Létezett egyfajta ízlésterror

Major Tamás osztályában végezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. A Kiváló és Érdemes Művész színházrendező nem sokkal szolnoki pályakezdése után, már huszonkilenc éves korában megkapta a Miskolci Nemzeti Színház igazgatói posztját. Költői hangulatú, sikeres rendezései mellett a teátrum vezetőjeként az egész intézményt népszerűvé tette. Tíz évvel később mégis a szabadúszást választotta. Ám hamarosan megkapta a fővárosi Nemzeti Színház vezetői posztját, ahonnan a rendszerváltást követően mozdította el az MDF-kormány. Pár évvel később Törőcsik Mari kérésére pályázta meg a Művész Színház igazgatói tisztjét, amelyet el is nyert, de a teátrumot végül kiszervezte alóla a balliberális városvezetés. Csiszár Imre pályafutásának választásairól, illetve kényszerű váltásairól is beszélt az Origónak. Azt is elmondja, miként érvényes a jelenben Arthur Miller Az ügynök halála című darabja, amelyet nemrég rendezett meg a Nemzeti Színházban, illetve mit érdemes megérteni Shakespeare Macbethjéből a ma emberének, amit nemrég Szolnokon rendezett.

Már apró gyermekkorában színházrendezőnek készült?

Majdnem.

Ritkaság.

Választásomat különböző helyzetek, történések magyarázzák. Édesanyám – akit kétéves koromban vesztettem el – védőnő volt. Ugyanakkor rengeteg gyönyörű rajzát őrzöm, remek érzéke volt a grafikához. Apám gyárban melózott, de ugyancsak erős késztetése volt a képzőművészet irányába is, amit ő az üzemi plakátok készítése közben élhetett ki. Vizualitásom örökletes lehet. A következő epizód is jelez valamit gyerekkori irányultságommal kapcsolatban: hatodik általánosba jártam, amikor az osztályfőnöknőm eljött hozzánk családlátogatásra, és kiszúrta a heverőn a Bánk bán Olcsó Könyvtár kiadását. Fura volt neki, rákérdezett: ki olvassa? Alig akarta elhinni, hogy én. Senki nem ösztönzött, magam találtam rá, feledkeztem bele a műbe. Nem sokkal voltam idősebb, amikor aztán megkaptam a Shakespeare összest a rendkívül művelt anyai nagybátyámtól. Nagy ajándék volt, de négy ünnepet is lerendezett vele: esetemben közel esik egymáshoz névnap, születésnap, mikulás, karácsony. A Szentivánéji álommal kezdtem, aztán jött a Hamlet – szép sorba mind. Utána már nem volt kérdés, mivel akarok foglalkozni.

Csiszár Imre Fotó: Csudai Sándor - Origo

Tizenegy-tizenkét évesen már konkrétan színészeket akart instruálni?

Érdekelt a színészet, rendezés, díszlettervezés, bármi, ami a színház. Lényegében színházi ember akartam lenni, csak még nem tudtam, hogy van olyan. Ahhoz meg kellett ismernem Major Tamást, Várkonyi Zoltánt. De még nem ismertem őket, így a középiskolában eldöntöttem: a színészettel próbálkozom. A főiskolai felvételin a harmadik rostáig jutottam Várkonyinál. A következő évben Major indított rendezőosztályt, ahová bekerültem.

Története alapján Major Tamás lényegében Shakespeare után vette kezébe a képzését. Főiskolai osztályfőnöke sem volt hétköznapi figura.

Megosztó személyiség volt, egyben a huszadik századi magyar színházművészet kikerülhetetlen alakja. Sokat beszéltek, írtak már színházvezetői teljesítményéről, de ami annál is fontosabb: ő színész volt. Akkor is színész volt, amikor rendezett, színházat igazgatott. Színészként a színházat egyszerre tartotta szórakoztató és oktató intézménynek. Megesett, hogy olykor – néha a ripacséra szintjéig billenve – a szórakoztatás volt nála a hangsúlyosabb. Máskor – például a brechti színházzal való találkozását követően – az oktatói lénye erősödött fel benne. Amikor bekerültem a főiskolára, mindenkitől azt hallottam: leshetjük, mikor fog a Major bejárni az órákra. Négy évig minden órán ott volt. Ő volt az egyetlen az „osztályból”, aki sosem hiányzott. Felkészült volt, arra is pontosan emlékezett, kinek kellett és milyen etűddel készülnie az adott alkalomra. A növendékek számára mindez önmagában erős inspiráció. De a legfontosabb, amit tőle tanultunk: a játékosság. Színészi énjével a legszárazabb színdarabokat is játékká tudta formálni.

Tanára volt Nádasdy Kálmán is, aki zeneszerzőként Kodály Zoltánnak volt tanítványa, de főként film- és színházi rendezőként, majd az Operaház igazgatójaként lett része a honi színháztörténetnek.

Tantárgyát úgy nevezték: „a magyar nyelv és irodalom kapcsolata”. Eleinte nem is értettem, mit csinál: zongorázott, lemezeket játszott le, verseket olvasott fel, képzőművészeti albumokat nézegettünk. Idővel rájöttem: voltaképpen rendezést tanít. Szól a zene, hallgatsz egy szöveget, nézed a képeket, s ami összeáll benned, abból kikerekedhet a rendezői koncepció.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Diploma után Kecskeméten kezdte a pályát, ahová Ruszt József hívta. Az ő világa közel állt önhöz?

Nem szerettem azt a rituálészerű, Grotowskitól indult színházi stílust. A lengyel rendező „laboratóriumi” körülményeitől eltérő kőszínházi környezetben nem is állta meg a helyét. Más kérdés, az ember szakmailag azt is elismeri, amit nem szívlel. Ruszt színháza alapvetően izgalmas volt, és nem éreztem úgy, hogy rossz helyre kerültem.

Akkoriban ön alkotóilag már „önmaga” volt, vagy még alakulófélben?

Bár a rendezőszak öt éves, már negyedévesen három darabot megrendeztem Miskolcon, egyet pedig Pécsett. Ötödévben még egy darabot színre vittem Miskolcon. Hívtak is a színházhoz, de összességében nem volt olyan állapotban, hogy odakívánkozzak. Ezért is mentem Kecskemétre.

Gondolom, már azt is pontosan tudta: mi a „társadalmi” célja a rendezői hivatásnak.

A színház nagy titok. Majort idézve: megfejtésének első lépése, hogy jól kell elolvasni az adott művet. Akkor megérted, mi van a sorok között, mit akart velük a szerző. Tanulsz közben Molière-től, Shakespeare-től, más nagy szerzőktől, ami sosem árt. Azután rendezőként részese lehetsz annak a színházi csodának, amely során egy más korszakban megfogalmazott gondolatrendszert olyan formába öntesz, ami megfelel a jelen viszonyainak, és megszólítod vele a saját korod közönségét. Az aznap esti nézőt. Ha van értelme a rendezői hivatásnak – ami nem írás, nem színészet –, akkor az ez. A rendező olyan, mint a pap: se nem isten, se nem egyszerű hívő – ő kettejük között közvetít.

Kecskemétről egy év után, 1977-ben átment a Székely Gábor vezette szolnoki teátrumhoz. Miért?

Nagyon szerettem Székely Gábor sallangtól mentes, lényegre koncentráló, pontos, precíz rendezői látásmódját. Ami mégsem mondott ellent a költőiségnek.

Székely Gábort mégis inkább a realista színjátszás képviselőjének tartják. Annak, amely a Katona József Színháznak is új karaktert adott, amikor Székely és Zsámbéki Gábor a nyolcvanas évek elején megkapták a teátrumot. Az egyediséget, költőiséget – néhány más alkotó mellett – főként az ön rendezései kapcsán említették. Volt szándékosság abban, hogy szembement az árral, aktuális irányzatokkal?

Annyi biztos: mindig egyedül voltam, soha sem tartoztam semmiféle kompániához. A magyar színházi világ mindig is klikkekbe rendeződve működött. Én meg mentem előre, próbálva törni köztük az utamat. Ilyen a karakterem.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Székely Gábort és Zsámbéki Gábort 1978-ban „léptették elő” a budapesti Nemzeti Színház vezető posztjaira. Székely önt nem invitálta?

Csak színészek mentek velük.

Egy évig maradt még Szolnokon, aztán művészeti vezetője, majd egy év után igazgatója lett a Miskolci Nemzeti Színháznak, amely, mint említette, nem volt túl vonzó kondícióban. Akkor mi vitte oda?

A színház gazdasági igazgatója és a városi tanács kulturális korifeusa keresett meg az ajánlattal. Azt mondtam, ha szabad kezet kapok a társulat összeállításában, műsortervben, nagyjából mindenben, akkor vállalom. A főiskolás vendégrendezések idején pontosan láttam: főként az átgondolatlan műsorterv, a gyenge társulat vezetett értékvesztéshez, lazította fel a normális munkarendet. Huszonkilenc éves voltam, kinevezésem előtt az akkori kultuszminiszterrel, Pozsgay Imrével is találkoznom kellett. Azt kérdezte: „Fog menni?” Azt feleltem: „Fog”. Bólintott, sok szerencsét kívánt. Egy ilyen helyzet sok lendületet ad az embernek.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!