Melyik a nagyobb horror? A migráció vagy a vérfarkas?

Vágólapra másolva!

Ötödször rendezi meg a Vidnyánszky Attila vezette Nemzeti Színház a Madách Nemzetközi Színházi Találkozót (Madách International Theatre Meeting, MITEM), minden áprilisban Budapestre hozza Európa legjobb színházait, sőt idén Európán kívüli előadásokat is bemutatott. Április 29-ig még további színvonalas produkciók láthatók a Nemzeti Színházban: két nagynevű rendező, Viktor Rizsakov és Eimuntas Nekrošius egy-egy Csehov-előadása szerepel a műsoron.

Lajos Sándor

Vágólapra másolva!

Székelyudvarhely MITEM Tallinn Matei Visniec vérfarkas

Pusztán azért mert a magyar kormány szeretné saját maga meghatározni bevándorlási politikáját, külföldön és belföldön számos propagandista ügyködik azon, hogy megbélyegezze Magyarországot. Tények és érvek hosszú sorát tudnám idecitálni annak bizonyítására, hogy Magyarország mennyire türelmes és befogadó ország. A Nemzeti Színház által szervezett nemzetközi színházi fesztivál idén külön figyelmet szentelt egy bizonyos témának. A legkiválóbb európai színházakon kívül indiai, tunéziai, libanoni előadások, valamint arab alkotók által Belgiumban, illetve Németországban létrehozott produkciók is meghívást kaptak Budapestre. A migrációs válsággal kapcsolatban azonban a legszókimondóbb darabot egy erdélyi magyar színház mutatta be, az írója pedig egy Párizsban élő román alkotó.

Migránsoook, avagy túlsúlyban a bárkánk

Az 1956-os születésű Matei Vişniec jelenleg a legismertebb román drámaíró hazájában és külföldön egyaránt. 1987-ben, mikor egy újabb drámáját is betiltották, elhagyta Romániát. Gyakran hazalátogat, de Párizsban él és újságíróként dolgozik. Francia nyelven újságíró, de anyanyelvén szépíró. Ahogy a kiemelkedő életművet létrehozó Sławomir Mrożek (1930–2013) sem bírta egy idő után tovább elviselni a szocialista Lengyelország fojtogató légkörét, világpolgárként több országban élt, de mindig csak anyanyelvén alkotott. Nincs tehát okvetlenül bezárva a saját színházi kultúrájába, aki kelet-európai nyelven ír. Matei Vişniec nem ismeretlen a magyar színházak környékén sem, több művét bemutatták már Magyarországon is, de még népszerűbb az erdélyi magyar színházakban.

A határontúli magyar színházak egyáltalán nem a magyar kultúra végvárai, hanem hidat jelentenek különböző színházi kultúrák között. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház művészeti vezetője, Zakariás Zalán például Bukarestben járt rendező szakra és semmilyen ellenérzést nem váltott ki vele senkiből, hogy román szerző művét viszi színre. Ráadásul Székelyudvarhelyen a migrációs válság egy távoli probléma,

Matei Vişniec darabja azért keltette fel a rendező figyelmét, mert mellbevágó módon ábrázolja az emberi kiszolgáltatottságot.

Ahogy például Magyarországon is elég egzotikus téma a drogkereskedelem problémája. De ha megnézi az ember a 2000-ben készült, négy Oscar-díjat nyert Traffic című filmet, akkor mellbevágó élmény, hogy a két és fél órányi, mozaikszerű alkotás végén azt érzi: (1) ez valami egészen borzalmas dolog, (2) semmi remény nem látszik arra, hogy változzon a helyzet.

Matei Vişniec ugyanezt éri el: nagyon rövid jelenetek mozaikját látjuk, és hátborzongató az érzés, hogy ez egy megállíthatatlan folyamat. Matei Vişniec más műveiben hajlik az abszurdra, a Migránsoook, avagy túlsúlyban a bárkánk is tartalmaz ilyen részeket, de vannak dokumentarista jelenetei is. Mert a valóság már eleve olyan abszurd, hogy az írónak csak pontosan rögzítenie kell. Matei Vişniec eredeti műve előadva több mint három órás lenne. Máskor ez nem szokása, de a Migránsoook esetében teljesen szabad kezet ad a rendezőknek, arra biztatja őket, hogy nyugodtan válogassanak a jelenetek között, társíróként hozzanak létre önálló változatot.

Vişniec jó szemmel vett észre jelenségeket, felhalmozott egy nagy kupacnyi történettöredéket,

és némi kaján örömmel figyeli, hogy különböző rendezők hogyan próbálnak ebből zárt egészet létrehozni. A művet bemutatták már Franciaországban és Olaszországban is, ahol az emberek a hétköznapokban a saját bőrükön tapasztalják meg a migrációs válság problémáit. A Migránsoook eddig mindenütt erős hatást váltott ki és nagy viták zajlottak körülötte.

Zakariás Zalán nem akart szünetet az előadásba, ezért addig dolgozott, amíg a verziója két órásnál rövidebb nem lett.

A teljes társulat részt vesz az előadásban, tizenhárom színész játszik el több mint negyven szerepet.

Az érkező nézőket egy nézőtérré alakított díszlet fogadja, a színészek belefeledkeznek a mobiltelefonjaikba. Aztán a gyors iramú előadás során az üres „nézőtér" megtelik ruhákkal, kacatokkal, szeméttel. A színészek meg újra a világban félelmetesen terjedő okostelefon-révület (külvilág kizárva, gyors lapozgatás üveges tekintettel) állapotába süllyednek vissza, még tapsrend sincsen.

Vannak magukban álló jelenetek és olyan történetszálak, amelyekhez többször visszatérünk. A könyörtelen főcsempész, Barabás Árpád markáns alakításában okítja és vezényli az alcsempészeket és a migránsokat. Egy bárka megközelíti az olasz partokat, a csempészek eltűnnek róla, a csónakmotort a vízbe dobják és a migránsok mobilon hívják a parti őrséget. Bevált módszer, rutinos lebonyolítás. Csakhogy a migránsok nem mindegyike tud úszni, a tenger háborog, a mentőmellényeik meg selejtesek. Egy sírásó (Szűcs-Olcsváry Gellért) arról panaszkodik, hogy a kis szigeten ő van egyedül és nem győzi eltemetni a partra sodródó hullákat. P. Fincziski Andrea és Dunkler Róbert jóindulatú falusi házaspárt jelenít meg valahol a Balkánon. Akik csodálkozva nézik a vonuló migránsokat, mert nem láttak még fekete bőrű embert, csak a tévében. Aztán egy migráns bekopog hozzájuk, segítséget kér, hogy feltölthesse a telefonját.

Egy következő jelenetben már kilenc migráns tölti a telefonját, megszállva a házaspár otthonát.

Ez így tökéletes összefoglalása annak a ténynek, hogy nem a jószándék hiányzik Európában, hanem a létszám válhat kezelhetetlenné. Tóth Árpád ördögi figurát alakít, aki szóáradatával meggyőzi Antal D. Csaba naiv tinédzserét, hogy adja el a veséjét, a szaruhártyáját, majd legyen öngyilkos merénylő.

Matei Vişniec igazi mestere a demagóg retorikának, megírt még egy hiteles manipulátor figurát, aki szintén három lépcsőben lesz úrrá az elnökön. Nem derül ki, minek az elnöke. Egy politikus (Bekő-Fóri Zenkő), aki tervezett beszédével kapcsolatban hallgatja meg egy rejtélyes figura (Esti Norbert) tanácsait, akit a György keresztnév francia megfelelőjén szólít.

Azt mondja az elnök: „Georges, magának ördögien vág az esze, politizálnia kellene." Mire a válasz: „De hát politizálok."

Három rövid jelenet alatt a szókimondó, a problémákat nevükön nevező felszólalásból politikusi halandzsa lesz. Külön vita zajlik a politikai korrektségről. A politikus szerint akkora a baj, hogy félre kell tenni a politikai korrektséget és nyíltan beszélni. A tanácsadó meggyőzi róla, hogy mivel a problémák úgyis megoldhatatlanok, a politikai korrektség a legjobb eszköz ennek leplezésére. Még egy elgondolkodtató eszmefuttatása van a cinikus figurának,

feltárja a „migráns" szó keletkezésének történetét.

Ez egy új szó. Régebben bevándorlókról (immigráns) és kivándorlókról (emigráns) beszéltünk. El kellett venni az irányt, a szempontot. A bevándorló megérkezik valahova, ott talál valamit, amihez alkalmazkodnia kell. A migránsról nem tudni, hogy honnan hova tart. Tulajdonképpen valamennyien migránsnak vagyunk tekinthetők, akik egy globalizált világban bolyongunk. Így már nem merül fel a kérdés, hogy aki megérkezik valahova, annak alkalmazkodnia kell ahhoz, amit ott talál.

Matei Vişniec könnyed, szellemes és könyörtelen. Az ember a végén pedig azt érzi: (1) ez valami egészen borzalmas dolog, (2) semmi remény nem látszik arra, hogy változzon a helyzet. A rendező és a színészek kifogyhatatlanok a játékos ötletekből, a közönség végigneveti az előadást. Közben pedig valahol mélyen ott fejlődik bennünk az a rossz érzés, hogy minél több szemszögből mutatják be nekünk a migrációs válságot, annál bonyolultabbnak és annál kilátástalanabbnak tűnik.

Vérfarkas

A Filmalap Inkubátor programjának köszönhetően elkészült az első magyar etnohorror forgatókönyve. Nem tudni, hogy lesz-e film belőle, és ha igen, mikor. Viszont az ötlet nagyszerű: a magyar népi hiedelmekből merítve riogatni a mozinézőt. Talán sértő lenne „etnohorrornak" titulálni a Vérfarkast, hiszen mégiscsak az észt irodalom egyik klasszikusáról van szó. Mindenesetre nyomasztó hangulatú történet, tele folklórelemekkel. August Kitzberg (1855–1927) az önálló észt irodalom egyik megteremtője. Sokat dolgozott az első hivatásos észt színtársulat számára is, amelyet 1905-ben alapítottak (ugyanerre Magyarországon 1790-ben került sor). Kitzberg egyik leghíresebb műve az 1912-es Vérfarkas.

A történet az 1800-as évek elején játszódik egy észt faluban. Az erdőben élő, gyógynövények titkait ismerő asszonyt boszorkánynak kiáltják ki és meglincselik. Árván maradt kislányát befogadja egy jószándékú parasztcsalád. A lány és a család fia egymásba szeretnek, de a szülők ellenzik a házasságot. A lány különben sem tud dönteni, hogy beilleszkedjen-e a puritán paraszti életbe vagy pedig anyját követve a szabad, erdei életet válassza. Rendszeresen azzal gyanúsítják, hogy farkassá szokott változni és kárt tesz a jószágban. Végül kivonul az emberi közösségből. Közben a falusiak között szárnyra kap a szóbeszéd, hogy megjelent az erdőben egy szelíd farkas, aki nem menekül el az emberek elől.

August Kitzberg finom írói megoldással lebegteti annak a lehetőségét, hogy talán lehet valóságalapja a folklórnak.

A bölcs nagymama is többször beszél róla, hogy igenis létezik az ésszel fel nem fogható dolgok világa. Aztán egy téli éjszakán, hóviharban a kiközösített lány visszatér egykori otthonához, de a szerelme farkasnak nézi és lelövi.

Az R. A. A. A. M. Színház független észt társulat, amely külföldi rendezőt kért fel a nemzeti klasszikus megrendezésére. Szergej Potapovot nem befolyásolják a darabhoz kötődő észt hagyományok, ugyanakkor azért őt választották, mert jakut nemzetiségű, nagyapja sámán, anyja a jakut nyelv és irodalom tanára. Potapov kortárs művekkel is foglalkozik, de erős a kötődése a folklórhoz, annak modern értelmezéséhez is.

Díszlet szinte nincs is, néhány tárgy van a színpadon. Ezek át tudnak lényegülni, sokféle dolgot megjelenítenek. Az előadás zenéjének három rétege van. A sámándob és a doromb monoton hangjai ősi szertartásokat idéznek meg. Hangsúlyos az észt népzene szerepe, több népdal is elhangzik. A jelenetek hatására pedig Potapov klasszikus zenével erősít rá. Bátran, filmes módon használja az aláfestő zenét, még akár szöveges jelenetek esetében is. Hasonlóan expresszív a világítás is.

Potapov igazi művésze a fényeknek.

A történet elvileg néhány helyszínen játszódik. A világítás megtervezésének ehhez semmi köze. Az adott jelenetben éppen uralkodó hangulatot, a szereplők legbelső érzéseit van hivatva megjeleníteni. Potapov sokféle fényt használ, és ezek gyakran változnak. Az előadás fontos eszköze még a szereplők mozgása, amely már nem reális, de még nem tánc. Felnagyított gesztusokból épül koreográfia: ez időnként már táncnak hat, máskor visszafogottabbak a szereplők, mert éppen más hatáselem kerül előtérbe, aztán újra nekilendülnek a színészek és egész testükben mozdítja meg őket egy-egy érzés.

A Vérfarkas költői történet arról, hogy mi minden lakhat az emberi lélek legmélyén. Szergej Potapov ennek megjelenítéséhez kidolgozott egy rendkívül következetes, ugyanakkor szertelenül játékos, expresszív színházi nyelvet. Az észt színészek nagy energiákat mozgósítva, magabiztosan helyezkednek bele ebbe a rendezői vízióba.