Jövőgömb, avagy egy énekverseny margójára

Az Opera 2018-2019-es évad bemutató sajtótájékoztatója

Ókovács szerint az opera – 2/71. levélária

Kedves Tatjána Néném!

Persze, persze, adós vagyok még a bérletezés-jegyárusítás cikkének második felével, és az Álarcosbálról is kellene írni, no meg a balett nagy sorozatáról (egyetlen hónapnyi idő alatt abszolválták a Bahcsiszeráji, a Sylvia, a Karamazov-előadásokat, és most indul a Total Dance mostre, 14 előadásos OperaKaland-szériája, közben a Vágy villamosa-felújítása is, amely gyakorlatilag beletorkollik az ugyanakkora Hófehérkébe...). De most legfelül nálam mégis a Szegeden megrendezett Simándy Énekverseny áll.

Miért vállalom immár harmadszor, hogy egy teljes hetet az életemből (tényleg, ilyenkor reggeltől éjjelig zsűrizünk!) arra szánjak, hogy Szegeden akár a zeneiskolás felsősöktől az ifjú művészekig minden jelentkezőt meghallgassak? Ezt kivételesen nem Néném kérdezi, hanem én, saját magamtól. Pedig a válasz egyszerű: kivételes lehetőség számomra a jövőgömbbe tekinteni. Nem látni mindent tisztán, Ulrika nem vagyok, aki a hozzá álruhában betérő Riccardo, bostoni kormányzó (vagy ahogy nálunk – és Verdi eredetijében – szerepel: Gustavo, svéd király) halálát cizelláltan látja. Ugyanakkor mégis felvonul ilyenkor a következő évtized operaházi belépő énekesgárdája. Persze, lesz majd őstehetség, aki holnap kezdi el, és rakétasebességgel előzi a formális zeneakadémistákat – egyik zsűritársam, Kiss B. Atilla meséli, hogy az első skálája után két évvel már a kolozsváriakkal Bánkot énekelt Gyulán. Ilyen is van, és másik Kossuth-díjas zsűrorunk, Miklósa Erika a maga 20 évével is ripsz-ropsz került színpadra. Mégsem ez az általános.

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója Fotó: Polyák Attila - Origo

Három korcsoportban jönnek az énekesek, adódnak átfedések is, hisz a második csapat horvát nyertese, Josipa Bilic, egy helyes, vagány huszonéves olyan pozíciójú gondtalan lírai szopránnal felszerelve érkezik, hogy ha éppen eggyel feljebb indul, ott is minimum dobogós. De van a szemünk előtt bébi-basszus, akin hallani, hogy komoly hanganyag várja a türelmes munkát, a kitartó és okos használatot, egyszer nagyon nagy lehet, de most még kiszavazni szükséges, mert mások érettebbek, jobbak.

A nemzetközi ítészek élén nem egyszerű, hisz hiába tisztázzuk: hic et nunc pontozunk, éppen azt kell értékelnünk, amit látunk és hallunk – viszont búvópatakként bukkan fel mindig ezer más szempont. X rengeteget fejlődött az előző verseny óta, Y még csak most kezdte, és máris hol tart, Z számára az éneklés maga a gyógyulás. Az ábécé minden betűje elfogyna, és még egy vak cseh kislány is elénk kerül, akit „természetesen" nem fogunk rögtön selejtezni, hisz tőle az éneklés, a zongoristával való együttműködés, a memorizálás, az órákra eljutás, az ideutazás sokszorta több energiát, időt, pénzt, mindenféle más áldozatot követel. Azután Pavla egyre jobban énekel, a nehéz és hosszú kantátát eminensen megtanulva, gond nélkül adja elő, a végén megszorongatja a nyerteseket. És vannak eleve nagy élmények. Mint Strauss Arabellájában, ahol a főhősnő tudván tudja: amikor eljön az igazi, felismeri. Én is ebben reménykedem, a sokaságból, több mint száz induló közül felismerni az igazi tálentumot. A „Richtige" ez esetben Kiss Judit Anna: biztos nehéz elhinni, de első üteme után ezer százalékra veszi a vénülő fül, hogy csak az lesz a kérdés, melyik díjat nyeri.

Ugyanezt érezzük egy vietnámi származású tenor első hangjai után is, ő a pár éve elhíresült Hazám, hazám-videója után a Zeneakadémiára került, előadása intelligens, tiszta, belső tűzzel, valódi érzelmekkel teli. Megosztott első hely a díja, és csak azért nyernek ketten, mert mindketten tizedesre azonos pontszámot kaptak egy másik horvát szépséggel, aki még balettcipőt sem rest húzni Olympia áriájához (s hogy minden Hoffmann-rajongót összezavarjunk, Antoniának hívják...). Jut eszembe, legközelebb ezt is szabályozni kell, hogy egy énekversenyen szabad-e kelléket használni, jelmezben fel szabad-e lépni, statisztéria segítheti-e az előadást? Az én álláspontom „nem", csak ha nincs leírva, már késő: vigasztal minket a tudat, hogy Antonia Dunjko akkor is remek énekesnő, ha se spiccen nem áll, se Red Bullt nem adnak be neki, a le-lejáró babának...

Több indulót érdekel, miket is jegyzetelünk, ezeket mindig szívesen osztom meg, ha az illető vállalja az őszinte szembenézést. „Túl egyenes a hangod, nem vibrál, csak röcög. Énekelj rugalmas támasszal, ne keménnyel!" „Ennek az áriának az accompagnatója fontosabb, eseménydúsabb, mint maga az ária, viszont a strettában már ne Jagót alakíts, csak fölényesen mosolyogj!" „Tanulj meg az idővel bánni: egyrészt a ritmikus, feszes, de lassabb tempó gyorsabbnak hat, mint az elsietett, másrészt nagy gesztusokkal kell dolgozni, ha szerinted eleget vársz, az ott hátul kevésnek hat majd." „Csak staccatóból nem lehet megélni, dolgozd ki a cantabile-részeket is!" „El kéne dönteni Neked és a mesterednek, milyen hangfaj vagy: ez a műsor jelen formájában lehetetlen elvárásokat támaszt veled szemben. Szerintem nem vagy koloratúr."

Éjjel, verseny után az egyik indulóval összeszámoljuk, miből is lesz az énekes-cserebogár. 1: értékes hangszín, 2: nagy hangvolumen, 3: fül, 4: muzikalitás, 5: exhibicionizmus, 6: agy a memorizáláshoz, 7: idegrendszer a fellépéshez, 8: kitartás a gyakorláshoz, 9: mértéktartás a művészélethez, 10: nyelvérzék. És a focicsapat úgy teljes, ha leírjuk a 11-iket: a jó alak, a szépség sem kimondott hátrány. Ha ez mind együtt van, és a „szerencse" nevű komponens (szoktuk mondani: a jóisten, álruhában) megszorozza, világsztárt kapunk, igazi csillagot. Ha egy-kettő hibádzik a lista végéről, üstökösből lett meteor (nem meteorit! el is ég a zuhanás alatt!) az eredmény, az első 3-5 már csak arra elég, hogy kellően kisméretű közegben valaki csillagszóróként működjön, elnéző pillantásokkal övezve.

És a jövőgömb működik. Nénémnek írok példákat: az első versenyen, 1998-ban díjazták az elődök Sáfár Orsolyát, Schöck Atalát és Gál Erikát (más-más kategóriában), 2000-ben Rálik Szilviát és Fodor Gabriellát, 2002-ben Brickner Szabolcsot és Bretz Gábort, 2004-ben Pasztircsák Polinát, Rácz Ritát, Cseh Antalt, 2006-ban Haja Zsoltot, Fodor Bernadettet, 2008-ban Vörös Szilviát, Rőser Orsolyát, Szegedi Csabát és Kiss Andrást, 2011-ben Horti Lillát, Szemere Zitát, Balga Gabriellát. 2013-ban már magam is jelen lehettem: Kálnay Zsófia, Heiter Melinda, Nánási Helga és Boncsér Gergely kapott díjat, 2016-ban pedig Ninh Duc Hoang Long már megnyerte a legfiatalabbak kategóriáját. Az elmúlt 20 év 10 Simándy-versenyén tehát több mint húsz jelentős énekes tűnt fel, ők ma már az operai feladatok nagy terheit hordó művészeink. Van-e még kérdés, szükség van-e a versenyre?

Simándy József Kossuth-díjas operaénekes, kiváló művész Forrás: MTI/Keleti Éva

Van hát! Néha úgy érzem, ezt a témát is kell piszkálni, sajnos. A gálaesten kissé felment a vérnyomás: az mégsem járja, hogy a támogatási összeg rövidségével fordítottan arányos a köszöntőbeszéd hossza. Ha egy város valóban büszke Simándy Józsefre, hisz itt indult káprázatos szólókarrierje, nem a budapesti Operaházban, ha fontosnak érzi, hogy Magyarország egyetlen, alapvetően befelé, a honi énekesképzés felé forduló versenye már húsz éve itt horgonyoz, akkor nem teheti meg, hogy kevesebb támogatást ad, mint amennyi a szegedi hotelek és éttermek plusz bevételéből származó adóbevételi többlet a verseny alatt! (Természetesen ennek utánaszámolni nem tudok, de egy félmilliós támogatás egyszerűen nem számít! Nem ér!)

A jövőgömböt Temesi Mária tartja kézben húsz éve már. Ott, a színházban azt mondtam: Paks2 helyett is be lehetne kötni a művésznőt temérdek energiájával, elkötelezettségével – de abban az évben, amikor ő ott országos fűtőelemként szolgál, vajon hány irodában, hány homlokon csattanna a tenyér, atyavilág, hát most mi lesz a Simándy-versennyel? Ki szervezi meg? Ki tolja végig? Ki koldulja össze? Ki menti meg? Mert a tetszetősen farizeus szavak elfedik a számomra már harmadszor ismerős helyzetet, amikor a verseny előtt fél évvel, amikor már egy év munkája veszne kárba, meg kell oldani a pénztelenség nagy problémáját. Idén az EMMI-miniszternek és kulturális államtitkárának a szokottnál is mélyebben kellett a tárca zsebébe nyúlnia: de már csak a 18 országból érkezett külföldi versenyzők és a nemzetközi zsűri miatt sem tehette meg a Simándy-verseny, hogy olcsóságba fulladjon. Köszönet Temesi Máriának és csapatának, hogy tűzön mennek át és vízen is járnak a verseny miatt.

Eközben pedig a hazai énekesképzés érezhető, talán még nem drámai, de viszonylagos válságában nagyon kellenek célok, díjak, példák, találkozások, növendéknek és énekmesternek egyaránt – és a legjobbaknak el kell jutniuk a Marton-versenyre, ahol már tényleg ott az egész világ: idén szeptemberben erre is sor kerül.

Úgyhogy arról is írok majd Nénémnek, a Zeneakadémián rendezik, és ugyancsak megtiszteltetés részt vennem a zsűri munkájában. „Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Csókolja,

Szilveszter