Minden este éneklek és táncolok a lányommal

A barátok: Mágó Károly és Vági Barbara

Hogyan éltek a cigányok 100-150 évvel ezelőtt? Milyenek voltak a mindennapjaik? Családja, nagyszülei személyes történetein keresztül mutatja be a romák életét Mágó Károly és Samuel Mago A szerencse kovácsai című kötetében. Mágó Károly az Origo vezető újságírója – a barátom. Régóta. Több mint egy évtizede. Karcsival – a barátommal – beszélgettem a könyvről, arról, hogy miért német és cigány nyelven jelent meg, és arról is, hogy Ausztriában és Németországban azóta lényegében folyamatosan felolvasásokat rendeznek, és állandó vendége az irodalmi esteknek. Személyes hangvételű beszélgetés következik.

1.,

„És mi újság a Karcsival?" – kérdezte apám, miután hosszú hetek után újra hazamentem a vidéki otthonunkba, és miután legalább két percig szorosan ölelt, és leplezve azt, hogy elérzékenyült, talán még könnycseppek is megjelentek a szemében, lapogatni kezdte a hátamat, amolyan viccesen, ahogyan a kabarékban látni, és miután átbeszéltünk mindent, mi történt az elmúlt hetekben, milyen riportokat készítettem, neki melyik tetszett, melyik kevésbé, ha gazdasági témában kellett interjút készítenem, azt persze alaposabban elemezte, hiszen – ő, mint könyvvizsgáló, és a környék legkitűnőbb gazdasági szakembere – ehhez aztán tényleg értett, szóval, miután mindent elmeséltem, mindig, de mindig megkérdezte: „és mi újság a Karcsival?" Tudta, hogy ő a barátom, nagyon sok éve. Egymás mellett ültünk a tv2-nél is, és itt is, egészen egyszerűen – azt hiszem – úgy érezte, Karcsi közénk tartozik, úgy beszélünk róla otthon, mintha az unokatestvérem lenne. Pedig ők – apám és Karcsi – soha nem találkoztak. Karcsi könyvet írt. Könyvet írt, apa, képzeld. És én most írok a barátomról, Karcsiról, és a könyvéről. Elmesélem neked, figyelj, kérlek.

Mágó Károly fotó: Talán Csaba

Glücksmacher - e baxt romani – ez a címe Mágó Károly és Samuel Mago könyvének, amely egyelőre Ausztriában és Németországban jelent meg.

„Ez valami olyasfélét jelent, hogy „A szerencse kovácsai" – mondja Mágó Károly. Mosolyog, a szemében már látom a huncutságot, valamit most biztos mond, vicceset, személyeset, aztán ki is böki: a címlapon ott egy kölyök, látod? Igen, mondom, régi, megbarnult fotó, helyes cigánygyerek, oldalra választott, szög egyenes hajjal, a választék olyan, mintha vonalzóval mérték volna, ing, nyakkendő.
Na, ő a nagyapám. – mondja Karcsi.
„Az öcsém, Samuel Mago korábban nyert egy irodalmi díjat. Felkérték, hogy írjon egy könyvet. Aztán felhívott engem az én 15 évvel fiatalabb öcsém, és azt mondta, hogy ezt a könyvet velem szeretné megírni."
A könyvben tizenhárom történetet lehet olvasni – különálló novellák, amelyek valós események alapján íródtak.

A szerencse kovácsai fotó: Talán Csaba

„Azokat a történeteket írtuk meg, amelyeket szüleinktől, nagyszüleinktől hallottunk. Nyilván nem pont úgy történt minden, ahogyan leírtuk. Volt, ahol kicsit hozzátettünk, volt, ahol elvettünk. Azt szoktuk mondani, hogy ez a könyv nem feltétlenül klasszikus értelemben vett irodalmi alkotás. Mi inkább korlenyomatnak hívjuk. Ugyanis az volt a célunk, hogy a saját családunkon keresztül bemutassuk, mi történt a romákkal az elmúlt 100-150 évben. Hogyan éltek, mit csináltak, mi történt velük például a második világháborúban, vagy 1956-ban, illetve a rendszerváltás idején. A novellák egytől egyig a családtagjaim történetei – például nagyapámé, aki cigányprímás volt. Persze, mi már ezerszer hallottuk az összes történetet, hiszen egészen kicsi gyerekkorom óta az ebéd- és vacsoraasztalnál időről-időre elmesélték az életüket, és végre sikerült megírni ezeket a történeteket. Már felnőtt koromban értettem meg nagyon sok mindent ezekből a sztorikból. Például gyerekként nem fogtam fel, hogy miért mondja nagyapám azt, hogy gyűlölte a második világháború utáni időszakot – miközben a többi roma azt hangoztatja, hogy a cigányoknak az volt a legjobb időszak. Később értettem meg, hogy akkor, a világháború után a cigányprímások helyzete jelentősen romlott, hiszen a rajok – ahogyan ők mondták -, vagyis a gazdag, előkelő családok, grófok, akiknek a cigányok rendszeresen zenéltek, eltűntek.”

A könyvben Mágó Károly családjának történetei olvashatók - németül és cigányul. A címlapon a nagypapa képe. fotó: Talán Csaba

2.,
Valamikor a kétezres évek első felében bejött a TV2 hírszobájába egy fiatal srác – itt dolgozik majd, mondták. Határozott, de szerény gyerek. Ez a srác még aznap mellém ült – ki tudja, miért -, és ott maradt. Évekig. Hogy hogyan lettünk barátok, arra már nem emlékszem. De arra igen, amikor először megnevettetett. Kezdjük azzal, hogy csodálattal figyeltem, ahogyan tárgyal az interjúalanyokkal vagy az informátoraival. Végtelenül kulturáltan, de határozottan védte meg az igazát, ha úgy érezte, valamilyen igazságtalanság érte. Na, ezekből a telefonbeszélgetésekből nagyon sokat tanultam. Minden egyes alkalommal csodáltam, hogyan tud ilyen választékosan, okosan és gyorsan érvelni, hogy milyen gyorsan jár az agya. Éppen egy ilyen telefonbeszélgetés után, amikor az interjúalany nyomdafestéket nem tűrő hangon utasította el Karcsit, mint televíziós riportert – csak azért, mert egy kereskedelmi tévé riportere, semmi másért, hiszen nem ismerte a riportert, fogalma sem volt arról, hogy milyen ember, mennyire okos vagy intelligens -, szóval, ezután Karcsi udvariasan megköszönte, elmondta határozottan a véleményét, majd letette a telefont, és rám nézett: mit is mondott Forrest Gump, amikor kiderült, hogy a rákhalászatból milliárdos lett? Egy gonddal kevesebb."

Tavaly nyár végén kezdték írni a könyvet az öccsével. Októberben jelent meg, de már szeptemberben hívták őket Ausztriába és Németországba is irodalmi estekre.
„Az elmúlt fél évben nem volt olyan hónap, hogy ne hívtak volna felolvasóestekre. Dortmundban már kétszer is voltunk. Először a legnagyobb roma fesztiválon, aztán nem sokkal később meghívtak a dortmundi irodalmi házba, majd Bécsbe, a legnagyobb könyvbemutatóra is. Ezek csak a legnevesebb események voltak – ezen kívül számos kisebb kulturális esemény vendégei voltunk Németországban is, Ausztriában is.”

A legnagyobb irodalmi estekre hívják felolvasni Ausztriába és Németországba fotó: Talán Csaba

Általában vagy egy roma szervezet keresi meg őket, vagy egy irodalmi ház – mondja. De az elmúlt hónapban Heidelbergben jártak, ahol Európa egyetlen zsidó egyetemén olvastak fel.
„2-3 novellánkban is szerepel egy-egy zsidó szál. Tudod, a zsidó és a roma ember jól megérti egymást. Mindkettő komoly üldöztetést élt át. Az életünk mindennapjaiban benne volt a gyűlölködés, az üldözés, a megkülönböztetés – és talán olykor még most is, hiszen ma is előfordul, hogy egyes emberek nem kedvelik a cigányokat vagy a zsidókat – csak azért, mert azok, semmi másért -, és nem kívánatosnak érzik őket."

3.,
Úgy volt, hogy Karcsi esküvőjén éneklek. Lesz ott zenekar, mondta Karcsi, és úgy tervezik, hogy a családtagok és a barátok is énekelnek egy-egy dalt, a zenekar pedig mindent kísér, a legkiválóbb cigányzenekar lesz, Barbi, mindent játszanak, dzsesszt is, mindent, szóval, bármit énekelhetsz. Egy Cserháti Zsuzsa dallal készültem – Kicsi, gyere velem rózsát szedni. A lakodalom hatalmas volt, nem is tudom, száz-százötven ember. Először Karcsi édesapja énekelt – ő cigány dalt. Aztán sorban, egymás után a családtagok – egytől-egyig kiváló zenészek, énekesek. Amikor az öccse felállt a színpadra, és az első ütemeket elénekelte, én már tudtam, biztos, hogy ezek után nem éneklek semmit. Olyan komoly jazzt adott elő, ami után nem illik színpadra lépni. Inkább úgy döntöttem, csöndesen elüldögélek és mosolygok a sarokban, élvezem a zenét – a zenekart és a családtagok dalait.

Mágó Károly fotó: Talán Csaba

A könyv két nyelven jelent meg – egy kötetben. Németül és cigányul. Kép nincs benne – mondom -, mire Karcsi azt válaszolja: igen, sajnos azt „elcigánykodtuk", vagyis húztuk, halasztottuk, és végül lekéstünk a határidőről, már nyomdában volt a könyv.

Nagyon kevés könyv jelent meg cigány nyelven eddig. Choli Daróczi József 1996-ban lefordította az Újszövetség-et cigányra, aztán megjelentek még cigányul dalszöveggyűjtemények, versek, nyelvkönyvek és egy-egy regény is, de novellákat nem igazán lehet cigányul olvasni.
Miért volt fontos az, hogy cigányul is megjelenjenek a könyv – kérdezem, mire ő ismét az öccsét dicsérte.
„Igen, megint az öcsémet illeti az elismerés emiatt. Én nem értettem, miért kellene cigányul is megjelentetni a novellákat, hiszen az összlakossághoz képest nagyon kevesen beszélnek ezen a nyelven. Sok értelmét nem láttam. Aztán kiderült, hogy mégsem beszélnek annyira kevesen cigányul. És az is kiderült, hogy imádták, akik olvasták. Amikor felolvasásokra hívnak minket, általában az öcsém németül olvas fel, én pedig cigányul. Valahogy úgy érezzük, van ennek valamiféle jó akusztikája, ráadásul az emberek is nagyon szeretik."
Azokat a novellákat, amelyeket az öccse írt, németül írta meg, majd lefordította magyarra, amelyet Karcsi elolvasott, itt-ott átírt. Karcsi a saját novelláit magyarul írta, ezt a Samuel németre fordította, itt-ott átírta, és végül így kerültek a novellák a kiadóhoz.
„Az öcsém Bécsben él – így lényegében kétlakiak vagyunk. Amikor a könyvet írtuk, ő jött Budapestre, és egy hónapig velünk lakott. Sokszor pedig mi megyünk Bécsbe a családommal, és heteket töltünk együtt."
A magyar kiadás még várat magára. Egy filmes cég viszont felfigyelt az egyik novellára, és úgy döntött, rövidfilmet szeretne forgatni abból. Már a forgatókönyv elkészült.

Ahogyan írunk, úgy biztosan sokan írnak, de amiről írunk, az kuriózum. fotó: Talán Csaba

4.,
Már nem kellett kabát, enyhe volt az idő, olyan igazi „teraszosan" sütött a nap, nem égetett, de világított és lágy meleget adott, egy kávéra ültünk le operatőr kollégákkal a tévé udvarán, éppen forgatásról jöttünk vissza. Messziről annyit láttam, hogy Karcsi rohan balról jobbra – el. Egy perc múlva rohan jobbról balra – megint csak eltűnik. És ez így ment percekig. Valami nagy dolog történhetett. Éppen keresztülszaladt megint az udvaron, amikor meglátott, és azonnal irányt váltott, derékszögben fordult felém, szaladt, ne szaladj, Karcsi, hát nem ráér, akármit is akarsz mondani? Nem kell rohanni, no. Ahogy egyre csak közeledett, láttam, hogy izzad, reszket, sápadt. Tényleg megijedtem. Hisztérikusan kérdeztem felpattanva a székről, hogy na, mondja már, mi a baj? Mire - szintén hisztérikus hangon, de fülig érő szájjal – ennyit mondott: Barbi, kisbabánk lesz Erikával. Mindenki ölelt mindenkit – akik csak ott voltak, operatőrök, technikusok, riporterek, főnökök és beosztottak. Azt hiszem, ez óriási pillanat volt.

„Azt nem tudom, hogy mennyire van mély irodalmi értéke a novelláinknak – úgy gondolom, jól megírtuk a könyvet. Abban viszont biztos vagyok, hogy kuriózumnak számít a kötet, és ezt nem titkolom, és nem leszek álszerény.

– mondta. „Tudod, ma már több ezer könyvet lehet kapni a boltokban. Gondold át, hogy miért pont azt a könyvet veszed meg, amit megveszel? Mi a titka? A marketing? Vagy a borító? Mitől függ, hogy éppen azt a könyvet választja az olvasó? Természetesen, ahogyan mi írunk az öcsémmel, úgy bizonyára sokan írnak a világon. De amiről írunk, arról talán kevesen írnak. Azt hiszem, ez érdekli az embereket. Egyetlen félelmem volt, hogy ne legyen primitív, amit kiadunk a kezünkből. Három – számomra – fontos embernek adtam oda először az írásokat. Mind a hárman ugyanott, az Origónál dolgoznak, és azt hiszem, a barátaimnak mondhatom őket. A könyv hátulján nekik is megköszönöm a segítséget.”
Újabb könyv megírására kaptak felkérést – Samuel egy verseskötetet ír, Karcsi egy történelmi eseményt kutat.

A családban soha nem volt arról szó, hogy romák vagyunk. fotó: Talán Csaba

„A második világháború vége felé az egyik koncentrációs táborban a cigányok fellázadtak, és megpróbáltak kitörni. Ezt az eseményt kutatom most, és erről írok egy könyvet. Sajnos kevés feljegyzés maradt erről a hihetetlenül bátor tettről. Próbálom beleásni magam a történetbe, és rengeteg levelet, jegyzetet olvasok arról, hogyan éltek a cigányok a koncentrációs táborokban. Nem tudom, hogy azt például tudod-e, hogy általában a nőket, a gyerekeket és a férfiakat külön helyen tartották fogva – kivéve a cigányokat. Ők együtt lakhattak. Talán éppen ezért szervezhették meg a kitörést – ezt persze még nem tudom pontosan. De az biztos, hogy a visszaemlékezésekből azt is megtudtam, hogy a cigányok reggeltől estig énekeltek a barakkokban – így is üzentek egymásnak. Ezt a történetet szeretném fikciós regényben megírni."

Új könyvet ír fotó: Talán Csaba

A történelem mindig érdekelte. Az édesapja első diplomája szerint tanár, csak később végezte el a bécsi zeneakadémiát. Amikor arról kérdezem, hogy a cigányság története is foglalkoztatta-e a családját, és beszéltek-e erről – egyáltalán a roma létről - már gyerekkorában is, rám nézett, és egészen egyszerűen annyit mondott: nem foglalkoztak ezzel soha. Mármint a cigánysággal.

„Engem burokban nevelt a családom. Soha nem kellett semmire külön figyelnem. Szó sem volt erről a családban. Teljesen természetes volt, hogy romák vagyunk. De mondom: nemhogy természetes volt, nem esett erről szó sem. Később, kamaszkoromban olvastam először cikkeket, írásokat arról, hogy a romák arról panaszkodtak, hogy bárhová mennek, biztonsági őr figyeli őket. Nekem az életemben soha nem volt ilyen történetem. Eszembe se jutott, hogy figyelt volna engem bárki – persze, ettől lehet, hogy figyelt ugyanúgy a boltban a biztonsági őr, csak én nem vettem észre, mert fel sem merült, hogy nekem néznem kellene, hogy figyel-e az őr. Nyilván, ez a szüleim, nagyszüleim érdeme, hogy minket úgy neveltek, hogy soha ne legyenek frusztrációim amiatt, mert roma vagyok."

Aztán kérdeztem a cigány hagyományokról is – mennyire fontos ez a családjában, és melyek azok a hagyományok, amelyekhez ragaszkodnak?

A barátok: Mágó Károly és Vági Barbara fotó: Talán Csaba

„Először akkor merült fel bennem a cigányság tudata, amikor négy éve megszületett a lányom. Az első gondolatom az volt, hogy szeretném, ha a gyerekem a cigány kultúrát és hagyományokat megismerné. És hogy melyek ezek? Tudatosan soha nem erőltettem rá semmit. Ez is teljesen természetesen jön – akárcsak az én gyerekkoromban. Persze, időről-időre rám tör az aggodalom, hogy vajon tényleg jól nevelem-e őt, és viszi-e majd tovább a hagyományainkat, aztán mindig megnyugtatom magam: mi tényleg nem úgy élünk, mint egy átlagos család. Nem gondolom, hogy mindenhol énekelnek és táncolnak esténként – nálunk pedig ez rendszeres. Minden este táncolok és éneklek a gyerekkel, akit lányomnak szólítok – ez is olyan romás. Tudom, tudom, hogy sokan megszólnak, hogy miért állandóan az éneklésről és táncról beszélünk mi, romák, ha a cigányokról van szó – mert ez olyan klisé. Olyan sztereotip. Én ezzel nem értek egyet. Azt mondom: miért ne beszélnénk erről, ha ebben tényleg jók vagyunk? Ezen kívül nálunk nagyon komoly hagyományai vannak az esküvőnek, születésnek, a keresztelésnek és a halálnak. Ezeknél az alkalmaknál az én családom nagyon tartja a hagyományokat – így a lányom ezeket is pontosan látja, és remélem, viszi majd tovább a saját családjában."

Dermesztően hideg szél fújt, amikor apámat búcsúztattuk a temetőben. Február – kopasz, rideg fák, fekete ruhás emberek, nem emlékszem semmire, én a ravatalozóban ültem, oldalt, ahol a családtagoknak kell, csak néha néztem fel – amikor épp nem rázott a zokogás -, hogy kik jönnek-mennek, ki-be, meghajtják a fejüket apám képe előtt – sokan szerették, okos, végtelenül okos ember volt, közgazdász, zenész, példakép, szóval, egyszer csak vége lett az egésznek, mindenki elballagott a temetőből, mi maradtunk ott anyámmal és a nővéremmel, a végtelen hegytetőn, Almádiban, na és Karcsi és Erika, akik jöttek velünk utána, haza, hozzánk, nem hagytak magunkra, Karcsi anyámat vigasztalta a konyhában, Erika engem a nappaliban. „Támogatunk, fel sem merült, hogy ne jöjjünk el" – mondta később Karcsi – „mi nem barátként tekintünk rád, hanem családtagként. Tudod, a romák a legközelebbi barátaikat sem úgy hívják, hogy haver, hanem úgy, hogy tesó. Hozzánk tartozol."... Te is hozzánk tartozol, Karcsi – hallottam apám hangját valahol legbelül, aztán mintha felrémlett volna az alakja is, ahogyan kezet nyújt, megszorítja Karcsi kezét, és úgy rázza meg,olyan férfiasan, ahogyan csak ő tudta, és mintha azt is hallottam volna, hogy azt suttogja halkan, alig hallhatón, hogy köszönöm, aztán eltűnt.”