Figaro 2.0, avagy mit vessünk el inkább: a sulykot vagy az innovációt? (II.)

Ókovács szerint az Opera – 2/46. levélária

Kedves Néném!

Nahát, igazán nem olyan eseménytelen évad ez a mostani, mint amilyennek egy-két ellendrukkerünk beállítani kívánta... Pompás kortárs bemutatót tartott a balettegyüttesünk a Müpa Fesztiválszínházában Hans von Manen lírai és komikus egyfelvonásosaiból... Egy komplett operatársulat, 150 művész és munkatárs elrepült Japánba, a többség négy hosszú hétre, a zenekar ötre is, Lammermoori Luciát és Denevért játsszunk majd ott sok városban, meg zenekari koncerteket... Egy további zenekari fúvós kamaracsapat Brüsszelbe utazik... Így hamarosan 42 Budapesttől távol tartott előadásnál tartunk majd, amely nem akar semmi mást mondani, csak annyit: 5 országban járnak művészeink 3 hónap alatt, és a másfél évre célul kitűzött minimum 100 külföldi produkció felét közelítjük... Eközben célegyenesbe ért a Hugenották-produkció, amely mű 86 esztendeje nem hangzott el Magyarországon... (És rögtön ott áll pár felhergelt ember „sztrájk" feliratú kézigránátokkal, hogy azonmód, már a premieren felrobbantsa a közös munka eredményét... Tudom, a kommunizmusban nagy hatalom volt az Építők Szakszervezete, de hogy most így feltör a Rombolóké, nem hittem volna...) Mi viszont még a Figaro 2.0 utórezgéseinél (is) tartunk.

Tényleg ennyire megviselte Nénémet az a múlt heti mondatom, miszerint „a mű csak az utókor nemes ürügye a mondanivaló kifejezésére?" Pedig így van, csak érteni kell, nem szándékosan félreérteni. Kegyed szerint azért örök darab a Figaro házassága című Mozart-opera, mert nagyon régen, a Beaumarchais előtti korban a ius primae noctis elvét még mindig tartotta néhány földesúr, és itt lám, szépen felsül őkelme? Jaj, dehogy! Nem tartotta már azt senki, történészek ölre mennek azon is, létezett-e ilyen jog a gyakorlatban egyáltalán? Mindenesetre magában a műben is egy elhagyott régi jog jelenik meg, amit Figaro ravasz kuncogással köszön meg újra, századszor is. A darab vígjátékként is már a francia forradalom előszobájában született, és kifakult, meglöttyedt cenzúra se volt az igazi, se Párizsban, se Bécsben! És Mozart alkotása természetesen remekmű!

De ahogy már a bemutató kora sem egy az egyben nézte a Figarót, most, kétszázharminc évvel később sem azért vesszük elő, hogy KONKRÉTAN az ántivilág borzasztó szokásain ámuljunk és iszonyodjunk (na jó, esetleg pironkodva rötyögjünk), hanem azért, mert a képmutatás (Almaviva, Basilio), a mesterkedés (Figaro, Susanna), a kamasz őrület (Cherubino, Barbarina), a házmesterszellem (Antonio) és a gerinctelenség (Bartolo, Marcellina) is örök. Hábetler Andrásnak, a rendezőnek-mindenesnek tökéletesen igaza van, és még így is csak a spanyol viaszkot melegíti újra, hogy a Figaro szereplői mi magunk vagyunk – merthogy ez triviális, annyira alapigazság. És mi vagyunk a Bohémélet is, ha már 2.0 verzióinkat kell indokolni: a pillanatok alatti, vágyvezérelt szerelem (Rodolfo), a beteg lány (Mimi), a se veled-se nélküled pár (Musetta, Marcello), a bölcselkedő agglegény (Colline) vagy a folyton pörgő, saját életének megoldása elől menekülő (Schaunard). És most csak egy-egy jellemrétegét kentem ide ezeknek a pompás, sok színtörésű operáknak.

Forrás: Operaház

És Néném, hogy mit fogadunk meg a nézői reagálásokból, és mi nem érdekes, azt is szívesen tisztázom? Először is: Ön írt már levelet a boltnak, ha finom volt a szőlő, amit ott vett? Ugye, nem. És ha rohadt? Akkor nagyobb a valószínűsége. Így van ez velünk is. Akárhányszor rúgnak belénk a sajtóban, szinte kötelességszerűen, akárhány tudatlan firkász (aki a tritónuszt minősítésnek hiszi, a passacagliát pedig káromkodásnak) ír a kortárs alternatív formációk „korszakos", „tökéletes", fura mód mindig sikeres előadásairól, és törli belénk, a legnagyobb színházba a lábát, engem mindig a tények tartanak meg a hitemben. Valamitől az elmúlt hat szezonban nálunk mégis 270 ezerről 604 ezerre nőtt a nézők száma, és nézzen oda: hát a bérletesek száma is nem megduplázódott?! Lehet, hogy volt értelme az Erkel újranyitásának? Talán mégsem volt „eszement dolog" az egérrágta produkciók helyébe újakat, új figyelmet, új vitákat ingerlő előadásokat állítani? Elképzelhető, hogy mégis tudtak a húszas-harmincas generáció művészei is mutatni valamit, ami jó? Tényleg olyan nagyon sikertelen lenne a balett társulat átépítése, felrázása?

És harmincezer operakalandos látogató közül néhány száz, vagy – tegyük fel, mert 20 panasznál nem jött több – néhány ezer fintorgás mit tesz, ha tízszer annyian remekül szórakoztak? A Leart, egyik nagy álmomat hétezren látták, szerencsére nagy siker volt, de akkor minek nevezzem, mondjuk, 27 ezer középiskolás őrjöngését? Bukásnak? Amikor a nevezetes Figaro C-dúr ária (tudja, Néném, „Most pedig vége szép időknek, nem csapod a szelet már a nőknek") a könnyűzenei rásegítéstől elemelkedik és kis túlzással csápolássá változtatja a felvonásvéget, vagy amikor a Grófné nagyáriájának strettájára felcsatlakozik a dob és a basszgitár, még zeneileg is történik valami, ami szintet lép a beavatások világában. (Akinek pedig van füle, hallhatta, milyen friss Mozart-olvasattal állt elő Halász Péter, vagy élvezhette a kolozsvári Jankó Zsolt igen színházias vezénylését is.)

Forrás: Operaház

Mégse mondanám a kritikákat hasztalannak. Újra átvettük a magyar szöveg szlenges szakaszait, több fordulatot finomítottunk, a sorozat előrehaladtával a bevezetők is rövidültek – csak egy volt állandó, a töretlen siker.

És itt van még egy érdekes pedagógusi hozzáállás, amely teljesen más, mint a régi garde dame-ok alapállása (-ülése), akik úgy foglaltak helyet a serdülőlányok mögött a páholyokban, hogy azok szemét bármikor befoghassák... Mi nyitni akarjuk a szemeket és a füleket, nem zárni! Íme, valóban egy példa arra, amikor valaki úgy hoz el négyszáz-valahány diákot, hogy őket – és nemcsak a mi operai módszertani anyagainkból – felkészíti, és még utánkövetni is van ereje. Nénémnek ha van ideje, bogarássza át, mit gondolnak a gyerekek, akik persze, már egyáltalán nem gyerekek, filmeket néznek, gép előtt kockulnak, merész színdarabokra, új fordításokra ülnek be, ez nagy divat manapság a prózai világban – csak az opera, az maradjon illedelmes, rizsporos és levendulaillatú... hát nem! Ha ezt tennénk, húsz év múlva lakat csattanna végleg a színházainkon, vagy wellness-szállóval egybekötött musicalparádé otthonai lennének – na az a világ énekelt szövegeiben aztán a prüdéria maga.

Néném viszont csak úgy bogarásszon, hogy a szombati Hugenották-premierről le ne késsen, mert mindenképp megtartjuk, legfeljebb nemcsak protestánsok és katolikusok nyílt színi csatája lesz ez az este, hanem a józanság és a kötelességtudat harca és úgy gondolom, győzelme is. Megint írom: a vita jó, a veszekedés rossz, és ebben a kétbites világban úgy látszik, minálunk is választani kell. Vasutas szakemberrel operát vitetni, vagy operással vasutat. Mindkettő képtelenség, én pedig jelentem Nénémnek, sose megyek mozdonyok vezetőállásának közelébe se.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2017. október 26.