Nemcsak amerikai álom van, hanem van magyar álom is

Vágólapra másolva!

Havasi Balázs ritkán szólal meg. Nem lehet olvasni minden hónapban vele készült interjúkat az újságokban, nincsenek tele a bulvárlapok azzal, hogy hogyan él, mit csinál, évek óta csupán a plakátokat lehet látni az utcákon, hogy Havasi Symphonic koncert lesz az Arénában, de már megint nem lehet rá jegyet kapni, mert pillanatok alatt elkapkodják, aztán az ember vár a következőre, addig is hallgatja a cédét, vagy nézi a videómegosztó portálon a videóit. A munkáját, a zenéjét, a show-t – az érzelmeit lehet ismerni a koncertjein keresztül. Most mégis interjút adott az Origónak. Azt mondja azért, mert hisz abban, hogy a befektetett munka megtérül, és ezt az üzenetet szeretné átadni a fiataloknak. A következő, és az azt követő generációnak. Hogy ne adják fel az álmaikat. Most érkezett haza Sydney-ből, ahol a híres Operaházban adott telt házas koncertet.

Vági Barbara

Vágólapra másolva!

Sydney Havasi Balázs

„Semmi nem történik véletlenül. Ha az embert kudarc éri, az sem a véletlen műve. Valahol megnyílik egy másik ajtó, és ezt lehet, hogy csak évek múlva érted meg” – mondja Havasi Balázs, aztán rám néz, és néhány másodperces szünet után folytatja. „Én húsz éven át a szüleim manzárdszobájában gyakoroltam, és mindennap arról álmodoztam, hogy egyszer egy hatalmas színpadon játszom majd. Arra, hogy ez valaha sikerülni fog, senki nem adott garanciát. A lemezkiadók azt javasolták, hogy ne saját zenén törjem a fejem, játsszak inkább slágereket, feldolgozásokat. Aztán rájöttem, hogy az én utam a saját zenémen keresztül vezet. Ez volt a fordulópont az életemben. Később akkor is kitartottam a döntés mellett, amikor mindenki mást javasolt, amikor néha úgy éreztem, mintha egyedüliként mindenkivel szembemennék egy autópályán. Húsz év telt el, és mostanra sok álmom valóra vált. De ha az ember ezt nem várja ki, nem hisz a saját csodájában, és abbahagyja, akkor kiszáll a saját álmából, és soha nem tudja meg, mi lett volna, ha végigálmodja azt. Én nem szálltam ki, és nem is szállok ki. Tudni szeretném, mi van az én álmaim legvégén.”

Sydney – a megindító pillanat

Az elmúlt öt év egy csoda volt számomra. Sokszor valóban azt érzem, hogy egy álomban élek”

– mondja Havasi Balázs, amikor arról kérdezem, hogy milyen volt a sydney-i koncert. Azért ezzel a mondattal kezdi, mert valóban erről álmodott. Nem konkrétan a Sydney Operaházról, hanem arról, hogy egy magyar srác eljuthat a világhírnévig, ha nagyon szeretné, ha rengeteget dolgozik, és persze ha tehetséges. Négyéves kora óta zongorázik, és 20 éve tudatosan építi a karrierjét, nagyon sok helyen fellépett, a világ legjelentősebb színpadain, a két héttel ezelőtti sydney-i koncert mégis megérintette – pontosabban az a pillanat, amikor először meglátta az ikonikus Operaház kivilágított épületét.

„Nemcsak a látvány fogott meg, hanem az a tudat is, hogy két nap múlva ebben az épületben játszom majd, és a nézőtér tele lesz. Soha életemben nem jártam még ebben a hatalmas városban. Felemelő érzés volt, hogy emberek úgy döntöttek, eljönnek meghallgatni egy magyar zongoraművész szerzeményeit, gondolatait, érzéseit.

Úgy éreztem, hogy kicsit népmesei ez a történet: egy fiú elindul egy magyar város egyik kerületéből, aztán egyszer csak a sydney-i Operaház kapujában áll. Kint van a plakátja, fotókat akarnak vele készíteni az emberek, mosolyognak, vagy csak odaszólnak, hogy sok sikert a koncerthez. Ez nagyon megható pillanat volt, és ezt meg kell tudni élni.

Szerényen, alázattal, de mindenképpen meg kell állni egy pillanatra – ezt éreztem –, és át kell élni a pillanatot, hiszen ebből lehet táplálkozni a jövőben. A kollégáimat is arra biztatom, hogy éljék meg a sikert. Nekem egy koncert igazából akkor ér véget, ha már az utolsó vendég is elment, én pedig az öltözőben megköszönöm mindenkinek a munkáját, a segítségét. Ezúttal teljesen egyedül álltam ugyan a színpadon, de ez a koncert is csapatmunka volt. Közel 20 ember dolgozott velem Sydney-ben azért, hogy minden tökéletes legyen.”
Havasi Balázs kollégái a koncert napján már hajnalban elkezdték építeni a színpadot, hogy estére a helyén legyenek a látványelemek, a LED-fal és a lámpák is. A kétezer-ötszáz fős koncertterem hamar megtelt.

Telt ház volt Havasi Balázs koncertjén a Sydney Operaházban Forrás: AFP//Peter Graf

Balázs soha nem izgul a koncertek előtt – így a sydney-i koncert előtt sem. Mint mondja, gyerekkora óta erre készül. „A felkészülési időszak nagyon intenzív. Kicsit olyan, mint amikor egy sportoló fontos versenyre készül. A fellépés napján kell a legjobb formában lenni. Én egész nyáron erre készültem. Az utolsó időszakban az is előfordult, hogy hajnali kettőre felhúztam az órát, felkeltem, lementem a zongoraszobába, és végigjátszottam a koncertet. Tudtam, hogy óriási az időeltolódás Budapest és Sydney között, és próbáltam minden körülményre felkészülni: treníroztam, teszteltem magam. Ilyenkor a gyakorlás mellett mindennap sportolok is, hogy hogy ne csupán szellemileg és lelkileg, hanem fizikailag is a megfelelő állapotban legyek. Megnyugtat, ha tudom, hogy mindent megtettem azért, hogy a koncert jól sikerüljön. Ezért nem izgulok a koncertek előtt, persze az adrenalinszintem magasabb, de ez csak segít abban, hogy koncentrálni tudjak.”

Minden darab egy-egy történet

Egy kis asztalnál beszélgetünk, ő narancslevet iszik, én ásványvizet, de nem nagyon fogy egyik sem a beszélgetés első fél órájában. Ő mesél, én pedig hallgatom – és nemcsak a megélt, átélt történeteket figyelem, hanem az érzelmeit is. Látom benne a vihart, a folyót, a hópelyheket, az üres házat, a menedéket, a varázslatot, a misztikumot, a farkast, a szabadságot, a családot, a feleséget, a gyerekeket és Magyarországot. Látom mindazt, amiből táplálkozik, amikor zenét ír.

Koncert közben a Sydney Operaházban Forrás: AFP//Peter Graf

Nem mindennapos koncert volt Sydney-ben. A közönség nem csupán azt láthatta, hogy a zongorista felmegy a színpadra, és egy hatalmas, látványelemekkel gazdagított show-t mutat be, hanem meg is ismerhette minden egyes darab keletkezésének történetét. Havasi Balázs ugyanis minden zeneszám előtt elmondta, hogy mi inspirálta, amikor azt a bizonyos darabot megírta. „Amikor a Zeneakadémiára jártam, mindig érdekelt, hogy egy zeneszerző milyen élmények, emlékek alapján írta meg a művét. Például ki lehetett az a hölgy, aki Liszt Ferencet a Szerelmi álmok című darabjának megírására inspirálta? Még ha fenn is maradtak adatok a zenetörténeti írásokban egy-egy mű születésének körülményeiről, az nem ugyanaz, mintha a szerzőt magát kérdezhetnénk meg. Ez egy természetes emberi kíváncsiság. Én úgy gondoltam, hogy izgalmas lehet, ha egy-egy darab előtt elmondom, miért, hogyan, vagy adott esetben kinek írtam azt a zeneművet. Azt szerettem volna, ha az egész koncertnek van egy története. Aki végighallgatta a koncertet, az nemcsak a zenémmel ismerkedett meg, hanem az egész életemből is kapott egy metszetet. Van olyan darab, amelyet a gyerekeimnek írtam, egy másikat a feleségemnek ajánlottam, van, amelyik egy gyerekkori emlékből született, és van olyan is, amelyet Magyarország ihletett. Az egész koncertben benne volt minden, ami körülvesz, és amiből táplálkozom: család, barátságok, szeretet, szenvedély, a szülőföld, a gyerekkori élmények, az utazások tapasztalásai. Mielőtt eljátszottam egy-egy művet, ezeket a történeteket elmeséltem a színpadon. A közönség ezekbe bele tudott kapaszkodni, és ezáltal jobban tudtak azonosulni a zenei élménnyel is."

Lisa Gerrard és a rajongók

A koncert vendégművésze Lisa Gerrard volt, aki többek között a Gladiátor című film zenéjének társszerzője, énekese. „Amikor a Gladiátort láttam a moziban, a film végén nem tudtam megmozdulni. Lisa hangja egyszerűen a székbe szögezett. Még most is kiráz a hideg, ha erről beszélek. Aztán addig bombáztuk levelekkel a menedzsmentjét, amíg végül megunták, és eljuttatták neki az egyik zenémet. Később elmondta nekem, hogy amikor először meghallgatta a Storm című darabomat, úgy gondolta: soha ilyet még nem hallott, és hogy valahogy szeretne részese lenni ennek az egész zenei világnak. Így kezdődött a barátságunk.”

Lisa Gerrard és Havasi Balázs Forrás: AFP//Peter Graf

Lisa Gerrard a sydney-i koncert után szó szerint azt nyilatkozta a TV2 Tények című hírműsorának, hogy Havasi Balázst korunk egyik legnagyobb zongoraművészének tartja.

A koncert után rengetegen szerettek volna valami közös élményt Balázzsal: autogramot kérni tőle és közös fotót készíteni. Órákig álltak sorban az emberek, hogy kezet foghassanak a magyar zongoraművésszel.

„Két és fél órán keresztül dedikáltam. Az utolsó embernek megköszöntem, hogy kivárta ezt a nagyon hosszú időt. Azt mondta, hogy a kislánya azért kezdett el zongorán tanulni, mert látta a videóimat a YouTube-on, és nagyon szeretett volna neki vinni egy dedikált CD-t. Nagyon megható volt.”
Amikor arról kérdeztem, honnan volt ereje a kétórás koncert után még két és fél órát a rajongókkal beszélgetni, rám nézett, és csodálkozva azt mondta: „Ne gondold, hogy ez fárasztó. Éppen ellenkezőleg. Mindenki elmondja, milyen élményeket kapott a zenétől, és én rájövök, hogy ezeknek az embereknek már valamilyen szinten az életük részévé váltam. Jó érzés tudni, hogy annak, amit az ember csinál, befogadó közönsége van.”

Világkörüli turné

Havasi Balázs még mindig csak mesél, mosolyog, emlékeket idéz. A nagymamájától tudja, hogy tízévesen azt mondta neki: „Nagyi, én egyszer a New York-i Carnegie Hall-ban játszom majd. Ez biztos.” A nagymama mosolygott, és ennyit mondott: „Tudom, hogy így lesz, én pedig csináltatok majd egy nagyestélyit magamnak, és abban megyek el a koncertedre.” Két évvel ezelőtt a tízéves kisfiú álma valóra vált. De a szeretett nagymama sajnos már nem élhette meg ezt az álmot.

A sydney-i koncert egy világkörüli turné egyik állomása volt. Két éve New Yorkba egy komplett szimfonikus zenekarral utazott Havasi Balázs.

Csaknem kilencvenen repültünk ki New Yorkba. A koncert napján, hajnalban lezárták a rendőrök a Carnegie Hall utcáját, mert a színpad beépítéséhez szükséges technika több teherautóval érkezett. Álltam New York közepén, és néztem, ahogy pakolnak, ahogy mindenki teszi a dolgát. Az is nagyon különleges pillanat volt.”

Tavaly a bécsi Arénát töltötte meg, közel tízezren tapsoltak állva a koncert végén. Az idén már hat kamionnal utaznak koncertezni: először a berlini arénában lép fel, aztán a krakkóiban, majd Bécs következik újra, ezután Bukarestben dupla koncertet ad, a budapesti Aréna lesz a következő állomás egymás után háromszor, végül Miami. „A külföldi sikereket elsősorban a magyar közönségnek köszönhetjük. Azzal, hogy évről évre eljönnek az Arénába, megteremtik a folyamatos fejlődés és növekedés lehetőségét.

Havasi Balázs a Sydney Operaházban Forrás: AFP//Peter Graf

Egy arénaturné a szórakoztatóiparban az elérhető legnagyobb siker, amire még a világsztárok közül sem mindenki képes. Ízlelgetjük még mi is a gondolatot, hogy van egy magyar kulturális produkció, amely hat kamionnal nekiindul, Németországba, Ausztriába, Lengyelországba. És persze izgulunk. Közel 190 fő utazásakor csak a hotelszobák, a transzferek és a repülőjegyek foglalása sem kis feladat.”

Már nincs sok időnk beszélgetni, lassan indulni kell, sok még a teendő, próbálni is kell, mert pénteken Lipcsébe utazik, az egyik legnagyobb német televízió élő show-jában, a Goldene Henne díjátadó ünnepségen játszanak. Nem látom fáradtnak. Pedig hetente utazik, koncertezik, próbál, szigorú napirendje van, sportol, tanul... szóval az ember azt hinné, hogy ezt alig lehet bírni... de ő nem így gondolkodik. Szerényen mosolyog, és csak annyit mond: „Tudod, ez egy kicsit olyan, mint amikor a hógolyót fel kell gurítani egy hegy tetejére, egyre nagyobb és nagyobb, és persze egyre nehezebb gurítani is, de ha felért, és megindul lefelé... akkor lavina lesz belőle."

Kapni – és adni is

A találkozások határozzák meg az ember életét”

– vallja Havasi Balázs. Azt mindig tudta, érezte, hogy a zenéjében erő van – amikor szólóban zongorázott, akkor is. Aztán évekkel ezelőtt találkozott a mostani üzlettársával, producerével, akivel együtt álmodták meg a szimfonikus produkciót és a show-t.

Havasi Balázs óriási sikert aratott Sydney-ben Forrás: AFP//Peter Graf

„Mindig imádtam a filmzenéket, a különleges hangszereket, a világzenei elemeket. Fokozatosan jöttünk rá, hogy milyen az a show, amely bárhol a világon megállná a helyét, de mégis egyedi, csak ránk jellemző stílusjegyeket hordoz magában. Például vannak benne magyar népzenei elemek is, hiszen azt sehol máshol nem tudják utánunk csinálni. Nyilvánvaló, hogy minél több embert szeretnénk megérinteni a zenével, de mindezt úgy, hogy mélysége, mondanivalója is legyen a produkciónak. Meggyőződésem, hogy popularitás és érték között van egy metszet – vagyis lehet valami úgy is népszerű, hogy közben értéket hordoz magában. A népszerűségnek hatalmas ereje van, viszont nagy felelősséggel is jár. A sikert jóra kell használni. Közel tíz évig voltam zongoratanár, és tudom, hogy ma már egyre kevésbé divat hangszereken tanulni. Mi arra is használjuk az Aréna-koncertek sikerét, hogy ösztönözzük a fiatalokat vagy akár a legkisebbeket is a zenélésre. Kisfiam óvodástársai minden évben ott ülnek a lelátón, és alig várják az előadást. Jó érzés, ha a gyerekeknek tetszik a koncert, hiszen ők teljesen elfogulatlanok, a véleményük ösztönösen őszinte. Rendszeresen írunk ki nemzetközi pályázatokat is fiataloknak a videómegosztó oldalakon, a legtehetségesebbeket nemcsak jutalmazzuk, hanem lehetőséget kapnak arra is, hogy fellépjenek egy-egy koncertem elején. Az ember kap is, ad is. Az a jó, ha ez a két dolog egyensúlyban van.”

A manzárdszobától a világsikerig

Mielőtt elmentem az interjúra, nagyon sok Havasi-videót megnéztem az interneten. Ismertem a legtöbb darabot, nem volt új, nem is ezért néztem. Inkább a hangulatát akartam magamba szívni. Aztán azt vettem észre, hogy angol, olasz, orosz, német, horvát, és ki tudja, még milyen nyelven írtak a videóhoz kommenteket a világ rengeteg országából. „Havasi is a genius”, „You are Amadeus of our century”. „Спасибо за прекрасную музыку”, „EXCELENTE MÚSICA ....BUENÍSIMO!”, „your music is magic. greetings from Peru”, „Love from Azerbaijan”.

Havasi Balázs azt mondja: a magyar zeneoktatási rendszer nélkül esélye sem lett volna felépíteni ezt a sikert. „A magyar Zeneakadémia a világ legjobb művészeti egyeteme. Ez nem kérdés. El lehet menni bárhová a világon, sehol nem kap senki jobb szakmai képzést, mint itthon. Én felültem anno az egyes buszra, leszálltam, és ott voltam a világ legjobb zenei egyetemén. Ez azért menő.”
Tizenhárom évvel ezelőtt készítette el első demó-CD-jét, amelyen csak saját szerzeményei szerepeltek. Egy fiatal lánynak, leendő feleségének adta először oda, aki elkezdte mindennap bömböltetni az autójában a zongoraszólókat. Ő volt az első, aki azt mondta:

„Neked ezt kell csinálni. És egyszer az egész világ meg fog ismerni.”

Később összeházasodtak, ma már két gyermekük van.

Amikor arról beszélgetünk, hogyan jutott el idáig, azt mondja: nagyon hosszú volt az út, tele kudarccal, nehézséggel, akár anyagi nehézséggel is, de voltak biztató, csodálatos pillanatok is, és persze rengeteg munka, hit. És kellett az a csapat is, amellyel együtt dolgozik. „Ez így volt egész. Egyetlen téglát sem tudnék kivenni ebből a falból. Mindenkire emlékszem, akivel valaha beszéltem a munkám során, és mindenkinek hálás vagyok, aki segített ebben. Egy kicsit azoknak is, akik nem hittek bennem, mert az még jobban megerősített. Ez a lényeg. Ez az üzenetem. Ha én meg tudtam csinálni, bárkinek sikerülhet. Semmi titkom nincs, másokhoz képest semmi előnyöm nem volt, amikor belekezdtem. Minden csak azon múlott, hogy nagyon, de nagyon szerettem volna azt csinálni, amit szeretek. Az akarat, a képesség és a befektetett munka hármasa a fontos. Ebből a képesség, a tehetség csak a belépőkártya. A siker az elszántságon, a megfelelő csapaton és a befektetett munkán múlik.”
Nem költözik el külföldre, Magyarországon szeret élni. „A sok utazás mellett kell egy bázis, és számomra jobb bázist nem is tudok elképzelni” – mondja. Aztán hozzáteszi: „Tudod, én szeretek itt élni. Ez a zenémben is benne van.”

De mi van az álom végén? – kérdezem türelmetlenül, mert az elején azzal kezdtük, hogy ő nem száll ki, mert tudni akarja az álma végét. Rám néz, és azt mondja: ha bárhol a világon azt mondod: Michael Flatley, egyből mindenki rávágja, hogy Írország. Ha azt mondod: Andrea Bocelli, mindenki tudja, hogy Olaszország. Ugye? Igen, válaszolom, persze. Aztán így folytatja: én azt szeretném, ha külföldön a Havasi névről Magyarország jutna az emberek eszébe. Mert ez lehetséges. Nyolc évvel ezelőtt egy négyszer négy méteres szobában tanítottam a konzervatóriumban zongorát. Szerettem. Most pedig európai arénaturnéra készülünk. Folyton csak az amerikai sikertörténetekről hallunk mindenhol, pedig nemcsak amerikai álom van. Van magyar álom is.