Hogy mi várt a több mint 400 fős társaságra, amikor tucatnyi kamionnal, buszokkal nekivágtak a Magyar Állami Operaház 134 éves történetének legnagyobb szabású turnéjának, azt előre senki sem tudhatta. Aztán útközben persze kiderült: ezt senki nem is tudhatta, és erre felkészülni valószínűleg nem is lehet. Erdélyben olyan mértékű szeretet zúdult a művészekre, mintha Kolozsvártól Aradig évtizedeken át mindenki csak azért gyűjtötte volna a szeretetgombócokat egy zsákba, hogy aztán egy napon azt majd a Hunyadi László opera-, vagy a Víg özvegy balettelőadás végén vastagon a színpadra boríthassa.
Mi a nyolcállomásos turné utolsó két "felvonásához" csatlakoztunk, vagyis az aradi és a kolozsvári előadásokat láttuk. Mindkét helyen (és a többi városban is) sportcsarnokokban játszott a társulat, aminek nagyon egyszerű prózai oka van: ilyen nagyszabású produkciók egyszerűen nem férnek be az ottani két-háromszáz, esetleg hatszáz fős színházakba. Kolozsváron például a nemrég épült, szép új arénába került az előadás - itt rendezték pár hónapja a kosárlabda-Eb-t. Elnézve egyébként a körülményeket, tényleg kellettek ekkora helyek. Egyrészt a színpad így is alig fért be (amelyet nem mellesleg úgy, ahogy van, állomásról állomásra cipelt magával az Opera-konvoj ezer kilométereken keresztül, minden egyes alkalommal felépítve és lebontva azt), másrészt Kolozsváron például majdnem háromezer ember volt kíváncsi mindkét estén a játékra. Bár ott meg az egésznek durván sajátos és különleges hangulata volt, hiszen képzeljük csak el, hogy a monumentális Hunyadi László operát azért mégis csak a Hunyadi-család egyik fellegvárában, Mátyás király szülőházától alig pár száz méterre játszották.
Bár a feladat izgalmasnak hangzik, és talán elsőre nem feltétlenül gondolná az ember, de egy igen emberpróbáló kálvária volt ez a három hét. A műszaki csapat előtt tornyosuló kihívásokat talán nem kell különösebben ecsetelni: gyakorlatilag egy operaházat építettek fel mind a nyolc alkalommal. Kemény turné volt ez azonban a művészeknek is. Volt, amelyik szállodában hajnalig tartó esküvő utáni buli pengette a hetek óta úton lévő énekesek és táncosok idegeit, volt, ahol az időjárás igyekezett letörölni a mosolyt az arcokról, volt, amikor meg egyszerűen nem tudott továbbhaladni a busz egy útra dőlt fa miatt. Jó lenne azt gondolni, hogy itt mindenkinek személyre szőtt vörös szőnyeg jár, angus marhával és székely fine dininggal, de ne legyünk ennyire naivak: kemény kihívás a vándorcirkuszi lét. Ahogy az egyik, marconának tűnő, rutinosabb statiszta srác nagyon találóan megfogalmazta: "hát, figyelj, azért a végére már eléggé összeomlottunk, elő is jött szinte mindannyiunkból a hisztis kislány".
Aztán valahogy mégis ennek az egész kezdeményezésnek, ennek a nagyszabású kulturális hadjáratnak
van valami földöntúli bája, amely mindent tisztára mos. Elnyom nyűgöt, elnyom náthát, felragyog tőle a meggyötört hang.
Ahogy ott állunk, és végignézünk a tekintélyes méretű, Magyar Állami Operaház feliratú konvojon a kolozsvári aréna környékén, hát az igen csak bizsergető. Lehetne ezt is patetikusabban megfogalmazni, de talán az a legegyszerűbb, hogy ilyenkor tisztán arra gondol az ember: az opera baromira menő.
Aztán ezeket a talán túlfűtött gondolatokat bőven aláhúzza és megerősíti minden egyes előadás, amelyen több ezer csillogó szemű néző gyűlik össze. Öröm egy-egy előadás mindenhol, legyen az Müpa, Erkel, vagy Operaház, de ez valami teljesen más ügy. Itt a libabőr még libabőrebb, itt a tapstól könnyezni támadt kedv - főként a meghatottságtól. Döbbenetes volt tehát látni az utolsó két állomást. Az a helyzet, hogy az Operaház nagyot akart meríteni abból a bizonyos bödönből, aztán a végére úgy néz ki, hogy szinte szárazra merte az egészet.
Ez egy olyan kulturális projekt volt, amilyenekre szükség van, és amelyikre bátran lehet büszke az ember. Még nézőként is.