A Compagnia Finzi Pasca először 2013-ban, a kultikussá vált La Veritá-val járt a Müpában. A Salvador Dalínak a Metropolitan Opera Mad Tristan balettjéhez festett óriásvászna körül megelevenített akrobatikus szürrealista show-t az egyetlen nézőhöz dedikált monodráma, az Icaro követte, majd a Csehov világát zsonglőrökkel, clownokkal, akrobatákkal megelevenítő Donka.
Milyen élmények fűzik Budapesthez, a Müpához, és a magyar újcirkusz irányzat jeles képviselőihez, a Recirquel Társulathoz?
Mindig örömmel térek vissza Budapestre:
amikor először jártunk itt, meglepett, hogy milyen lenyűgöző ez a város.
A Müpát pedig nemcsak építészetileg és akusztikailag tartom különleges helynek, de a közönség és az előadóművészek közötti kapcsolat szempontjából is. Jó érzés tapasztalni, hogy az előadásaink, az esztétikai megközelítésünk mennyire inspirálja a fiatal rendezőket, társulatokat, ahogyan a Recirquelre is nagy hatással van a munkásságunk. A társulat művészeti vezetőjével az évek során barátság alakult ki közöttünk. Amikor felkértek a szocsi téli olimpia záróeseményének rendezésére, több olyan magyar akrobatával is dolgoztam, akiket még korábbról ismertem.
Eddig legszemélyesebb produkcióját, a Per te-t Julie Hamelin elvesztése ihlette. Hogyan tudta a fájdalmat, a gyászt összművészeti látványszínházzá transzformálni?
A Csehov életéből merített Donká-n vagy a bohóc halálát feldolgozó Bianco su Biancó-n éppúgy végigvonul a fájdalom, de ahogy ezeknél a daraboknál, úgy a Per te esetében is
az élet igenlése ellensúlyozza a veszteséget.
Amikor tavaly novemberben bemutattuk Luganóban, majd nem sokkal később Spanyolországban és Mexikóban, a közönség gyászos, komor előadásra számított. Ehelyett
egy nagyon fényes, mosollyal, életörömmel, rácsodálkozással teli produkciót láthattak, olyat, amilyen maga Julie is volt.
Az ő ártatlan, tiszta, mosolygós lényének a megidézésébe sok komikus, olykor esetlen mozdulat, színpadi geg is belefér. Így tudunk méltóképpen emlékezni rá. Julie pótolhatatlan szerepet töltött be a Compagnia Finzi Pasca életében a társulat megalakulásától kezdve, és oroszlánrésze volt abban, hogy nemzetközi színtéren is megmutatkozzunk és meghívásokat kapjunk több mint harminc országba. Néhány héttel azelőtt hagyott itt minket, hogy elkezdtünk volna dolgozni az új előadáson. Az alkotótársaimmal együtt teljesen elveszve éreztük magunkat. Nem volt kétséges, hogy a Per te-vel előtte tisztelgünk majd. Közös elhatározás volt, hogy az életét, a színházról való gondolkodását költői képek és metaforák nyelvén visszük színpadra. Narratív szempontból az Icaro monológjához, hangvételében pedig a Donka világához nyúltunk vissza.
Az üres térben elhelyezett pad és a kert metaforájából kiindulva született meg az előadás látvány- és mozgásvilága?
Sok kultúrában
a kert a belső világ, a lélek intim terének, a valóságtól való elrejtőzésnek a metaforája. Másrészről azt a helyet szimbolizálja, ahol az élet végződik.
A mi interpretációnkban ez a két dimenzió találkozik egymással, és a kettő közé beékelődik a folyamatos harc, amit minden emberi lény folytat önmagával és a külvilággal a fennmaradásért, a bajok, kudarcok, betegségek leküzdéséért.
Julie belső kertje a kreativitásról, a befogadásról, a barátok, a munkatársak iránti szeretetről szól.
Ennek a nyitottságnak az ellenpontja az a magatartás, amikor védekezünk, páncélt növesztünk, elzárkózunk bármi elől, amiről azt hisszük, hogy fenyegeti a létünket, a biztonságunkat. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a Per te vizualitásban a leggazdagabb előadásunk. Különös, szokatlan képekkel
– szélben repülő bizarr tárgyakkal, középkori páncélviseletbe öltözött akrobatákkal –
operál. A mozdulatok a fizikai színház elemeire épülnek, így helyezve éles kontrasztba a páncélba zárt mozdulatok súlyosságát a szél könnyedségével. Mindez helyenként komikus, helyenként drámai hatást kölcsönöz a testek és a levegőbe röppenő tárgyak koreográfiájának.
Érvényes még a társulat szellemiségére az „érintések színháza" megfogalmazás? Mindenkor a közönség érzelmeire, empátiájára apellál?
Az érintés színháza inkább technikai koncepció, amit Julie – a Grotowskival és a fizikai színházzal való találkozásának a hatására – dolgozott ki. Ami engem illet, a színházi formák komplexitása és sokszínűsége inkább a clown énemből kiindulva tárult fel előttem az évek során. Lényegét tekintve minden színház: az akrobatamutatványok, a zene, a próza, az opera. A színház költészete éppúgy tetten érhető egy bohóc gesztusában, ahogy egy monológban. Mindegyik kísérlet arra, hogy közös áramkörbe vonzzuk a nézőket.
Bohócnak készült, haldoklókat ápolt, a Cirque du Soleil legsikeresebb előadását rendezte
A svájci születésű Daniele Finzi Pasca többgenerációs fotográfus családból származik. Eredetileg bohócnak készült. Tizenkilenc évesen Kalkuttába ment, ahol haldoklókat ápolt. Első társulatát Teatro Sunil néven alapította Luganóban. 2001-ben találkozott a kanadai Julie Hamelinnel, a Cirque Éloize társalapítójával. Közösen álmodták meg az operát, akrobatikus színházat, filmet elegyítő Inlevitas Társulatot. 2011-ben alapították meg a lenyűgöző vizualitású összművészeti produkciókkal méltán világhírűvé lett Compagnia Finzi Pascát. A svájci székhelyű társulat jelenleg ötven állandó taggal működik, akik tizennyolc különböző országból érkeztek. Luganón kívül két állandó képviseletük van, Montrealban és Montevideoban.
Az előadás trailerét ide kattintva tekintheti meg: