Újabb nagy rendező alkotása a Nemzetiben

Vágólapra másolva!

Minden áprilisban a Nemzeti Színház fesztiválja, a MITEM Budapestre hozza Európa, sőt a világ legjobb színházait, idén április 29-ig minden napra kínál produkciót: bemutatkoznak szomszédos országok színházai, kiváló olasz és német színházak vendégeskednek nálunk és a program felvonultatja az orosz színház nagyágyúit is.

Lajos Sándor

Vágólapra másolva!

Irak MITEM Nemzeti Színház Szentpétervár

Az orosz nagyágyúk közé tartozik az 1961-es születésű Andrej Mogucsij is, aki 1990-ben alapította meg saját független színházát, a Formalnij Tyeatr többször járt Magyarországon is. Emlékeim szerint a nyírbátori Szárnyas Sárkány Utcaszínházi Fesztiválon mindenkit megleptek vele, hogy Ludovico Ariosto 1516-os eposzából, az Orlando Furiosóból készítettek szabadtéri és szabad szellemű előadást. Most is veretes klasszikust láthattunk Mogucsijtól, aki már régóta a „hivatalos" színházi közegben tevékenykedik. Előbb az Alekszandrinszkij Színház rendezője lett Szentpéterváron, 2013 óta pedig a Tovsztonogov Színház művészeti vezetője ugyancsak Szentpéterváron.

Vihar

Kétségkívül a legszűkebb orosz irodalmi kánon része Osztrovszkij Vihar című műve, akit a címadásban nem zavart, hogy Shakespeare nevű kollégájának már volt egy viszonylag ismert alkotása ugyanezzel a címmel. A magyar nyelvű szövegekben van egy erőtlen törekvés arra, hogy az egyik dráma címét névelővel, a másikét névelő nélkül használjuk, de ennek nincsen túl nagy jelentősége. Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij (1823–1886) az „orosz dráma atyja", kitűzött célja volt az addig nem nagyon létező műfaj megteremtése: írt komédiát, tragédiát, történelmi drámát. Több mint ötven műve van és még ennél is több műfordítása. Osztrovszkij elő-előfordul a magyar színházak repertoárján is, de egyre inkább a könyvtárak polcain pihenő klasszikussá válik.

Mégsem hiszem, hogy pisztolyt tartott volna valaki Andrej Mogucsin fejéhez, hogy márpedig neki az 1859-es Vihart feltétlenül meg kell rendeznie, ápolnia és őriznie kell az orosz színházi hagyományt. A hagyomány nem beteg, hogy ápolják, és nem rab, hogy őrizzék. Mogucsij mindig azért nyúl egy alapanyaghoz, mert meglát benne valamit, a Viharnál sokkal „bizarabb" ötletei is voltak már. Úgy tűnik az előadásból, hogy a szélsőséges érzelmek megjelenítésének lehetséges módjai izgatták.

Van a produkciónak egy igen zárt világa, nagyon következetes formanyelve.

Azonban ennek elemei csak rendezői ötletek lennének (márpedig ötletei mindenkinek vannak), ha nem szolgálná minden a történet minél szuggesztívebb elmesélését. Bőven van mit dicsérni a látványvilágon, de a legfontosabb mégis a színészi jelenlét intenzitása.

A történet egy kisváros fojtogató légkörében játszódik: bigott vallásosság, álszent erkölcsösség, gyanakvás minden újdonsággal szemben, könyörtelen alá-fölrendeltségi viszonyok. Itt bontakozik ki egy tragikus szerelem operába illő szenvedéllyel. A hősszerelmest operaénekes énekelve alakítja és párja is énekre vált, amikor egymásra találnak. A zenét csak három hangszer szolgáltatja (dob, zongora, klarinét), viszont sokszor aládolgoznak a prózai részeknek, megemelik azokat. Az alaptörténetet komikus mellékszereplők ellenpontozzák, ők a commedia dell' artére emlékeztető játékmódot használnak.

Impozáns Mogucsij színháztörténeti tudása, amit nem öncélúan fitogtat, hanem a minél erősebb hatás érdekében kölcsönvesz bizonyos dolgokat korábbi korok arzenáljából.

A színészek játékában valahol ott van a reneszánsz kori commedia dell'arte felhalmozott tapasztalata, a hagyományos japán színház játékmódja (ebből a kultúrkörből jön a nézőtéren keresztül a színpadra vezető híd is). Amikor még mécsesek adták a színházi világítást, akkor ezeket a színpad peremén helyezték el sorban. Mondanivalójuk közléséhez egészen előre kellett jönniük a színészeknek, innen a rivalda szó. Így jár el Mogucsij is: a szereplők közvetlenül a közönséghez beszélnek, arcuknak alulról adnak kísérteties megvilágítást a lámpák. Időnként még a színpad tere is lezárul mögöttük különböző függönyök segítségével. Amúgy a háttérben ravasz technikával megvalósított, igen látványos villámok és felhők láthatóak. Igen jól sikerültek a 19. századi motívumokat használó, stilizált jelmezek.

Lehetne tovább sorolni a „találmányokat" az előadásban, de a legfontosabb pozitívum a játékstílus pontos megalkotása: a stilizáció, az elemeltség foka. Ezt nehéz is szavakkal körülírni, de világosan, centire érezhető, hogy ebbe melyik gesztus fér bele és melyik nem.

Ez nem csak úgy véletlenül jön létre. Ez a rendező munkája. A színészek pedig fölényes technikai tudással ebben az előadásban azt valósítják meg, amit a rendezés megkíván.

Más előadásban teljesen másképp is tudnak játszani. Nemrég olvastam egy interjút egy magyar színésszel, aki arról mesélt, hogy egy előadásban a rendező hagyta a különböző hátterű színészeket a saját módjukon játszani, és mint pozitívumot emelte ki, hogy eklektikus lett a produkció. Szerintem pedig azt kellene mondani, hogy az a magyar rendező nem rendezett, ha minden színész ment a saját feje után. Az idei MITEM-en a Vihar volt a harmadik orosz produkció nagyszínpadon, sok szereplővel. Mindegyik előadásban a rendező precízen „belőtte" a játék stílusát, és a színpadon mindenki tűpontosan ezt hozta minden energiáját mozgósítva. Egyre csak növekszik az „orosz színész" mint idealizált lény iránti rajongásom. Nekem ők a szuperhősök, nem az, aki kívül hordja az alsónadrágját.

A test forradalma, Várakozás

Mokhallad Rasem még Irakban kezdett el foglalkozni a videóintalláció műfajával, nem menekült el onnan, a mai napig hazajár. De már hosszabb ideje Antwerpenben él, illetve járja a világot, részt vesz különböző fesztiválokon és nemzetközi kortárs művészeti projektekben. Nem tartja magát politizáló művésznek, inkább az általános érvényű emberi élethelyzetek érdeklik, viszont az arab világban zajló tragikus események őt is megérintették. Öt éve készült iker-előadása számos európai országba meghívást kapott, ezen kívül jártak vele Észak-Afrikában és Indiában is.

Mokhallad Rasem módszere az, hogy a videóvetítésnek részévé teszi a táncosokat is, változatos módon használja őket is felületnek. A test forradalma polgárháborús romok képeit mutatja végtelen sorban, utómunkával bekerültek a romok közé a három arab származású táncos képei is, mintha érdeklődve nézelődnének a pusztulás közepén, sőt kényelmesen elhelyezkednek benne. Fehér ruhában, a vetítésre használt fehér függöny hasítékai keresztül a színpadra érkezve szinte észrevétlenül élőben is a kompozíció részeivé válnak. A táncosok teste módosítja a vetített képet, majd a nagy háttérfüggöny mozgatását is erre használják.

Közben megnyugtató, harmonikus zene szól. A pusztulás képei esztétizálódnak.

Van egy rövid szöveges rész is, ebben elhangzik egy mellbevágó mondat: az áldozatok elnézést kérnek a világ tévénézőitől, hogy a róluk készült képek felzaklatták őket, ezt igazán nem akarták.

A Várakozásban is három táncos szerepel, akik tépett szélű lepleket tartanak és a változatos koreográfiával nagyon különböző vetítési felületeket állítanak elő. Maga a videóanyag nagyon egyszerű módon készült. A legkülönbözőbb emberek a legkülönbözőbb nyelveken válaszolnak arra a kérdésre, hogy mit jelent a várakozás. Sokan adnak hétköznapi választ: időpocsékolás, utálok a buszra várni, mindig megvárakoztatnak a hivatalban, sokat kell várnom rá, hogy a lányom meglátogasson. Mások filozofálni kezdenek az időről, vágyakról, jövő és jelen kapcsolatáról.

A válaszadók között menekültek is vannak, reakciójukból egyből felismerni őket:

várni a háború végét, várni, hogy a család is utánam jöhessen, várni a papírokra vagy éppen hiába várni a papírokra. Lassan kirajzolódik, hogy a menekült lét kulcsfogalma a várakozás. A menekült mindig vár valamire, őrjítő bizonytalanságban várakozik. Feloldásként Bach Máté passiójából hangzik fel egy részlet arabul elénekelve. Mokhallad Rasem továbbra sem akar politizálni. Az év elején Szíriában, Irakban és Törökországban járt, olyan anyákkal beszélt, akiknek katona a fiuk, vagy akik már elvesztették a gyereküket a harcokban. Egy következő előadáshoz gyűjtött anyagot.