Otthonról haza – Kárpát-Haza OperaTúra

Ókovács szerint az opera - 2/40. levélária

Kedves Néném!

Képzelje, a leveleinket repítő postagalambok egy tál eledelért eladják a hivatásukat, és már nemcsak hogy mások is olvassák a sorokat mirajtunk kívül, de kaptam ma olyan írást is, amelyben a szerző megpróbálta magát Tatjána nénémnek kiadni... Példátlan! De mégis, az úr által felvetett kérdésekre – barokk operák lesajnált helyzete az Opera repertoárján, illetve az általa javasolt alkoholfogyasztás a páholyokban a társasági élet újrateremtése érdekében – majd hadd adjak választ, csak ne ezekben a napokban. Az időtlen témák helyett itt van nekünk a gyorsan tovaszaladó jelen, és Néném is tele kérdéssel a Kárpát-Haza OperaTúra miatt.

A képre kattintva galéria nyílik! Forrás: Rákossy Péter/Magyar Állami Operaház

Először is: mi ez a név? És hogy Kegyed szerint jól felpiszkálja a román érzékenységet... Nem értek egyet, elnézést érte. A Kárpát-Haza szófordulat a Nemzetstratégiai Intézet anyagaiban fordul elő, és az út egy évvel ezelőtti előkészítése során hozzájuk is elvetődtem, mert nekünk legjobban az össz-erdélyi megközelítés áll. Tetszett a Kárpát-Haza, mert pont arról szól, amiről mi akarunk beszélni. Nekünk akkor is a Kárpátok fenséges, furán kunkorodó hegyláncaitól ölelt tér a hazánk, ha momentán ott más államalakulatok is vannak – és ebből következően más nemzetiségű emberek is. (Érti: attól még, ha már mások laknak benne, vagy a lakók nagy része már elköltözött, attól még az a ház a mi szülőházunk!) Ezért minden Hunyadi-előadáson ott a román felirat is a magyar alatt: eszembe nem jutna a kinti (kétnyelvű) helységnévtáblák kicsinyes presztízsharcát normálisként elfogadni. Naná, hogy kétnyelvű! (Nem, nem Badacsonyi Kétnyelvű, az a bor inkább hét nyelven beszél a magyar nyelvi szóképei szerint...)

Néném kérdezi, és az a válaszom, hogy igen, mindkét produkció műsorfüzete és az összes plakát, meg jegy is kétnyelvű – ha nem érti félre a mondandómat, a mi testvéreinket így vagy úgy, de mégiscsak körültelepült más nemzetek fiainak kulturálódása ugyanúgy lehet magyar ügy is, hisz a magyaroknak jobb lesz általa. Amúgy arra a kérdésére is nemmel kell felelnem, hogy nem túl megosztó-e a Hunyadi ezekben a városokban? Nem ám.

Forrás: Rákossy Péter/Magyar Állami Operaház

Néném, a Hunyadi akkor is remekmű, ha Moszkvában, a Bolsójban hangzik el, nagy történelmi színpadra vitellel – mint anno a szocializmus állami pluszpénzből, vendégjátékai idején, éppen Medveczky Ádám vezényletével –, és akkor is, ha egy vasalóállvány a díszlet, és egy gusztusos német pinceszínházban adnák elő. A remekmű ugyan kapcsolatba lép környezetével, tehát akár a helyszínnel is, de létét, annak minőségét nem a változó szcenika adja, hanem a saját belső értékei, koherenciája, eszközrendszere, cselekménye, figurális palettája stb.

És ezer szállal kötődik oda, ahol most járunk: „Temesvár nem vigalom helye, bár vinne László innen el...” énekli Mária a hangsúlyos második felvonás eleji bejövetelének románcát megalapozó recitativóban. És az előadás elején-végén, mint legfőbb magyar hatalmi és spirituális jelvény, feltűnik a Szent Korona, de nem Erdély és a kinti nézők hatásvadász kiszolgálása miatt, hanem mert László nemcsak érdemtelen, de értelmetlennek is tetsző lefejezésének árnyékában, mintegy bátyja tragédiájának fekete fellegébe sértetlenül burkolózva menekül meg Mátyás, a jövendő nagy magyar királya – aki nélkül se mi nem lennénk, se erdélyi társaink – mi meg Erdélyben végképp nem.

No, és a Víg özvegy? Néném arcát szinte látom magam előtt, mintha egy csöpp gúny is lenne a mosolya árnyékában... Dekadens zene és felszínes darab, nyomorúságos mesével, ráadásul egy fia hang éneklés nélkül, csak pantomimmel és tánccal elmutogatva? Azért ez elég kemény. Számunkra Lehár és a Víg özvegy egész mást jelent. Nézze csak meg ezt itt, ahogy a szerző az Operaházban viszi premierre új darabját, a Garabonciást! (http://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=4946) A nagyoperettekhez mindig is volt köze a társulatnak. Nagy zenekar, komoly énekkari anyag, operai énektudás kötődik ezekhez: Strauss Denevérje és Cigánybárója, Lehár Víg özvegye és A mosoly országa, Offenbach Kékszakállja vagy Orfeusza mindig otthonra talált az Operaházban és az Erkelben is.

Forrás: Rákossy Péter/Magyar Állami Operaház

És most még csak nem is erről van szó. Ahogy nálunk együvé tartozik opera és balett, úgy azonos törzsökről fakadunk székelyekkel, erdélyi és partiumi magyarokkal is. És számunkra sok elemű a közös nevező, egy nagy összeadási procedúra van a vonal alatt is: például a kiegyezés utáni dualizmus világa, például a nagy századvégi dekadencia, például a magyar operett, a balkáni politikai szimbolizmus és Lehár minőségi muzsikája is. Hogy mit hozzunk balettként, innen egyértelmű volt: népszerű és nívós darabot, amely a szívünk közepébe hatol – tanúsíthatom, balett-átiratban is gyönyörűen működik. (Habár a terem Szentgyörgyön 2.600-as volt, a Víg özvegyre valahogy még több, 2.700 is elment, a jövő heti váradi előadás is előbb telt be a balettre, mint a Hunyadiból, mondjuk, ezt az elővételben elkelt esetet nevezhetnénk „nemes versenynek”, még sok ilyet!)

Amit az elmúlt napokban Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredán, Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen láttunk, arra a legjobban a már emlegetett Medveczky Ádám szavai illenek, aki hál' Isten, ma is velünk lehet. Egy előadásvégi tapsrend eufóriáját a talpra ugrott közönségtől „kapott” Székely himnusszal megfejelni ismeretlen érzés. Szó bennakad, hang fennakad, zenekar nem játszik, énekel... (Lásd a százezer megtekintés felé döcögő felvételt a közösségi oldalunkon - https://www.facebook.com/Operahaz/.) A társulat odakint a legegységesebb képét mutatja, a nem mindig ideális akusztikai, utazási, szállási feltételek dacára is. Megmagyarázhatatlan gondolatgomolyag tör fel, ha sok száz kilométer mélyen behatolsz egy másik ország belsejébe, és a szentgyörgyi csarnokban, a tusnádi hotelben vagy a szeredai közértben kell arra rádöbbenni, hogy hazulról jöttél haza... Mindenki, aki kismagyar, átéli ezt, ha az elszakított nemzetrészek irányába lépi át a határt. (Mondjuk, nem sok helyen lehet másképp, de akinek Nickelsdorf a kedvenc útiránya, annak nyilván nem lesz ilyen élménye.) A kollégák közül sokan nem jártak még Erdélyben. Ezt nem firtattuk előtte, azt bezzeg igen, ki erdélyi származású: elég sok kéz volt a magasban... Ha valaki még nem járt itt, arra én nem nézek ferde szemmel. A művészeink természetes iránya Nyugat, van, akinek az egész nemzetközi pályája úgy le tud futni, hogy a szomszédos országok közül csak Ausztria és az az irány jött szóba. A művész ugyanis oda megy, ahonnan hívják: és a minket körülvevő „saját magunk” egyik vidékével se bánt oly bőkezűen a XX. századi történelem, hogy versenyképes hívásaik lehessenek.

A képre kattintva galéria nyílik! Forrás: Rákossy Péter/Magyar Állami Operaház

Hát most oda mentünk, ahonnan nem jöhetett hívás! És tesszük ezt még sokszor, először is a mostani túrán, a sokkal nehezebb terepnek számító, mert szórványosabb magyarságot jelentő Nagyvárad, Temesvár, Arad és Kolozsvár sportcsarnokaiban. És a kollégák már elkezdték a bejárásokat a Felvidéken és Kárpátalján, de 2018 februárjában a délvidéki három országba, sőt a keveset emlegetett Őrvidékre is eljutunk ugyanezzel a műsorral, elvégre a rejtélyes indokkal Burgenlandhoz csatolt magyar falvakat kezdte el először asszimilálni az akkor kormányzó szociáldemokrata többség.

Néném is azt kérdi, mi van a csomagban? Miből is vittünk 24 ezret a túrára? A következő levélben leírom, addig csak annyit: magyartesztet. (Nnnnna, az meg mi lehet?) És szerzek addigra néhány fotót is a 7 napon át Tusnádon éjszakázó társulat medvetámadásairól is – a sztorik is óriásiak!

Írjon nekem hát töretlenül, hogy mindig legyen mire válaszolni! „Zsdú átvétá, kák szálávej létá!”

Szilveszter