Ludovico Einaudi: A zenének köszönhetem a létemet

Először járt Budapesten az olasz Ludovico Einaudi. Ráadásul rögtön dupla koncerttel nyitotta meg magyarországi pályafutását a Müpában a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Rengetegen mentek el az előadásra. Nemcsak a stílusának meghatározása, hanem a koncertjei is hipnotikusak voltak. Egészen elképesztő zajkeltő eszközökkel és zenei megoldásokkal lepték meg a közönséget, amely álló vastapssal hálálta meg azt, hogy élőben hallhatta az Életrevalók című filmsiker dalait is. A végtelenül szimpatikus zeneszerzővel két koncertje között ültünk le beszélgetni. 

Hozzá lehet szokni ahhoz, hogy dupla telt házas fellépések várják az embert?

Meglepően rövid idő alatt elfogytak a jegyek. Bár szerintem ez azért történt, mert ez az első alkalom, hogy Magyarországra látogatok. Egyébként szerencsésen jött ki az, hogy belefért a két koncert, mert viszonylag sűrű a naptár. Innen megyünk is tovább Madridba, aztán szinte megállás nélkül Lisszabonba.

Mit hozott magával a mostani turnéra?

Ezúttal egy csapattal keltem útra, egy hatfős együttesként turnézunk. Legnagyobb részben a legutóbbi lemez, az Elements jelenti az alapot, de persze sok minden mást is játszunk. Van olyan szerzemény a repertoáron, ami 17 évvel ezelőtti. Túlzás lenne életműkoncertnek hívni ezeket az előadásokat, de az kétségtelen, hogy elég színes lett a lista. Mindegyik szakaszból válogattunk dalokat.

Ludovico Einaudi Fotó: Mudra László - Origo

Miért szereti a mostani, hatfős turnét?

Ebben a csapatban mindenki egy elég erős egyéniség, és bőven kapnak lehetőséget a kiteljesedésre. Sokkal jobban kirajzolódik az, hogy mit tudnak, mint mondjuk egy nagy szimfonikus zenekarban, ahol azért nem feltétlenül előny az, ha valaki kitűnik. Mint a sorkatonáknál. Ott az egyéniségnek nem sok szerep jut.

Itt viszont nagyon fontos az, hogy hangsúlyosan megjelenjen minden egyes hangszer. Ráadásul nálunk szinte mindenki több hangszeren is játszik, úgyhogy egy elég változatos produkciót tudunk a színpadra állítani.

Meg azért így sokkal könnyebb variálni a repertoárunkon, mint egy nagyzenekarral. Tudunk improvizálni is akár ott élőben, tudunk egymásra reagálni, zenei játékokba belevinni egymást. Egy nagyzenekarnál azért ezt nem engedheted meg magadnak.

Vagy legalábbis eléggé meglepődnének.

Így van, az esetünkben viszont én kifejezetten szeretem meglepni a többieket, és figyelni, hogy mit reagálnak rá.

"Szeretem meglepni a többieket." Fotó: Mudra László - Origo

Ebben az értelemben olyan, mintha egy jazzbanda lenne az önöké.

Pontosan. Bár változatos az, amit nyújtunk a színpadon, elég sokszínű, de azért már több mint 200 alkalommal léptünk fel együtt, szóval viszonylag nagy biztonsággal tudjuk elengedni magunkat, és improvizálni. Ismerjük egymás stílusát, kis rezzenésekből is tudjuk, hogy mit akar a másik. Elég csak egymásra pillantanunk. Ez azért elég jó érzés, élvezem ezt a rugalmasságot, emiatt nem is lehet megunni a koncerteket, hiszen mindig újabb és újabb csavart tudunk belevinni az előadásokba.

Az rendben van, hogy mondjuk ön meglepi a zenésztársait, hiszen ön a zenekar vezetője, de ez visszafelé is működik? Ők is meglephetik a zeneszerzőt?

Persze, ez a lényeg! Teljesen nyitott vagyok az ilyesmire. Nyilván meg van határozva az adott irány, szóval nem lehet csak úgy ész nélkül összevissza bármit, hiszen az az élvezhetőség rovására menne, de bizonyos kereteken belül elég szabadon mozoghatunk mindannyian. Mondjuk úgy, hogy tudjuk, mi a cél, de az mindenkire rá van bízva, hogyan jut el oda.

"Bizonyos kereteken belül elég szabadon mozoghatunk." Fotó: Mudra László - Origo

Említette, hogy 17 évvel ezelőtti szerzeményt is beemelt a turné repertoárjába. Hogyhogy?

Igyekszem mindig elővenni a régebbi zenéimet is a koncerteken. Szeretem variálni őket az újabbakkal, jó visszatérni egy-egy korábbihoz, újra felfedezni őket. Főleg, ha nem játszottam őket már hosszú évek óta. Amikor leporolom a régebbi zenéket, akkor általában kapnak valamiféle új ízt, új fűszert is. Izgalmas dolog ez.

Sok különböző helyen és formában hallhattuk már a kompozícióit. Ha csak egyet választhatna, akkor melyik lenne az: filmzenéket, reklámzenéket, vagy csak úgy saját szerzeményeket írna?

Olyan nem igazán fordult elő, hogy kifejezetten reklámzenét írtam volna, inkább a különböző zenéimet kérték el reklámokhoz. Egyébként örülök az ilyen felkéréseknek. A film is érdekes kihívás szokott lenni, de végső soron inkább a koncertjeimre szeretek alkotni. Szeretem, hogy azt csinálhatok, amit akarok.

Mi segít abban, hogy ennyi időn keresztül fennmaradjon önben az érdeklődés és az izgalom az alkotás iránt?

Ez az örökös kíváncsiság az élet dolgaival kapcsolatban.

Az alkotás amúgy nem éppen a legkönnyebb folyamat számomra. Sokat tudok szenvedni, néha szükségem van arra, hogy teljesen leálljak. Illetve sokat segít az is, hogy inspirálódom és feltöltődöm az élet más területein.

Imádok fotózni például. Vagy csak úgy sétálni a hegyekben, gyönyörű vidékeken. Élvezem az élet szépségeit és egyszerű apróságait. Szeretek egymagamban lenni. Nem szoktam nagyon a social medián lógni, inkább megőrzöm a privát szférámat magamnak. Amikor nem dolgozom, nem interjúzom, akkor egészen normális, mindennapi életet élek.

"Imádok fotózni!" Fotó: Mudra László - Origo

Miket szeret fotózni?

Nagyon szeretem a portrékat. Pont mostanában vettem egy kiváló objektívet, amivel príma portrékat lehet lőni. De ugyanúgy szeretem járni az utcákat, és csak úgy fényképezni mindenfélét, kedvelem a tájképeket is. Ja és nagyon szeretem a széles látószögű objektívemet! Az egyik kedvencem!

Szóval akár a Dunakorzón is összefuthat az ember Ludovico Einaudival, amint éppen fotózgat elmélyülten?

Ez konkrétan meg is történt. Pont tegnap készítettem néhány portrét itt a környéken. Ez egy valódi szenvedély. Sok különböző gépem van. Tinédzserkorom óta imádom. De be kellett látnom, hogy nem ez a valódi utam. Ez megmaradt mondjuk úgy kettes számú szenvedélynek. Amúgy nagyon szeretek filmre is fotózni. Vasárnap például pont a Soós fotóhoz szerettem volna beugrani, de sajnos zárva volt. Pedig csomó érdekes dolog volt a kirakatban.

A zene után a fotózás Ludovico Einaudi "kettes számú szenvedélye". Fotó: Mudra László - Origo

Mikor volt az a pillanat, amikor ráébredt arra, hogy valóban hivatásos zenész lesz?

Mindig is a zene volt az, ami igazán lekötött és érdekelt. Gyerekkorom óta zenéltem. Borzasztó rosszul éreztem magam, amikor a zene miatt mással kellett foglalkoznom a suliban. 17 évesen el is döntöttem, hogy ez lesz az én utam.

Tudtam, hogy a zeneszerzés lesz az, amit nagyon szeretnék. Abban mondjuk nem voltam biztos, hogy lesz is lehetőségem rá. Azért el kellett telnie pár évnek ahhoz, amíg teljesen megbizonyosodhattam arról, hogy ebből akár még meg is élhetek, és ez lehet a munkám is egyben.

Millióféle zenét írt már, de a legtöbben talán mégis akkor ismerték meg a nevét, amikor a mozikba került az Életrevalók. Legalábbis Magyarországon mindenképpen így volt. Igazából segített ez a film, vagy inkább beskatulyázta az embert?

Nagy lökést jelentett ez a film. Addig is koncerteztem, nem volt hiányérzetem, de kétségkívül utána nagyságrendekkel többen lettek kíváncsiak rám. Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon sokan - úgy itt is - nagyon szeretnék hallani ezeket a zenéket élőben is. Szerintem ez rendben van.

"A zene adott értelmet az életemnek." Fotó: Mudra László - Origo

Az nem gond, hogy az is lehet, hogy néhányan kifejezetten csak ezt várják?

Tudom, hogy vannak, akik erre készülnek. Úgyhogy általában minden koncertemen eljátszok 1-2 dalt az Életrevalók albumról is. Élvezem azt, hogy szeretik a műveimet. Ennyi az egész.

Mit köszönhet a zenének?

A zene adta meg a lehetőséget arra, hogy megosszam a gondolataimat és az elképzeléseimet másokkal. Hogy egyáltalán adhassak valamit másoknak. Zene nélkül az életem sokkal szegényebb lenne. Már nem anyagi értelemben, hanem azért, mert tulajdonképpen

a zene adott értelmet az életemnek.

A zenének köszönhetem a létemet, és köszönöm a lehetőséget.