Ha kimegyek a Szigetre, 22 és fél évesnek érzem magam

Benkő Imre magyar fotográfus fotóriporter, egyetemi előadó

Benkő Imre eddig az összes Szigeten ott volt, ami már önmagában is nagy teljesítmény, de a 74 éves World Press Photo- és Prima Primissima-díjas alkotó ráadásul végig is fotózta a fesztiválokat, miközben generációk nőttek fel és nőttek ki a fesztiválozásból. Mivel Benkő Imre mindig is azokat a témákat kereste, amelyeket hosszú ideig lehet fényképezni, az idén 25 éves fesztivál tökéletes alapanyagnak bizonyult számára. Szigetes képeiből a jubileumot ünnepelve, a Capa Központban rendeztek kiállítást, és ennek kapcsán beszélgettünk vele arról, hogy miért ment ki az első Szigetre, mi érdekli ott igazán, mit gondol a fotográfia mai állapotáról, és hogy nem unja-e még a fesztiválozást.

Benkő Imrét a való világ vizuális értelmezése foglalkoztatja Fotó: Polyák Attila - Origo

Gerendai Károly a kiállítás megnyitóján arról beszélt, hogy szervezőként az első időkben nem gondoltak arra, hogy megörökítsék a fesztivált, és milyen jó, hogy voltak olyanok, akik már korán felismerték a Sziget jelentőségét. Itt elsősorban önre gondolt, aki már az első fesztivált is végigfotózta. De valójában mi hajtotta ki a Hajógyári-szigetre?

Előre természetesen nem lehetett megjósolni a Sziget sorsát, és a kíváncsiságom elsősorban azért vitt oda, mert a fesztivál megidézett fiatalkori élményeket. Sokat fényképeztem például a tabáni koncerteket a hetvenes évek közepétől, illetve a nyolcvanas években is a korszak együtteseit, bár a Szigetnek mindig inkább a másik oldala érdekelt.

Csináltam persze képeket az előadókról is, de a fiatalok világa érdekelt.

Az ő vagányságuk, ami különböző formában, például az öltözékükben jelent meg a fesztiválon, hiszen az ember magán hordja annak a kornak a jellegzetességeit, amelyben él.

Mikor a Sziget '93-ban elkezdődött, akkor még nagyban dolgoztam a történetemen az ózdi kohászat leépüléséről, és bevallom, kerestem egy olyan témát, amit esetleg hosszabb ideig is tudok csinálni, de nem kell érte hosszú órákat utazni. Mivel fotográfusi pályám kezdete óta érdekelt a városi életforma, ebbe nagyon beleillett a Sziget, és az első fesztivál megfogott. Így kimentem a következőre is, és egyre izgalmasabbnak találtam az egészet. A Szigetnek nincsen egységes hangulata, csak egyéni olvasatai vannak, és az én képeim is ilyen egyéni olvasatok, amelyben kiemelek karakteres figurákat. Mindezt igyekszem úgy megörökíteni, hogy ne nagyon avatkozzam be, de persze ez nem jelenti azt, hogy időnként ne kerülnék közvetlen kapcsolatba az emberekkel.

Az első Sziget idején még digitális fényképezőgép sem nagyon volt, ma meg már mindenki folyamatosan képeket készít a telefonjával. Mennyire változott meg az, ahogy az emberek a fotózásra reagálnak?

A Szigeten mindenki szívesen engedi magát fényképezni, de ez az utóbbi időben igazából már nehézséggé is vált a fényképezés szempontjából. Ebben a telefonos, szelfis világban mindenki feldobott állapotban akarja magát megörökíteni, de engem nem annyira ezek, a talán emlékképeknek nevezhető dolgok érdekelnek. Ez nem jelenti azt, hogy ne fényképezném le az embereket, ha kérik, mert ez is jó eszköze a jelenlétem elfogadtatásának. De utána teszek még egy kört, és lefényképezem azokat a pillanatokat is, ami érdekel: hogy megtaláljam a szigetlakók belső világát, ami persze sokféle lehet, de leginkább a csoport- és az egyéni élmény kettőssége.

Benkő Imre Fotó: Polyák Attila - Origo

Azt, amit most leírt, nem nehezíti meg, hogy ennyire tömegrendezvénnyé vált a fesztivál?

Mindenki arra gondol, hogy mivel már huszonnégy éve fényképezem a Szigetet, egyre könnyebb lesz, de

üzenem a fotóskollégáimnak, hogy a megfelelő értékű képekért mindig egy kicsit meg kell szenvedni.

Nem kell ezért bennünket sajnálni, de a tömegben tényleg sokkal nehezebb megtalálnom azokat a kiemeléseket, amiket szeretnék. Ahogy a 2000-es években kezdett egyre európaibbá válni a Sziget, és egyre több zenei stílus és program jött, mindig jöttek olyan figurák, akikre felfigyeltem. De a mostani korra, úgy érzem, hogy homogénebb lett a kép. Ez talán a globalizációnak is következménye, illetve mintha gyorsabban változnának a divatok. Mostanában nagy hangsúlyt kaptak a trendi, világsztár együttesek, amelyek nagy tömeget hoznak ki a Szigetre. De én nem mindenáron akarok a Szigeten fényképezni. Ha nem megfelelőek számomra például a fényviszonyok, mert nagyon erősek, akkor keresem az árnyékosabb helyeket, mert a sokéves sorozatomat ez a hangulat köti össze. Ez nemcsak öncélú dolog, hanem arról is szól, hogy az emberi arc így mutatkozik meg a legjobban. Én pedig nem akarok visszaélni a lehetőséggel, és karikatúrákat csinálni, bár a Sziget az a hely, ami sokszor az abszurditást is elbírja.

Mennyire tekinthetők akkor ezek a képek a fesztivált dokumentáló fotóknak, és mennyire autonóm alkotásoknak?

Dokumentarista szemléletű fotográfusnak vallom magam, a rövid ars poeticám pedig az, hogy a való világ vizuális értelmezése érdekel. Tehát nem dokumentálom a Szigetet, hanem az autonóm lehetőségeket keresem benne. Soha nem vágom meg a fotóimat, hanem szépen berendezem a képkockát, hogy belesűrítsek olyan pillanatokat, amik később is megmozgatják az emberek fantáziáját, és esetleg más, apró történetek is előjönnek miattuk. A Sziget esetében például más élményeket csal elő a kép azoknál, akik voltak már a fesztiválon, és azoknál, akik még nem.

Különleges médium a fotográfia, és sajnálom, hogy még mindig küszködik azzal, hogy elismerjék.

Egyre népszerűbb, és ebben a tekintetben jó irányba halad, de még mindig sokan kételkednek abban, hogy a fotográfia lehet autonóm művészeti ág. Ez elkeserít, mert a fotográfiának komoly története van.

Benkő Imre magyar fotográfus fotóriporter, egyetemi előadó Fotó: Polyák Attila - Origo

Mit gondol, hogyan befolyásolja a képi kultúrát az, hogy ma egy nap alatt többször annyi kép készül, mint az első Szigeten összesen?

A digitalizálás elterjedésével bizonyos dolgok megváltoztak, a tömeges elterjedés, a népművészetté válás - bár itt lehet, hogy pont nem a művészet a megfelelő szó – hatással van azokra is, akik alkotókként szeretnének valamit felmutatni. A tömegesség jelenthet felhígulást is, de azt gondolom, hogy nincs azzal baj, hogy sokan másképpen kezelik a fényképezést: emlékképeket szeretnének magukkal vinni, ami a fényképezésnek ősi megjelenési formája. Csak most az internetnek köszönhetően nagy nyilvánosságot kapnak ezek a képek, ami szigorúbban gondolkodva néha elég rémes is tud lenni az alkotóknak. De az jó, hogy eljutott a technika oda, hogy nem kell nagy előképzettség az emlékképek készítéséhez.

Mostanában mennyi időt szokott eltölteni a fesztiválon? Ha jól tudom, a kezdetekben kinn is aludt.

Igen, a kilencvenes években sokszor aludtam kinn, de zárójelben megjegyzem, hogy két fiam van, és akkoriban még ők is sokat kijártak, és volt, amikor a barátaikat is hozták, és több sátorral voltunk. Aztán a fiaim elmaradtak, de néha szolidaritásból segítettek felverni a sátrat. A fesztiválon aludni azért volt jó, mert hajnalban felkeltem, és elindultam felfedezni a Szigetet, ami csodálatos volt. Akkoriban még a legtöbben aludtak ilyenkor, csak néhány helyen ment hajnalig a bulizás, nem volt nonstop program. Mostanában is mindennap ki szoktam menni, délutánonként. Ha szórtabb fény van, akkor szedem a lábam, hogy minél előbb kiérjek, és ebben az én szórt fényes világomban fényképezhessek. Ha meg irdatlanul süt a nap – és ez elég sokszor van -, akkor sokat gyalogolok, hogy megfelelő fényeket találjak.

Amikor elkezd besötétedni, akkor vagyok elememben, és szeretnék szárnyra kapni, hogy egyszerre sok helyen lehessek.

Ez persze nem megy, de minden évben előre bejárom a Szigetet, hogy mi hol épül, mert mindig vannak változtatások. Mire elkezdődik a fesztivál, tudom, hogy mikor hova érdemes menni. A kiállításon olvastam, hogy átlagban 30 kilométert gyalogol egy fotóriporter egy nap a Szigeten. Én nem tudom, mennyit gyalogolok, de az biztos, hogy elég sokat, mert az ember folyamatosan mozog, jön-megy. Van, amikor egy óráig bolyongok, és nem találok semmit. Azt élvezem, amikor belekerülök egy olyan szituációba, ami feldob, mert látom, hogy ebben van kihívás.

Benkő Imre magyar fotográfus fotóriporter, egyetemi előadó Fotó: Polyák Attila - Origo

Olyan nincs, amikor elteszi a fényképezőgépet, és csak megáll, hogy élvezzen egy koncertet?

A szó igazi értelmében nem teszem le a fényképezőgépet, de már hozzászoktam, hogy mindenhová viszem magammal. Nem füldugóval megyek a Szigetre én sem, szeretem a világzenei színpadot, a rockot, Zsolt fiam pedig blueszenész, és még azt is megélhettem a kilencvenes évek elején, hogy ő is zenélt a Nagyszínpadon. Akkor ott nyüzsögtem én is a színpadon.

Beszéltük, hogy mennyire megváltozott a Sziget az elmúlt két és fél évtized alatt. Önnek melyik volt a kedvenc korszaka?

Ez nehéz kérdés, de ha belegondolok, akkor talán a kilencvenes évek, bár lehet, hogy ez olyan, hogy minden ember a gyerekkorára emlékszik vissza szívesebben. Az akkori hangulatok nagyon beégtek, például ezek a punkos gyerekek, akikkel összebarátkoztunk a Szigeten, és elfogadtak. De többek között a Sziget azért is vált nekem egyre fontosabbá, mert, ahogy említettem, nagyon érdekel a városi életforma, de az utcán egyre nehezebb fényképezni, mert az emberek – joggal – bizalmatlanok. A Szigeten viszont a fotózás elfogadott, és generációs átalakulásokat tud megélni az ember - már az én gyerekeim is régen túl vannak ezen az időszakon. A legtöbbeknek van néhány év, amikor megmártóznak ebben a hangulatban, aztán lépnek tovább.

Néha megtudom, hogy valaki felfedezte magát a képeken, és a legtöbbször szabadkoznak, hogy most már komoly emberek.

Nem volt olyan, amikor arra gondolt, hogy idén már nincs kedve kimenni a fesztiválra?

Az az igazság, hogy ilyen nem volt, de egyre inkább bennem van, hogy vajon hogyan fogom bírni még ezt az évet. Fiatal szigetlakóként is el lehet fáradni, és én mindennap kimegyek, ami különösen fárasztó, mert már elmúltam 18. A legnagyobb megrázkódtatás nekem az, hogy Pesterzsébeten lakom, és onnan másfél óra kimenni a Szigetre, illetve haza. Tudatosan nincs autóm, tömegközlekedéssel jövök-megyek. De amikor a Szigeten vagyok, tényleg úgy érzem magam, mintha 22 és fél éves lennénk. Bírom a gyaloglást, szemlélődök, érdekel minden, de az oda- és hazamenést szívesen kihagynám az életemből.

Benkő Imre a képei előtt a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban Fotó: Polyák Attila - Origo

Hány fényképezőgépet hord magánál a Szigeten?

Ott van a filmes gépem, a Nikon F3-as – egyébként éppen ma száz éves a Nikon (az interjú július 25-én készült - a szerk.), amit onnan tudok, hogy évek óta Nikon-naptáram van, és a mai nap van megjelölve az alapítás napjának. Egyre kevesebb objektívet viszek már hozzá, a dokumentarista hatást azzal érem el, hogy ezek viszonylag nagy látószögű objektívek. Van egy panorámagépem, egy orosz Horizon, 2009 óta pedig már én is viszek egy digitális Nikont. Ezzel akkor dolgozom többet, amikor olyanok a fényviszonyok, hogy nem találom annyira magamat, vagy valami adja magát, hogy színesben fotózzam. Én is tudnék és tudok színesre is fényképezni, csak ezeket a képeimet megtartom magamnak.

A szigetes képeiből eddig egyszer, 2003-ban jelent meg album. Most, a jubileumi fesztivál kapcsán nem tervez hasonlót?

Az Arcok-at az első tíz év anyagából válogattam – akkor már ez is soknak tűnt. Most nem tervezek új könyvet kiadni, de örülnék neki, ha valakinek eszébe jutna, hogy a mostani Sziget után, amikor meglesz a 25 év, megint össze lehetne állítani egy albumot. De magamtól már valószínűleg nem adok ki ilyet, mert most fog megjelenni egy albumom Ózd 30 évéről, és hál' istennek elég sok munkám van, amiből tudnék még könyvet csinálni.

Láttam, hogy a kiállítás megnyitóján is fotózott.

Tudom, ez fura dolog, mikor a fotós a saját kiállítását fotózza, de valahogy szerettem volna dokumentálni ezt. Tulajdonképpen

nem vagyok azért annyira őrült, hogy minden alkalommal fényképezzek,

csak mostanában rájöttem, hogy időnként jó, ha valamit dokumentálok magammal kapcsolatban is. Az ózdi könyvem kapcsán régi dokumentumokat is feldolgoztam, és kiderült, hogy egész életemben nem foglalkoztam azzal, hogy rólam is megmaradjon valami. Gyorsan változik a világ, előbb-utóbb persze minden eltűnik, de jó rápillantani a visszahozhatatlanra.