Lényegében már hazajár Budapestre és Magyarországra. Mennyire izgalmas önnek az országunk és a főváros?
Elsősorban az emberek és a színház, ami ide vonz. Ez az én szakmám – ez az életem. A kapcsolataim, amelyek összekötnek a magyar színházi emberekkel, első helyen szerepelnek számomra. Így volt ez fiatalabb koromban is, amikor először jöttem Magyarországra, és ugyanígy folytatódik ez a mai napig is, hiszen
az az alkotói kapcsolat, amely a Nemzeti Színház igazgatójával, Vidnyánszky Attilával összeköt, számomra elsőrendű prioritás.
Ezen túl persze Budapest gyönyörű, természetesen. De számomra ez mégiscsak másodlagos. Az emberekkel való kapcsolatom az első.
Amikor Magyarországon, Budapesten jár, van-e ideje megnézni egy-egy magyar előadást?
Sajnos erre nagyon kevés lehetőségem van. Évekkel ezelőtt több időm volt, akkor beültem sok előadásra. Mostanában viszont az a helyzet, hogy vagy nagyon rövid időre tudok csak jönni, mint például most, amikor egy előadást hozunk. Ilyenkor próbálunk, aztán lemegy az előadás, és már megyünk is tovább a társulattal. Amikor pedig dolgozni jövök – egy-egy előadást rendezni -, az is feszített munka. Sajnálom, hogy kevés magyar színházi darabot tudok megnézni, mert ahhoz, hogy bármilyen komolyabb benyomásom, objektív rálátásom legyen a magyar színházról, arra lenne szükség, hogy különböző színházak különböző előadásait láthassam.
Az idei Madách Nemzetközi Színházi Találkozóra (MITEM) a Svejk. Visszatérés című darabot hozta. Hová sorolja ezt az előadást az ön rendezései között, és miért éppen ezt a darabot mutatják be a fesztiválon?
Igazság szerint igyekszem nem elhelyezni az előadásaimat az alkotói pályámon – inkább arra törekszem, hogy minél őszintébb előadásokat hozzak létre, minél inkább belülről építkezzek. Az a célom, hogy az általam elképzelt, és a megvalósított előadás között minél kisebb legyen a távolság. Az idei MITEM-re hozott darab, a Svejk. Visszatérés kapcsán az volt a szándékom, hogy komoly üzenetet fogalmazzak meg arról a világról, amelyben most élünk.
És mi ez az üzenet?
Ezt nagyon nehéz így megfogalmazni, hogy nem látták még a darabot, és egyébként is néhány percünk van csak a beszélgetésre. De megpróbálom. Mindenek előtt érdemes megnézni az előadást. (nevet.)
Amit mindenképpen el tudok mondani, hogy ez nem a regény adaptációja, hanem egy eredeti darab, amelyben Svejk száz év elteltével visszatér közénk, és azt látja, hogy szinte semmi sem változott ebben a világban.
Az embereket ugyanaz az ambíció, a háborús vágy és a hataloméhség hajtja. Ilyen értelemben ez a Svejk egyáltalán nem komédia, inkább tragikus mű. Sokan ahhoz szoktak hozzá, hogy kiemelik a regény anekdotikus részeit, arra emlékeznek. Azokban pedig rengeteg a drámai, tragikus, komoly mélység. Számunkra az volt a legfontosabb feladat, hogy ezt megvalósítsuk.
Több éve visszajár a MITEM-re egy-egy előadással. Hol helyezné el a Madách Nemzetközi Színházi Találkozót a nemzetközi fesztiválpalettán?
Ami a világ színházi kínálatát illeti, nehéz megítélnem. De Közép-Európában mindenképpen nagyon komoly helyet vívott ki magának. Ez leginkább abban mérhető, hogy a környező országok színházi vezetői rendre emlegetik a fesztivált, beszélnek róla, tudnak róla. Örömmel újságolják, ha meghívást kaptak, vagy már felléptek itt, és ez mindenképpen annak a jele, hogy szívesen jönnek, szívesen mutatják be itt az előadásaikat.
Különösen egyedülállónak nevezte a MITEM megnyitóján az ön színháza, a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház és a Nemzeti Színház kapcsolatát. Nemcsak a fesztiváljaikra hívják meg egymást, hanem egymás színházaiban is rendeznek – ön itt rendezte meg a Krokodilus című előadást, Vidnyánszky Attila pedig a Bűn és bűnhődést a szentpétervári színházban. Melyek a további terveik?
Ennek a kapcsolatnak az egyedülállósága abban ragadható meg, hogy teljes mértékben nyitottak vagyunk egymás felé – bármilyen alkotói gondolat vagy javaslat merül fel. Ahogyan említette is, nem korlátozódik a kapcsolatunk csupán arra, hogy meghívjuk egymás előadásait a saját fesztiváljainkra, hanem sikerült elérni azt is, hogy a két színház vezetője „helyet cserélt", és a másik színházában rendezett egy-egy előadást. Nagyon tudatosan építjük, szélesítjük, mélyítjük az együttműködést. Azt gondolom, hogy abban lehet perspektíva a jövőben, ha tudnánk közös produkciót is létrehozni. A Nemzeti Színház és az Alekszandrinszkij Színház közösen, magyar és orosz színészekkel megvalósíthat egy közös produkciót, én úgy gondolom. Legalábbis logikusan – ha tovább visszük a kapcsolatunk folyamát -, ez adódna.
Ez hihetetlenül izgalmas lenne – konkrétumokat már lehet tudni? Legalább annyit, hogy Vidnyánszky Attilával beszéltek már erről?
Ennyit elmondhatok, hogy igen, volt már erről szó. Sokat beszélünk a jövőről, az együttműködésünkről Vidnyánszky Attilával, aki – bátran mondhatom, hogy – a barátom.
Felmerül a kérdés - ha már közös produkcióról beszélünk, amelyben orosz és magyar színészek egyaránt szerepelnének -, hogy van-e különbség a magyar és az orosz színészet között?
Ó, ezt sokszor kérdezték már tőlem. Természetesen, van különbség. Elsősorban a színházi iskola különbözik – ez tetten érhető. Ugyanakkor mindig hangsúlyozom, hogy a tehetséges színész bármilyen országban, bármilyen nyelven érvényesülhet, és megmutathatja magát. Ha az ember egy igazi tehetséggel, egyéniséggel találkozik, az iskola háttérbe szorul. És itt, a Nemzeti Színházban vannak ilyen színészek.