Három Grammy-díj nyertese állt ki a Margitszigeten a szabad ég alá

Hilary Hahn hegedűművész

Egy szabadtéri koncerten nincsenek falak, csak maga a művész, a hangszere és a mű - mondja a kritikusok által "korunk egyik legnagyobb hegedűművészének" nevezett Hilary Hahn. Valamint természetesen a közönség - akik június 9-én este a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon élőben hallhatták az amerikai hegedűvirtuóz játékát. A Budapesti Nyári Fesztivál nyitókoncertjén Hilary Hahn a Nemzeti Filharmonikusokkal lépett fel. Még az első próba után beszélt felelősségről, szabadságról, vagy éppen arról, miért is olyan egy felvétel, mint egy időkapszula.

"Egy felvétel olyan, mint egy állandó állítás." Forrás: Courtesy of the artist/Michael Patrick O'leary

Két évtizede, 16 évesen vette fel első lemezét, rajta Bach szonátáival, azóta számtalan albuma jelent meg. Vissza szokta hallgatni a régebbi felvételeit? Mennyire tudja azokat távolságtartóan kezelni?

Néha igen. Bár az a fura, hogy amikor meghallom - akár véletlenül a rádióban például, akár akarattal, mert valami miatt beteszem a lejátszóba - nem csupán a darabra figyelek, hanem az is eszembe jut, hogyan vettük fel. Az az út, ami a mű rögzítéséhez vezetett, a kiválasztástól a beszélgetésekig, a gyakorlástól és a stúdióban töltött időtől magától a felvétel pillanatáig. Az nagyon érdekes, hogy miközben hallgatom a végeredményt, gyakran érzem, hogy „jó, oké, ezt tudom, erre emlékszem, ez oké". De

egy felvétel tulajdonképp egy időkapszula,

ami az adott pillanathoz vezető folyamatot rögzíti, mert ahogy az ember öregszik, tapasztalatot gyűjt, történik vele mindenféle, ez nyomot hagy a személyiségén, így aztán elkerülhetetlen, hogy az interpretáció is változik az évek során. Egy felvétel olyan, mint egy állandó állítás, ebből a szempontból egy előadó számára elég nagy nyomást jelent. Olyan viszont történt már, hogy vezettem, szólt a rádió, tetszett, amit hallottam, és elkezdtem gondolkodni, vajon ki játszhatta, mert egyetértettem a hegedűs interpretációs döntéseivel.

A végén bemondták az én nevemet. „Ja, hát akkor ezért értettem egyet!"

– nyugodtam meg. (Nagyot nevet.) Mert hát nyilván nem várja azt az ember, hogy meghallja magát a rádióban... Annyi felvétel készült már a világon, mennyi az esély arra, hogy épp te szólsz a hangszórókból?! Szürreális!

Széles a repertoárja, a klasszikusok mellett jó néhány kortárs darabot is játszott, játszik, ezek közül vannak olyanok, amelyek kifejezetten az ön felkérésére, „megrendelésére" készültek. Hogyan jönnek létre ezek a találkozások? Hogyan kutatja fel az új zeneszerző tehetségeket?

Egészen sokféle módja van ennek. Edgar Meyerrel, aki hegedűversenyt írt számomra, a kiadóm hozott össze.

Az volt az első olyan darab, ami kifejezetten nekem készült.

Egyáltalán nem terveztem, szinte szembejött a lehetőség. Nem ismertem őt, több zeneszerző is szóba került, de mellette döntöttem. Jennifer Higdon egész más eset. Nagyon szerencsés vagyok, mert ma már nagyon elfoglalt, de nekem még a Curtis Institute of Musicban 20. századi zenetörténetet tanított. Szerettem ezeket az órákat, sokat tanultam tőle, így aztán pontosan tudtam, hogyan gondolkodik. A felkérés pedig... Nos, annak egy picit önző oka van: nem ismertem túl sok élő zeneszerzőt. (Nevet.) Voltak, akiktől hallottam darabokat, voltak, akiket a figyelmembe ajánlottak, de arra kellett rájönnöm, hogy

a saját személyes viszonyom, érzéseim kell, hogy vezessenek,

ezért mindenkitől szinte minden fellelhető anyagot meghallgattam. A végén körülbelül harminc zeneszerző maradt, azt gondoltam, körülbelül harmaduknak fog tetszeni a forma, amire a felkérés szól, vagy ennyien tudják a felkérést beilleszteni az idejükbe. Végül 26-an mondtak igent. Emellett meghirdettünk egy nyílt pályázatot is, nehogy elveszítsünk bárkit, aki tehetséges. Nem vagyok jó a számokban, de 600 fölötti pályamű érkezett. És mindegyiket végighallgattam, teljesen vakon...

"Egy felvétel olyan, mint egy állandó állítás." Forrás: Michael Patrick O'leary

Mekkora felelősség egy mű ősbemutatója egy előadó számára? Az az interpretáció az első, amit tőle hallanak, szinte azon áll vagy bukik a darab további sorsa.

Felelősség, nyomás, ugyanakkor

szabadságot is ad az, hogy nincs referencia,

te vagy az első. Amikor az ember még növendék, és egy darabot tanul, rengeteget kutat, lemezeket hallgat, különböző interpretációkat értelmez, és ezek között próbálja saját magát megtalálni, saját magát belevinni a műve.

Az ősbemutatók esetében jóval nagyobb a mozgástér,

hiszen nincs kire hivatkozni, viszont ott a veszély, hogy random értelmezés lesz a végeredmény. Ezért egy új darab sokkal több elemzést igényel. A premier előtt általában különös izgalom lesz úrrá rajtam, hiszen először kerül közönség elé a mű. Én már ismerem, ők még nem. Nincsenek elvárásaik, nincs előzetes tudásuk, csak a nyitottságuk.

Félelmetes érzés ez egy előadónak.

Amikor új művet mutatok be, igyekszem elérni, hogy ne egy koncert legyen belőle, hanem két-háromszor játszhassam el, mert a premier tapasztalatát be tudom építeni a következőkbe. Sokszor történik, hogy egy-egy mű eljut a bemutatóig, és nincs utóélete, ami nem a zeneszerzőn vagy a darabon múlik, hanem más, teljesen prózai ok miatt, például azon, hogy az együttes más programmal turnézik, vagy a felkérés nem több, hanem csak egy szervezethez köthető, így kisebb az esély arra, hogy továbbjátsszák. Én igyekszem repertoáron tartani, időről időre elővenni ezeket a műveket.

"Egy új darab sokkal több elemzést igényel." Forrás: Budapesti Nyári Fesztivál

Az interjú idején csütörtök kora délután van, épp csak túlvan a Nemzeti Filharmonikusokkal és Hamar Zsolt karmesterrel az első próbán. Ez volt az önök első találkozása. Viszonylag gyakori helyzet ez az ön, és egyáltalán a szólisták életében. Azt gondolom, a szakmai színvonal egy dolog – az alapvetően adott, és gyanítom, minden esetben magas –, ám a zenész és a dirigens, az együttes közötti kémia viszont valami egészen más. Definiálható, hogyan, mitől tud ez utóbbi, akár tudatosan működni?

Nem is tudom... Minden együttműködés más, hiszen emberek vagyunk. Olyan is van, hogy egy zenekarral egyszer nagyon jól megy, a következő alkalommal több nehézséget kell leküzdeni és fordítva.

Van, hogy bemegyek a próbaterembe, és érzékelek némi feszültséget,

amit nem ismerek konkrétan, de tudom, hogy nem nekem szól, mert talán a zenekar tagjai között vannak konfliktusok, vagy a zenekar és a fenntartó között vannak feszültségek, de érzékelem, hogy valami van a levegőben. Mindenkinek megvan a maga véleménye, interpretációja a műről, ezeket kell egymáshoz adaptálni. Amíg mindkét oldal érdeklődő és nyitott, és hajlandó kérdéseket feltenni, addig egyetlen gátló faktor lehet csupán, ami a rendelkezésre álló idő.

Kisgyerekes anyukaként másképp gondolkodik a zenei nevelés szükségességéről, mint korábban, amikor még nem volt gyereke?

Sosem gondoltam, hogy az intézményes zeneoktatást erőltetni kellene. A zene egy nyelv, ritmusa van, dallama, lüktetése, érzelmi tartalma, velünk született, mélyen belénk van programozva. A gyerekek nagyon jó receptorokkal rendelkeznek. Nyugodtan be lehet tenni a lejátszóba az együtt mondogatott mondókák és közösen énekelt a dalocskák után John Cage-et, Bernsteint. Miért ne? Persze, nem annyira magától értetődő, de lehet, hogy épp ez fogja meg a gyereket, ez a furcsaság.

De ha belegondolunk, hogy a gyerekek milyen dallamokat dudorásznak teljesen maguktól, vagy milyen ritmusokat képesek játék közben maguknak ütögetni,

egyáltalán nem biztos, hogy nem fog nekik tetszeni Bartók.

A zene komplexitása elképesztő hatással van a gyerekekre. Ne vegyük el tőlük a lehetőséget, hogy ezt megismerjék.

"A zene egy nyelv, ritmusa van, dallama, lüktetése, érzelmi tartalma." Forrás: Michael Patrick O'Leary

A Margitszigeten szabadtéri koncertet ad. Mennyire kedveli ezt a műfajt? Állítja-e ez a körülmény előadóként bármiféle nehézség elé?

Közönségként nagyon szeretem a szabadtéri koncerteket, mert egészen más érzékeket élesztenek fel bennem. Előadóként szabadtéren játszani, függetlenül attól, hogy egy erdő, a ház terasza vagy egy hatalmas színpad, azt jelenti, más az akusztika:

a zenét hallod, csak te vagy, a hangszer és a mű.

Egy teremnek falai vannak, ott azok is közreműködnek a koncerten. A szabadtéri koncerteken is van a térnek struktúrája, van némi erősítés, de vannak kiszámíthatatlan tényezők, ezért egy ilyen hangversenyen inkább befelé figyelek, az érzéseimre, és bízom abban, hogy mindez a közönséghez is eljut.

Készítette: Papp Tímea