Körülbelül két hónapja a beszélgetésünkben azt mondta: küszöbön áll, hogy címet válasszon az új lemezéhez, ami azért nehéz, mert még nem készült el az összes dal. Hogy telt tehát az elmúlt két hónap, rohamtempóban kellett dolgozni?
Bevallom őszintén, hogy igen, de ez minden lemeznél így van. Mi előadók, szerzők, szeretünk a munkában kényelmesen elmerülni, de ha a saját tempómban dolgoznék, valószínűleg két évig dolgoznék egy lemezen. Azért van az embernek menedzsere, hogy szegény megpróbálja betartatni a különböző határidőket. Én nagyon boldog vagyok, hogy a sok egyéb szakmai elfoglaltság és szinte non-stop koncertezés mellett el tudott készülni határidőre a lemez. Amikor elindult a munka, még tartottam egy kicsit attól, nehogy kifussunk az időből, ami akkor valóban nagyon szűkösnek tűnt, de belehúztunk a munkába, és a gyors tempó nem ment a minőség rovására.
Láthatóan megtörtént a címválasztás is: ezek szerint annál a megoldásnál maradtak, hogy 7 legyen az album címe.
A cím komoly kérdés volt, mert én szeretek átfogóbb lemezcímet adni, ami a lehető legjellemzőbb magára a lemez egészére. Ilyenkor lemezcímben gondolkodom, és ott kavarog a fejemben az összes dal, az összes dalszöveg. Előfordult már az esetemben többször, hogy nem volt olyan című dal a lemezemen, mint a lemezcím. Ezúttal viszont a dalcímekből próbáltam kiindulni, de amikor elképzeltem, hogy az első dalt választom címadónak, aki pedig ránéz, azonnal rám asszociál azt olvasva, hogy Gyönyörű és őrült, rájöttem, hogy ez félrevezető.
Én ugyanis minden vagyok, csak nem gyönyörű, sem pedig őrült! (nevet)
A második szám címével, az Alternatív-val az volt a problémám, hogy túl komornak éreztem. Szépen végigmentem a dalokon, és még akkor is, ha külön-külön jópofa dalcímek, hogy Használd a szívedet, Hologram, Dobbanás vagy Szédülés, valahogy mégsem éreztem, hogy bármelyik átfogóan a lemezre jellemző vagy nagyon frappáns cím lenne. Ekkor a menedzserem állt elő azzal a kézenfekvő ötlettel, hogy 7. Ezen sokat vitatkoztunk, mert én továbbra is valami jó bemondást akartam, de a munkálatok felénél ráébredtem, hogy azért nincs szükség most bemondásra, mert
azt szeretném, ha maguk a dalok lennének az albumon a főszereplők.
A premier után mindenki láthatja majd, hogy megjelent viszont a címben egy olyan grafikai megoldás, amelyik csavart visz ebbe a hetesbe...
A zeniten túl című dalomhoz készült klipnél jelent meg először ez a forma, amely nem egy létező betűtípus, hanem a klipem rendezője, Bogdán Balázs Balu találta ki.
Azt a hatást szerettük volna vele visszaadni, amikor a TV-képernyőn egy pillanatra összerándul a kép valamilyen jelhiba miatt.
Ezt a fajta interferenciát igyekeztünk beleszőni a betűtípusba, és érzésem szerint sikerült is. Picit megmutatkozik benne a sci-fi-őrületem és az elektronika iránti érdeklődésem. Magát a borítót pedig Tarján Zsófi, a Honeybeast énekesnője készítette, úgyhogy ez is egy izgalmas együttműködés volt.
Legalább négy különböző műfajt, stílust sorolt fel legutóbb, amelyekről szerette volna, hogy a lemezen helyet kapjanak. Szerepelt a sorban népzene, rock, szimfonikus zene... Melyik célt mennyire sikerült megvalósítani?
Egy-egy lemez elkészültekor mindig van az embernek hiányérzete, de szerintem alapvetően mindent sikerült megvalósítani. Megvan a népzenei íz az Elzárt övezet-ben, ahol Csík János hegedül, a szimfonikus íz A zeniten túl-ban, ahol egy százfős szimfonikus zenekarral vettük fel a hangszerelés jó részét, a rockzenei íz pedig mindig elkerülhetetlen nálam: elég sűrűn használok torzított gitárokat, amelyek néha észrevehetetlenül vannak jelen, de mégis meghatározzák azt, ahogyan a dal szól.
De hallható a lemezen bluesos-soulos íz is: például az Alternatív című dalomban arra törekedtem, hogy ezt a fajta bluesosságot úgy tartsam meg, hogy mégse essek túlzásba. Eredetileg feljátszottunk egy gitárszólót rendes gitárral, de azt éreztem, hogy ha ez egy az egyben a dalban marad, akkor egy standard bluesdal lesz a nótából. Így aztán ezt kivettük, majd tulajdonképpen felénekeltem egy gitárszólót, és arra raktunk gitárerősítőt. Ettől nem klasszikus bluesnóta lett a végeredmény, hanem kapott egy kis fűszert. De azt nagyjából mindegyik dalról elmondhatjuk, hogy
próbáltam valami olyan hangszert, hangszínt belecsempészni, ami kicsit karakteresebb,
és azt visszatérő elemként használni.
Alapvetően tehát elégedett vagyok, pillanatnyilag inkább csak azt érzem, hogy talán kevesebb etnikus motívumot használtam, mint amennyit szerettem volna. A lemez felénél ugyanis, bármennyire nem volt egyszerű, úgy éreztem, hogy muszáj koncepciót váltanom. Tudniillik, addig ismét arra feküdtem rá a legjobban, hogy a hangzás milyen legyen, de időközben rájöttem, hogy ezúttal nem erre, hanem
a dalok üzeneteire szeretnék fókuszálni.
A munkafolyamat felénél az kezdett fontosabbá válni számomra, hogy lehet a hangszereléseket a lehető legjobban letisztítani, hogy egyszerűen megértsék az emberek, hogyan és miről akar szólni ez a lemez. Az Epicentrum-nál a minél érdekesebb hangzásra törekedtem, illetve arra, hogy újítsak magamhoz képest valamilyen előrébb mutató, kísérletezőbb jellegű anyaggal, most viszont úgymond basic elemeket szerettem volna használni.
Korábban is említette, hogy törekszik társadalmi problémákat megcélzó, fontos üzeneteket közvetítő dalok felvételére. Ki tudna emelni olyan dalokat, amelyek kimondottan ennek a jegyében kerültek a lemezre?
Azért nem tudnék, mert mindegyik dalba próbáltam ilyen sorokat vagy részeket belecsempészni. Már az első dalban, a Gyönyörű és őrült-ben is megjelenik egy számomra nagyon fontos üzenet, egy sor, amely így hangzik:
A világ azé, aki elveszi: Butaság, de sok ember elhiszi.”
Ezt már régen ki szerettem volna mondani, mert sokszor hallom, hogy azé a világ, aki birtokolja, én pedig ezt a legkevésbé sem így gondolom. Most lehetőségem volt ezt egy dalszövegbe belefogalmazni.
Az Alternatív című, szerintem kicsit elgondolkodtatóbb dalomban pedig az értékek mibenlétét, magát az igazság fogalmát próbáltam boncolgatni. Azt vizsgáltam,
mit hiszünk igazságnak, félelemnek vagy bátorságnak.
Ilyen alapon végig tudnám elemezni bármelyik dal szövegét. Például a Szédülés című dalban az a gondolat jelenik meg, hogy
őrült világban élünk, mert ebben a világban a legelső, amit tennünk kell, hogy sírjunk.
Már gyerekkoromban úgy gondoltam, mennyire furcsa az, hogy amint megszületünk, az az első dolga az orvosnak, hogy ránk csapjon, ha nem sírunk. Ha nem sírunk rögtön, akkor meghalunk: ez kell, hogy legyen az első tettünk, ez az élet rendje. Szinte az összes dalban van két-három ehhez hasonló, számomra különösen fontos mondat.
Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a Nekem a világ című dal alcíme a következő: Szofi dala. Ezek szerint írt egy dalt kifejezetten a kislányának.
Nem számítottam arra, hogy a Nekem a világ ennyire központi dala lesz ennek a lemeznek: nem is azért került az albumra. Ez a dal száz százalékban a kislányomé, elsősorban neki szól. Bevallom őszintén, hogy ezt nem a közönségnek, hanem neki írtam, és azért kapott ezen a lemezen helyet, hogy ilyen módon is fennmaradjon. Biztosan sokakban felmerül majd, hogy nem is ilyen jellegű dalra számítottak: nincsenek benne olyan sorok, hogy „Szeretlek”, vagy „Kislányom, bújj hozzám”.
Részben tudatos is volt, hogy szembemenjek az elvárásokkal.
Ez a tudatosság keveredett az ösztönösséggel, én ugyanis komolyan tekintek a lányomra: látom, milyen okos kislány már most, így nem egy csöpögős, közhelyekkel teli dalt akartam neki írni. Kézenfekvő megoldás lett volna egy egyzongorás szerzemény, mint az Ébren álmodók vagy a Szeretlek, de én szándékosan valami játékosabbra vágytam, egy olyan jellegű visszatérő zenei játékra, ami egy zenélő dobozban megszólaló dallamra emlékeztet.
Szofinak nagyon fontos is ez a dal:
mindennap meg kell hallgatnunk - most elsősorban még amiatt, mert
szerepel a számban Szofi saját hangja, amit imád hallani.
Mindegy is, ki mit szól majd ehhez, a lényeg, hogy ezt már senki nem tudja tőlünk elvenni. Néhány napja valamiért nem aludt jól, és még az éjszaka közepén is szóba hozta, hogy „Apa, van egy dal, amit nekem írtál, benne van a hangom, ahogy nevetek, és én szeretem ezt a dalt.” Nekem ez végtelenül jó érzés.
Szofi majd saját nagymamakorában is előveheti a Nekem a világ-ot. De biztos, hogy addig még rengeteg dalt fogok neki írni, a legkülönbözőbb zeneiségűeket, mint ahogy eddig is így történt.
Egyébként már majdnem készen volt a lemez, amikor hiányérzetem támadt, hogy nincs rajta Szofinak dal. Emiatt le is került az albumról két korábban tervezett szám, mert úgy éreztem, éppen az a hangulat hiányzik még a lemezről, amelyet Szofi dala illetve a Dobbanás képvisel.
Most, amikor már kézbe lehet venni a lemezt, az az elsődleges kérdés, hogy vajon hogyan fogadja majd a közönség, vagy már most az jár a fejében, hogy hogyan lehetne egy következő lemezre rátenni a kimaradt dalokat, és milyen legyen az ezt követő album?
Pontosan ez a kettősség most a meghatározó. Mindaz, amit most nem sikerült megmutatnom, ami lemaradt, vagy amiből többet szerettem volna, átalakul tapasztalattá arra nézve, hogy a következő lemeznél mire lehet majd jobban figyelni, nagyobb hangsúlyt fektetni. De természetesen az is nagyon fontos kérdés, hogy hogyan fogadja a közönség a lemezt. Viszont bevallom őszintén, hogy
maximalista vagyok, és már most azon kattog az agyam, hogy hogyan legyen még jobb a következő album.
Ha ezt a lemezt most mindenki arany keretbe foglalná, és minden idők legjobb lemezének kiáltaná ki, én akkor is elsősorban a hibáit hallanám, a hiányérzetemre, a negatívumokra koncentrálnék, és azokon próbálnék javítani. Ráadásul azt is fontosnak tartom, hogy minden lemezem egy picit különbözzön az előzőektől.
Úgy érzem, ez a lemez is azért lett ilyen, amilyen, mert meghallottam a közönség hangját is. Az Epicentrum után több kritikát kaptam arra vonatkozóan, hogy nagyon elrugaszkodtam a talajtól hangzásban, témákban és megfogalmazásban is, sok elgondolkodtató, esetenként szinte követhetetlen megfejtéssel, és figyelmeztettek, nehogy elveszítsem a kapcsolatot a közönséggel. Belőlem ez nem váltott ki olyan félelmet, hogy elfordulhat tőlem a közönség, hanem sokkal inkább olyan érzést generált bennem, hogy
bizonyára kell lennie ebben egy arany középútnak.
Meggyőződésem volt, hogy fejtegethetem és bonyolíthatom is a dolgokat úgy, hogy közben találok olyan zenei közeget, hangszerelést, köntöst ennek, amellyel megteremtem az egyensúlyt.
Ezt a bizonyos egyensúlyt próbáltam megtalálni az új lemezen: azt, hogy még önmagam tudjak maradni, időnként kicsit el is tudjak borulni, de azért értse a közönség az üzenetet, tehát legyenek jelen egyetemesebb érzelmek, egyszerűbben követhető gondolatok. A 7-et leginkább a Vízió és a Lélekdonor című lemezeim 2017-es verziójaként, a „régi carameles világ” aktualizált változataként tudnám kategorizálni, ahol az Epicentrum újhullámos vonalát olyan porciókban adagolom, hogy az ne legyen öncélú. Úgy érzem, sikerült saját magam feladása nélkül is elérni, hogy a közönség érthesse, extrém esetben még akár meg is szerethesse ezt a lemezt. (nevet)
Július 28-án a Budapest Parkban ad koncertet. Hogyan készüljenek a rajongók?
Akik rendszeresen járnak a Budapest Parkba, azok tudják, hogy már 6-kor kapunyitás van, a vendégek még iszogathatnak, eszegethetnek, beszélgethetnek. Negyed 8-kor kezd előzenekarként Freddie, fél 9-kor pedig jövök én, és lesz még egy sztárvendégem a koncerten, Pápai Joci.
Jocival nagyon régi a kapcsolatunk, mérhetetlenül sok mélységet és magasságot megéltünk már együtt.
Volt, hogy én vendégeskedtem az ő koncertjén akkor, amikor még a kutya sem ismert engem, aztán ő lépett fel az én koncertemen olyan időszakában, amikor éppen nem volt annyira sikeres. Beszélgettünk is arról, hogy nem volt még a mostanihoz hasonló alkalom, amikor mindketten ennyire jól vagyunk. Sokkal inkább egymás pályájával általában éppen ellentétesen jelentkező hullámvölgyeink voltak mindig, ezért különösen jó érzés, hogy
most mindketten sínen vagyunk,
és azzal foglalkozhatunk, amivel mindig is szerettünk volna.
Ez egy klasszikus értelemben vett lemezbemutató koncert lesz?
Azért örülök nagyon ennek a kérdésnek, mert a fogalom, amelyet használunk, a „lemezpremier”,
az én olvasatomban nem azt jelenti, hogy lemezbemutató.
A „lemezpremier” megkülönböztetést éppen azért találtuk ki, hogy arra utaljunk: aznap és ott jelenik meg a lemez. De a debütálása nem azt jelenti, hogy a koncerten eljátsszuk az egész lemez anyagát, és aztán semmi mást: ellenkezőleg, azt jelenti, hogy erről a lemezről is játszunk, hogy egy pici ízelítőt adjunk belőle, de emellett természetesen
minden sláger, az összes eddigi fontos dalom hallható lesz.
Lemezbemutatónak azért sem láttam volna értelmét, mert a közönség addigra nem fogja még ismerni a számokat: ott, helyben, a Budapest Parkban adjuk a korongot ajándékba a belépő mellé. Régi dédelgetett vágyam volt, hogy egyszer a közönségem felé egy ilyen gesztust tudjak gyakorolni, és nagyon örülök, hogy végre sikerült.
A parkos koncert napja, július 28-a azért is fontos dátum, mert amellett, hogy egy hetilap mellékleteként aznap jelenik meg a lemez, a rádiókban is aznap debütál a lemezről egy új dal, a Használd a szívedet, illetve megjelenik a 7 az összes streamelős oldalon.
Lesznek majd még a nyáron további, nagyobb volumenű koncertjeim, de ezeknek a pontos részletei csak a Budapest Park-koncert után lesznek publikusak. Ezzel párhuzamos sok egyébbel is foglalkozunk: remélem, legalább két jó videoklipet lesz lehetőségünk leforgatni az évben, ami majd számomra egy adventi turnéval zárul, szimfonikus zenekarral. Így jó sok munka vár még ránk idén: videoklip-gyártásban úgy érzem, hogy A zeniten túl-lal és az Elzárt övezet-tel már ráléptünk egy ígéretes nyomvonalra, úgyhogy a legfőbb tervünk tovább fokozni a minőséget.