Carmina Burana, avagy a jó kompromisszumokról

Vágólapra másolva!

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA 293. levélária Kedves Tatjána Néném! Miért kell egy oratóriumot színházban adni? Kik ezek az emberek, akik az Erkel Színházban tolakodnak a helyekért? Miért ússzuk meg Orff primitív zenéjével az estét? És hol a második félidő? Emlékszik még, hogy ezeket szegezte nekem a két héttel ezelőtti premier után, ugye? Most már igyekszem a válaszokkal.

Ókovács Szilveszter

Vágólapra másolva!

Ókovács Szilveszter Ókovács szerint az Opera

Egy éve ilyentájt ültünk Bogányi Tiborral, a pécsi Pannon Filharmonikusok vezető karmesterével a Maestro Solti Karmesterverseny zsűrijében. Másik oldalamon (spontán ülésrend volt, csak Kobajasi Ken-Icsirónak foglalták a túlsó asztalszélt) Alpaslan Ertüngealp, a néhai Abbado karmesterasszisztense. Óhatatlan üresjáratok mindig akadnak, kiváló pusmogásokra nyílik mód – muzsika közben nem volna ildomos, ráadásul az Opera zenekara feltűnően nagy formában, fáradhatatlanul teremtette újra és újra a kijelölt operanyitányokat. Alig fértem a bőrömben, olyan büszke voltam rájuk: két nap alatt több mint 12 órát ült és teljesített ugyanaz az összeállítás, és nagyon úgy tűnt, hogy kifejezetten kíváncsiak is az újabb és újabb, rajtuk gyakorlatozó ifjú karmesterekre.

Az Erkel Színház nézőtere fölé épített dobogón ültünk, olyan pompás akusztikai metszésben, hogy a világ legjobb hangversenytermében éreztem magam: tere is volt a hangnak, csengése és lecsengése is, de a konkrét jellege sem veszett el, mint némely felkapott fürdőszobában. Tibor mutatott néhány vázlatot a telefonján, min jár a fejük egy Amerikában élő magyar grafikussal, és – bár neki sem mutattam – azonnal úgy éreztem, hogy valami jó időben, jó helyen talál el bennünket.

Ugyanis minden rendelkezésemre álló adatból, tervből látszott, hogy a 2019-es év őszén, amikor a kormányzattól kulturális misszióra és országimázs-építésre kapott, dedikált forrásainkat 19 ország 90 városának több mint 200 előadásába manifesztáljuk. És nincsenek próbatermek a városban a turnék anyagát átvenni sem, nemhogy emellett még a normál színházi működés is fenntartható legyen. Úgyhogy mint Milánóban, terveztünk egy erős decembert az Erkelbe, 43 előadással, amikor már a nagy turnék lementek, addig viszont őszre operajátszás és klasszikus nagybalett nélkül marad a főváros, amelyre 1838, a Pesti Magyar Színház megnyitása óta nem volt példa...
Ezt a kénytelen helyzetet tudta felvillanyozni a Carmina Burana, amely pont azon kevés számú megpendíthető húrok egyikét hozza zengésbe, amely még összeköti a populáris kultúrát a magasművészettel. Tudtam, hogy Tibornak nagyon igaza van, a cím behozza a nézőket, sőt, új nézők lesznek azok, akiknek betoppanásával esélyt kapunk az ősz idehazai felfényesítésére – már természetesen a balettprogramok mellett, amelyek közül a második sorozat épp pénteken indul a Müpa Fesztiválszínházában, két, Magyarországon először látható, igen nehéz egyfelvonásossal a műsoron (TripleDance a fantázianeve különben).

Néném kifogásolja az oratórium-jelleget: muszáj ideírnom, hogy a maga Carl (igen, „c" vel!) Orff vágáns trilógiában gondolkozott, a Trionfi d'Amor és a Catulli Carmina ennek más részei, utóbb keletkeztek, és annyiban térnek ki a minnesänger-világból meg a második évezred diáklatin-hangulatából, hogy ókori szövegre, leginkább Catullus-sorokra készültek. (A Catulli konkrét ütőegyüttesre komponált vokális versfolyam, a Trionfi pedig egy elképzelt antik esküvői rituálé, amelyben római és görög költemények keverednek.) De mindegyik művet színpadra képzelte Orff, a Trionfit pl. az „isteni" Karajan a Scalában vitte világpremierre. Ugyanakkor persze, az is igaz, hogy ha Orff par excellence operát akart írni, akkor azt írt: Az okos lány vagy A hold, vagy a Fricsay Ferenc és a Bécsi Filharmonikusok által a salzburgi fesztiválon világbemutatott Antigoné épp ilyen művek. (Jó, utóbbinál megint másféle műfaji megjelölést találunk, de a darab operaként játszható és játszandó, Orff mindenhol igyekezett új standardokat bevezetni a túl kevés és merev régi forma helyett: zenetanítástól a színpadi műtípusokig.)

„Világi dalok énekesekre és kórusokra, hangszerekre, mágikus képekkel" – ez a hosszas és latinul írott alcím, és már a legelső, az 1937-es előadás is a frankfurti Operában ment. Orff hosszú élete – hisz csaknem 50 évvel élte túl elsöprő erejű műve bemutatóját – lehetővé tette számára, hogy több színpadias produkciót is közvetlen közelről figyelhessen, és ott volt a darab első teljes stúdiófelvételén is, amikor a közben hosszú betegség után elhunyt Fricsay Ferenc helyett a Deutsche Grammophon egy másik karmestere, Eugen Jochum felvette a művet. (Ez a tény azért is drámai, mert bár az egész lemez fantasztikusan szól, Fischer-Dieskau és a legrondább tenorhang „ever" ide igen illő tulajdonosa, Gerhard Stolze excellál, és a berlini Deutsche Oper énekkara megmutatja, miért kell operakórussal énekeltetni ezt a művet, ugyanakkor a szoprán szólista kiválasztása döbbenetes melléfogás: Gundula Janowitz úgy alulmarad nemcsak a Dulcissime-tétellel szemben, de a többivel is, ahogy kisvárosi nyári fesztiválokon se hallani.)

A mi előadásunkban tehát nem az a különleges, hogy operaházban megy, vagy hogy jelmezben, valamiféle színpadi dramaturgia szerint zajlik, még az sem egyedi, hogy táncbetétek tarkítják. Viszont a „mágikus" képi világot képzőművészeti értelemben még nem vette senki ennyire komolyan. Mert a zenei tablók is mágikusak, felteszem, Orff is így értette, hisz nem láthatta előre, hogy a kétezres évek miféle vetítési lehetőségeket hoznak el, felzárkóztatva a grafika, a digitális animáció és a videmapping művészeti szféráit az opera világának amúgy is, 400 éve deklaráltan is minden artisztikumot befogadni kész univerzumába. Márpedig a grafikus csapat, a Freelusion olyan látványosat mutatott Zászkalicky Ágnes orgonaművész festményeiből kiindulva, hogy megbabonázódtak a nézők, bizony.

És Néném, Orff zenéje nem primitív! Annyival nem ússzuk meg, hogy ez „musical correct"-ül úgy hangzik: minimalista. Mert a ritmikai és dallam(foszlányos) ostinato, a darab lüktetését meghatározó ismétlődés igazi művészi eszköz. Fokoz is, zsongít is, valójában mindenre képes, ha megfelelően hangszerelik, lásd Boleró, ugye. Bevallom Kegyednek, rengeteg Carmina Burana bariton (néha tenor is...) szólistájaként alig volt olyan előadás, hogy a mű első felét végig élvezni tudtam volna. Kevés az énekelni valónk, csak a baritonnak van egy szép, de rövidke tétele, míg az énekkar végeláthatatlan versszakokban koptatja magát. És ez kórusfüggő! Ha a ravaszul variált unisonókat, alt- és tenorszólókat nem árnyalatokra képes együttes szólaltatja meg, csak tekerik a verklit, bármi is alatta a szöveg, bárkit is rendel melléjük a partitúra, az ember csak ül és álmosodik. Na de itt aztán nem volt ilyen: az Opera énekkara bizonyította, miért kaphatta egy pár év előtti szavazáson a világ legjobb operakórusa címet, ami után még Budapest főváros is kitüntette őket! Rettenetesen büszke voltam rájuk, akik – a műfaj és a színház eredendő jellegzetességei folytán – általában jóval kevesebb fényt és figyelmet kapnak a megérdemelthez képest. A múlt szombati előadás végén még egyszer függönyt kellett húzni, annyira nem óhajtott hazamenni a Nagyérdemű: az énekkari meghajlást olyan ováció kísérte, hogy a visszaegyenesedő kollégák kipirult arcán egész meghatódtam! Száz fehér ruhás-kapucnis művész pirult bele a jóleső tetszésnyilvánításba!

És nemcsak a rusztikus-robusztus hangadásra is képes operakórus a Carmina Burana mint mű optimuma: ha ilyen zenekar ül az árokban, amely ugyancsak képes az imitációra, mert megszokta a színpadi figyelmet, és (karmesteri) varázsütésre képes a legszélsőségesebb instrumentális megoldásokra. Talán nem is kell mondanom, milyen fontos az Opera motorja, a zenekarunk, amely ráadásul nagy élvezettel is játssza e művet.

Nem szeretném a saját lovunkat tovább dicsérni, meg ilyeneket írni, hogy mennyire nem mindegy, hogy ki táncolja az esténként 1800 néző feszült figyelmétől övezett, nyomkövető karkötők digitális őrületével turbósított koreográfiát, de Popova Aleszja esztétikailag is híven állítja elénk Éroszt, az örök nőt, aki láttán nem csodálkozunk, hogy körülötte forog a teremtett világ...

Néném, inkább még azt magyarázom kicsit, hogy persze, a Carmina Burana önmagában mindössze egy óra. De a belesűrített képi és zenei, valamint táncos mondanivaló révén nem kíván mást, sőt, nem is enged mást maga mellé. Azért szerettem volna, ha Bogányi Tibor és alkotótársai látomása elé egy kis prológus kerül, hogy még inkább kontextusba tegyük, ami utána következik. Almási Tóth Andrással, új művészeti igazgatónkkal végül magának a Carminának verseiből válogattunk, ezeket egy vágáns deák költi és szavalja, miközben zenésztársai mindezt körbefonják. És mit kapunk? A zenei „Krisztus-előttiség", tehát reneszánszot megelőző világ hol cincogó, hol dudától érdes, mindenesetre kevéssé kifinomult, kevéssé attraktív hangját egy hatalmas színházi térben szándékosan szinte elveszve – viszont egy szerenádi helyzetben bizonyára minden női szívet letarolva. Aztán jön Orff műve, a XX. század hatalmas szimfonikus együttesére, gigantikus és jól szervezett kórusára – és ehhez csatlakozik most a harmadik évezred mágikus digitalizációja, hat projektor összehangolt működése zajeffektekkel, élő zenére indításának bonyolultságával, képi-hangszerszerűségével, és a benne pulzáló három énekes és ugyanennyi táncos szólistával. Akik mintha azonosak volnának az ezeréves lényeggel, amivel kezdtük is... És pont így forog Fortuna kereke, ilyen keretes a mű, ilyen magába forduló, számomra gyakran sikolyszerűn tehetetlen félelem is árad a hatásos darabból.

Mert én gyakran ezt hallom ki az ikonikus, mindenki által ismert nyitó-záró tételből is: itt vagyunk és fázunk, nem tudjuk, mikor és mi történik velünk, születünk, vágyunk és meghalunk... de hiányzik valami, a világ értése, értelme. Fene tudja, de mintha már 1937-ben is a két másik, későbbi triptichon-darab hangulatát írná Orff: a Krisztus előtti világ orgiasztikus félelméét.

No, de itt és most berekesztem magam (milyen jó, hogy a kiváló Haja Zsolt és Szegedi Csaba énekeli a nehéz szólókat immár, nem én), lement tegnap este az extra előadás is, 15 ezer néző látta tömött házak előtt a Carmina Buranát. Folytatása minden értelemben következik!

„Zsdu átvétá, kák szálávej létá"!

Szilveszter

2018. október 10. Budapest