Mindenhonnan nekünk fütyöl!

Ókovács szerint az opera – 2/70. levélária

Kedves Tatjána Néném!

Tényleg hálás vagyok a jelzéseiért! A múltkori Parsifal-cikkbe két kapitális hiba is csúszott: egyrészt valóban elütöttem a különös műfaji megjelölés német eredetijének (elég nehéz) szavát, helyesen tehát: „BühnenweiHspiel", és a vastagon szedett nevek közül – a Kundry-sorból valamiért hiányzott Németh Judit nevének bold-változata. Márpedig az kívánta bemutatni az utolsó, a 88. előadás szereplőgárdáját. Elnézést érte – bár ezzel is úgy vagyok, hogy sokkal inkább ütök félre 6-8000 betűből egyet, semmint bárkit vagy bármit az utakon.

Most pedig az a gond velem, hogy egy jó előre leszervezett, immár mozdíthatatlan program miatt idén nem tudtam jelen lenni a Fészek Művészklubbal közös díjunk, a Székely-emlékplakett péntek esti átadásánál. Úgy egyeztünk meg Galambos Tibor klubelnök úrral, hogy egyik évben ők, másikban az Operaház jelöl, a másik pedig igyekszik egyetérteni: 2011 óta, mióta mi egyezkedünk, soha nem volt vitánk, olyan egyértelműek a minőségi jelöltek.

Az idei díjazott László Boldizsár, aki – a szokások szerint – a tavalyi kitüntetettel, Kolonits Klárival ad kis koncertet ilyenkor. A műsort Fülöp Attila, korábbi operai ügyvezető és tenorista vezeti, és remélem, ő olvasta fel a levelem, amelyet éppen ezért írtam tegnap kis laudálásul a mi Boldinknak. Tegnap még nem mondhattam el senkinek... Néném, akkor most elmesélem mindenkinek!

László Boldizsár Fotó: Marton Szilvia - Origo

Tehát az úgy történt, hogy tíz éve valamikor a Filharmónia újra felkért hangversenyek vezetésére, éppen tévéztem, nem zavarta senkinek a köreit. Az egyik ilyen zeneakadémiai alkalommal láttam meg a műsoron egy esztrádhős nevét. Meg is kérdeztem a szervezőt, ez még az a klasszikus ifjúsági bérlet-e, amire kértek, és hogy ugyan ki énekli majd az Otello-duett tenorját, mert ez nyilván csak a nyomda már akkor is digitálisan újjászületett ördöge lehet. Az volt a válasz: de igen, ő jön. László Boldizsár, aki már – úgymond – átnyergelt „mihozzánk".

Na persze. Csakhogy hozzánk nem lehet „átnyergelni". Peter Hoffmann is, ugye? Ha igazak a legendák a rockbanda elromlott énekerősítője kapcsán feltűnt Wagner-énekesről. De inkább hihetetlenek. Meg Gerdesits Feri idehaza – na, de ő mégse ment neki Otello szent szólamának! Beléptem az ugyancsak oltárt jelentő művészszobába, amelynek ólomüvegét valaha Fischer-Dieskau is fixírozta, zongoráját egykor Richter ujjai is végigsimították. Ez a Boldizsár bezzeg a földön ült, dacára a számos széknek, ám azonnal felpattant. No, nem azért, hogy a tévéből azért, khm, nekem is eléggé ismert személyemet üdvözölje a két évvel fiatalabb kötelességével, nem. „– Nagyon jól szól! Belehallgatsz?" – ez volt az első szava, legalábbis most így mesélem el. (Mert talán köszönt is azért, én meg biztos jól megnéztem az akkor nagyon menő és drága Nokia-szupertelefonját.)

Belehallgattam, nem szólt rosszul. „Ki ez?" – kérdeztem. „Hát én vagyok." „Te magadat hallgatod?!" – szakadt ki belőlem. Mert azt nem mondanám, hogy énekesek nem hallgatják magukat, de mindenesetre hirtelen ért ez az önreklám. „A próbán vettem fel" – ennyit válaszolt, majd visszadugta a fülét. Én meg arra gondoltam, amikor Csabi, a Zeneakadémia korábbi látványbasszusa úgy jutott ki a BBC cardiffi versenyére, hogy beküldte az előselejtezésre Kováts Kolos Fülöp-áriáját. Persze, a Cotton Club frontembere így énekel, ja. Mert tényleg elég jól szólt, mondhatni: túl jól. A fenébe is.

Ókovács Szilveszter Forrás: MTI/Máthé Zoltán

Az előadásról nem írnék sokat. László Boldizsár egy Mariával indított, nem olyan halványan, de jól tudtam, hogy majd a musicalsztárocskák túlélését biztosító alsó megoldást választja a tartott magas B helyett. Jól tudtam – hogy ilyen divizi is van a Bernstein-kottában, erre Boldizsár dacos, fényes B-vel cáfolt rám. Na, de majd Verdi! Így reménykedtem a rövidlátó szomorúzenészeknek azzal a bosszúszomjával, amely magasabb rasszba sorolja a saját műfajait, és úgy képzeli, hogy bár maga sem született bele, másnak tilos is, lehetetlen is ebbe a zárt, feltörhetetlen világba. De sajnos, az agg Verdi is a szemtelen celeb mellé állt, még azt a kellőképpen torokkaparó-gikszerérlelő utolsó sort, a magas Asz-on való szövegmondást is idegesítően gondtalanul abszolválta. Kénytelen voltam neki gratulálni – a többi már történelem.

László Boldizsár, az operista nem a tenorhiány szülötte. Hanem az alázaté, a szorgalomé, a jó kedélyé, az allűrmentességé, a színpadra termettségé és a tehetségé. És azt se bánom, ha néha még visszahúzza a gégéje a Clubba, mert ma már úgy vagyok minőségi éneklésével, mint az Arany-ballada bírója: innen is, onnan is nekem fütyöl! Csak fütyöljön sokat, sokáig!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Csókolja,

Szilveszter

2018. április 20. Budapest