Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Székhelyi József egyik utolsó nagy alakítása volt Halpern szerepe a Halpern és Johnson-ban. A kétszereplős darabban Trokán Péter volt a partnere, aki hosszan mesélt az Origónak a közös munkáról, a több évtizednyi barátságukról.
Trokán Péter azt mondta, „a Halpern és Johnson-ban, ebben a csodálatos színdarabban játszottuk együtt, és nagyon szerettük. Ebben két öregember találkozik az egyikük feleségének a temetésén, a temetőben. A férj ott tudja meg a másikról, hogy a másik a meghalt felesége gyerekkori szerelme. Ráadásul az is kiderült, hogy a házasság alatt az asszony több alkalommal is találkozott ezzel a gyerekkori szerelmével. A színpadon pedig végigmegy az, hogy két ember is szerette ezt a nőt, aki pedig rákban halt meg. És amikor a Jocó az egyik előadás után szólt, hogy »Petyus, drukkolj nekem, mert holnap megyek egy vizsgálatra, valamilyen mellhártyaproblémát találtak«. Aztán pár nap múlva jött, és mondta, hogy nem mellhártya, hanem tüdődaganat, amit nem tudnak operálni. És akkor elkezdődött a szokásos küzdelem,
amit ő emelt fővel csinált végig, olyan hihetetlen energiával, hogy nem igaz.
Még akkor is küzdött, mikor mondta nekem, hogy a gyufaskatulyát sem tudja felemelni, mert olyan, mintha 70 kiló lenne – annyira lefárasztotta őt a kezelés. Borzalmas, szisztematikus folyamat volt ez: érezni lehetett, hogy előadásról előadásra fárad. Közben pedig hihetetlenül letisztult a játéka. Pedig egyáltalán nem könnyítette meg a dolgát, hogy a színpadon többször a rákos feleségéről kellett beszélnie. Érezhető volt, hogy ezeket a szövegrészeket teljesen másképp mondja ki, mint akkor mondta, amikor még nem lehetett tudni, hogy ő is beteg. Én
utána már többször közbe is vágtam, hogy ne kelljen kimondania
azt, hogy rák. Azt tudom mondani, hogy fenséges küzdelmet folytatott, és igazán férfi módra csinálta. Minden érdeklődőnek türelemmel elmondta, hogy éppen hol tart a kezelés, éppen optimista, vagy kicsit borúlátó.
Jocó egy jelentős ember volt az életemben. Mi nagyjából együtt kezdtük a pályát, ő a főiskola után Kecskemétre került, ahol én már egy éve játszottam. Lejött, rögtön Hamletet játszotta, én voltam Horatio, és onnan indult a mi barátságunk. Aztán a Kecskemét utáni évtizedek alatt nagyon sokszor találkoztunk még. Azt nagyon
kevesen tudják, hogy a Jocóban milyen hihetetlen empátia dolgozott, mennyire szeretett segíteni mindenkin.
1981-ben volt a családunkban egy tragédia, mikor a párom öccse meghalt, és akkor a Jocó jött, és naponta kérdezte, hogy miben tud segíteni, pedig senki nem kérte erre. A tegnapi hír után jó néhány közös barátunkkal beszéltem, és többen emelték ki ugyanezt a segítő szándékát. Viszont ő ebből soha nem csinált ügyet.
Azt mindenki tudta róla, hogy egy elkötelezett balliberális politikus is volt. Majdnem országgyűlési képviselő is lett, elkötelezetten politizált, de nem működött jól politikusként, mert ő színész volt.
Sokszor volt is vele ezzel kapcsolatban vitám.
Amennyire lehetett, próbáltuk egymást meggyőzni, de már nem is fontos, hogy kinek volt igaza. Az már sokkal inkább, hogy most, két hét alatt vesztettünk el két nagy színházi egyéniséget, Székhelyi Józsefet és Kerényi Imrét, akik igencsak a várta két szélén álltak. Mindketten, a maguk módján a jobb- és a baloldal szélső bástyáján álltak és küzdöttek, és mindkettőt ugyanaz a visszataszító betegség vitte el. Most valahol, odafönn folytatják a vitát...”
