bálint - Origo

Én folyamatosan játszottam, de a vendéglátózást csak egyszer próbáltam ki a saját bandámmal. Azután viszont elhívtak a Moulin Rouge-ba, egy tizenvalahány fős, borzasztóan nagy létszámú zenekarba mint gitáros-énekest. Ott játszottam 3-4 hónapig, és az már igazi vendéglátózásnak számított. De nekem az volt a tervem, hogy kimegyek külföldre játszani, mert nem is merem megmondani, mennyit kerestünk, olyan nevetségesen alacsony volt az összeg. Hivatásos zenészként kaptunk egy éjszakára 120 vagy talán 150 forintot, amiből nemigen lehetett nagyobb terveket szőni. Ráadásul engem eltávolítottak, jobban mondva kirúgtak a Moulin-ből, ami nagyon menő intézménynek számított, mert az igazgatóval és az akkori górékkal erőteljes összekoccanásaink voltak. De alighogy el kellett mennem onnan, máris kaptam egy újabb ajánlatot, egy kisebb helyről, az azóta már nem létező Szabadság Bárból. Ott játszottuk, szépen, négyesben, az összes örökzöldet. Ezt is meg kell tanulni, és én meg is tanultam, hála istennek. Készítettünk felvételeket is, amelyeket külföldre küldtünk: az volt a tervünk, hogy elmegyünk játszani, például, Norvégiába.

Ekkor toppant be hozzám egyszer csak a Bergendy együttes vezetője, Bergendy István.

Mondta, hogy meghallgatott, és kérdezte, nem lenne-e kedvem eljönni hozzájuk énekelni, felvenni egy lemezt, hogy lássuk, hogy menne együtt a munka. Ebből aztán az lett, hogy egy lemez és egy sikeres szilveszteri tévészereplés után, amikor a Mindig ugyanúgy című dalunkat adtuk elő, úgy befutott az együttes, hogy már másnap az utcán is megismertek, és odajöttek hozzánk.

Innen kezdődött a Bergendy-időszakom, amely szintén 7 évet ölelt fel. Ezalatt játszottunk mi mindent, ami csak létezik: külföldi dalokat is, miközben készültek lemezeink. Latzin Norbert volt az egyik zeneszerző, Hajdú Sándor a másik, én pedig a harmadik, és

én írtam a szövegeket is.

Akkor jöttek aztán az első nagy slágerek, amelyek közül sokat a mai napig játszunk. Nagyon jó volt ez a korszak, csak 7 év alatt ebben a formában kiüresedett a zenekar. Már nem tudtuk, milyen irányba kellene indulnunk, és belevágtunk a jazzel való kísérletezésbe, ami, őszintén szólva, nem a mi műfajunk volt. A közönséget sem érdekli egy olyan előadás, amelynek a fele popzene, a másik fele pedig jazz. Egy ljubljanai jazzfesztivál után aztán összekülönböztünk picit a Pistával, akit nagyon szeretek, de meg kellett neki mondanom, hogy én nem jazz-zenét – és abból sem valami ragyogót – játszani jöttem a zenekarba. Nem is volt nagy sikerünk, az tény: a fesztiválon hárman maradtak a nézőtéren (nevet). Így megmondtam, hogy eljövök, mert nem akarok az ő jazzkarrierjükbe beleszólni. Addigra ráadásul nekem már volt egy szólólemezem, a Fújom a dalt, ami miatt szintén volt egy kis zűr Pista és a Hanglemezgyár között. A Hanglemezgyár egyáltalán nem azért kért fel engem erre a lemezre, hogy ezzel a Bergendy-időszakom véget érjen, de Pista ezt hitte, és akkoriban ez is tüske volt benne."

4.

"Beindul a motor" (Motor boogie)

"Vándorutamat magam járom" (Ne kövess)

"Miután eljöttem a Bergendyből, egy nyáron át nem dolgoztam, csak körbenézelődtem, hogy mi zajlik a zenei életben.

Sikerült a legjobb emberekkel összetalálkoznom,

és akkor alapítottuk meg a V'Moto-Rockot. Sem Lerch Pistit, sem Menyhárt Jánost, Menyust nem kell bemutatnom. Ők voltak a zeneszerzők, én pedig a szövegíró, és még plusz zeneszerző is, tehát a zenekar négy tagjából hárman ily módon is alkotók voltunk. Már a történetünk eleje felé nagyon jól ment minden, aztán az együtt töltött 12 év közepe táján még inkább fellendültek a dolgaink. A válogatásalbumokkal együtt tíz lemezt csináltunk, és egyszerűen ontottuk magunkból a slágereket. Nagyon jól is szólt a banda: tömör, a szintetizátoroknak köszönhetően elég modern hangzása volt.

De a vége felé a Hanglemezgyártóval is problémák merültek fel, közben mindenki mással foglalkozott - például Lerch Pisti is elkezdett azon gondolkodni, hogy csinál egy szólólemezt - és kezdett szétszállni a banda. Ekkor engem megint csak felkértek egy lemezre: ezúttal nem a Hanglemezgyár, hanem egy másik cég. Összehívtam a bandát, és azt mondtam: „Srácok, én ezt egyedül nem csinálom, csináljuk meg együtt! Mit szóltok hozzá? Írjátok a nótákat, én írom a szövegeket, és felvesszük!" Erre Pisti azt mondta, hogy jó, majd megbeszéli az ügyvédjével. Nem értettem, mit kell a zenekaron belül megbeszélni az ügyvéddel. Azt mondtam: „Pistike, ne beszélj senkivel sem, a zenekar, mint olyan, most feloszlott." Így szűnt meg a V'Moto-Rock."

Demjén Ferenc szólókarrierje is több évtizedes múltra tekint vissza. Fotó: Hirling Bálint - Origo

5.

"Mindenki fut, hogy nyerjen,
Mindenki tudja, még távol a cél,
Mindenki kell, hogy nyerjen,
De te is tudod, hogy vesztes vagy egyedül." (Vesztes vagy egyedül)

"Kinőtt a szárnyunk, ez volt mit vártunk,
Szabaddá váltunk, ki szól ránk, meddig szálljunk?" (Kinőtt a szárnyunk)

"A V'Moto-Rock feloszlása után sem voltam egyedül, mert Menyus mindig velem volt. Ismét muzsikusok után néztünk, akikkel el lehet kezdeni zenélni, és tulajdonképpen így alakultunk meg mi, a jelenlegi zenekarom. Csatlakozott Závodi Gábor, a dobosok váltakoztak párszor, kicserélődött a basszusgitárosunk, és volt egy csodálatos zongoristánk, Oláh Ali, aki sajnos meghalt. De azóta tulajdonképpen nem sokat változott a zenekar felállása. Talán Solti János kiválása jelentette az egyetlen cserét. Voltak lányok is a vokálban, mielőtt kialakult volna az állandó vokalistáink csapata, Demeter György és Bársony Attila. Sokszor szerepeltek fúvósok is a zenekarban. Ezzel a formációval indult el a Demjén-szólókarrier.

Fontos, hogy nálunk mindenki szabad:

mindent csinálhat, amit csak szeretne, sőt én segítek is ebben, ha tudok. A mai napig sokan játszanak máshol is, és csak akkor válunk meg egymástól, ha ütközik a munkájuk a zenekaréval. A hangulat is olyan jó a bandában, hogy nem hiszem, hogy lenne bármi okunk feloszlani. Nagyon sokat játszunk, évi ötven, esetleg hatvan koncertet is adunk, ami egyáltalán nem kevés a mai világban.

A lemezeket, attól kezdve, hogy a Hanglemezgyárral annak idején befejeztük az együttműködést, a saját kiadóm adja ki. Csak a saját lemezeimet jelentetem meg, így engem senki sem szidhat, legfeljebb én szidhatom magamat, ha valami nem megy jól. (nevet) Minden megváltozott a régi hanglemezgyári idők óta, tehát sokkal szabadabbak, a magunk urai vagyunk, de ha elrontunk valamit, akkor ugyancsak mi vagyunk a hibásak. Hála istennek, úgy tűnik, nem rontottunk el semmit: idén is telt házas koncerteket tartottunk."

6.

"Mind egy szóra várunk, érzem rég
Biztos megtaláljuk együtt még
Hamis dallamokból így lesz szép
És a félelmekből békesség" (Mind egy szóra várunk...)

"Newton régen szólt, hogy ha valaki túl fent volt,
Biztos nem jön össze, hogy ne essen le a földre." (Szállj el szabadon)

"Általában nem dalszövegek alapján szokták meghatározni a világpolitikát, vagy azt, hogy hogyan alakul a világ. Magam is érzem, hogy a zene egy picit háttérbe szorul, bár rengetegen művelik, mert a külföldi példa alapján azt hiszik, hogy legalábbis milliárdosok lesznek. De Magyarországon ez nem így van: folyamatosan kell dolgozni, és létrehozni valamit, ami tényleg belőlünk fakad. Sajnos szomorú is vagyok emiatt, mert úgy látom, hogy az új generáció leginkább egymást és a trendet utánozza. Jól-rosszul megírt rapszövegekkel lépnek fel, amelyek úgy vannak kitalálva, nehogy véletlenül értse valaki, miről szólnak. Én egyszer belehallgattam, és 30-as éveknek megfelelő szintű szövegszerűségeket találtam csak.

A ma divatos tehetségkutatókról pedig úgy gondolom, hogy semmi közük nincs a tehetségkutatáshoz. Sokszor az az érzésem, hogy a zsűri sem ért ahhoz, amit bírál. Egy-két versenyző kiugrik egy szerencsés bemondással, és a tinik bálványozzák őket, de olyanról, akiről azt mondanám, hogy tényleg letett valamit az asztalra, nem tudok.

Mi még megdolgoztunk azért, hogy sok eredmény kötődjön a nevünkhöz:

mindannyian megtanultunk zenélni. Jelen pillanatban a zenekarok sokszor több különböző országban írják a nótát: az egyik tag Angliában van, a másik Magyarországon, és így küldik át egymásnak a dal rájuk eső részét, ami mind computerrel előállított munka. Kézzel játszott zene alig akad. A hangszeres zenészek nem igazán jutnak lehetőséghez. Aki pedig a tehetségkutatón befutott énekesek közül egy-egy stílusban valóban nagyon tehetséges, egy idő után nemcsak a többieket, hanem lassan már önmagát is utánozza, és egysíkúvá válik. Nincs meg az a frissesség, az a cserélődés, az a stílusváltás, ami, szerintem, minden évben kötelező volna.

"Vigyázunk arra, nehogy a régi nótákra hajazzon az új." Fotó: Hirling Bálint - Origo

Még mi is nagyon vigyázunk arra, nehogy a régi nótákra hajazzon az új, nehogy „alibiszövegeket" írjunk. Fontos, hogy minden dalnak legyen valamilyen új jelentése, amit sugároz, és amit a közönség meg is ért. Ez elengedhetetlen, ezért fölösleges is Szabolcs-Szatmár-Bereg megyétől Dél-Alföldig angolul énekelni. Ha valaki azért ír angol szöveget, mert annyira bízik magában, hogy meggyőződése: felfedezik, és eljut külföldre, ahogy a Beatles bevonult Amerikába, erre ne számítson! Még az sem, akit azért támogatnak a televíziók, hogy aztán nekik is meglegyenek a maguk sztárjai. Azok az erre még éretlen gyerekek, akikből pünkösdi királyt faragnak, általában nem maradnak meg egy évnél tovább a pályán. Megmondom őszintén, hogy sajnálom őket, mert nem élvezhetik azt a folyamatot, hogy alkotnak valamit, amivel sikert érnek el, aztán ismét valami mást kell alkotniuk az újabb sikerért. Ezt az érzést ők már nem ismerik, pedig nekünk tulajdonképpen

ez volt maga az életünk,

és remélem, hogy ameddig még vagyunk, ez is lesz."

7.

"Lesz még holnap, minket várnak,
Mi az, ami nekünk ellenállhat?" (Nekünk nincs, ami ellenáll)

"Fut az idő, nem érdekel,
Én futok mindig majd elöl,
Előttem minden fal ledől." (Én és a nagy hajó)

"Idén is készültünk egy lemezre, úgy terveztük, hogy talán még ebben az évben megjelenik, és a decemberi 30-i koncerten be is tudjuk mutatni. De történt június végén egy nagyon szerencsétlen baleset: elestem éjszaka egy sötét sikátorban, és eltört a felső karom, ami lehetetlen helyzetbe hozott. Egy ideig gipsz volt rajta, aztán meg is kellett operálni. Most már jobban vagyok, az egyedüli gond, hogy még nem tudok folyamatosan írni. Márpedig a dalszövegeket tollal vagy ceruzával, papíron szoktam megírni. Ennek ellenére a nagyobb része már megvan az anyagnak, de felvenni nem tudtuk: nem is lett volna idő rá, mert nagyon sok koncertünk volt. Így nem a mostani, ünnepi alkalommal, de tavasz vége felé - nyár elején

befejezzük és ki is adjuk az albumot.

Ami pedig az ünnepet illeti: az idei a 70. születésnapom lesz, ami már csak azért is ünnepi fordulat, mert fiatal koromban nem gondoltam volna, hogy hetvenévesen még így fogom gyűrni a szakmát. A születésnapi koncertre az eddigi legnagyobb slágereket válogattuk össze, de úgy állítjuk össze a műsort, hogy jusson a közönségnek a régi, a közepesen régi és az új dalokból is. Hiszen olyanok is el fognak jönni, akik már majdhogynem hetven éve is eljártak a koncertjeimre (nevet). Vannak a közönségünkben nálam idősebbek, de rengeteg fiatal is, így semmilyen szempontból nem mondhatja senki, hogy nyugdíjas együttes lennénk. Annál is kevésbé, mert én magam sem vagyok nyugdíjas. Nem érzem a korom:

ez a hetvenes szám sokszor számomra a legmeglepőbb.

De ha már így adódott, jó apropó lehet egy olyan koncerthez, ahol eljátsszuk azokat a dalainkat, amelyeket a közönség a legjobban szeret."