Még egyszer a Carmina Buranáról, avagy van itt egypár személyes emlék is ám

Kedves Tatjána Néném! A múltkori Carmina Burana-cikk után bennem maradt pár sztori, amely a műhöz személyesen fűz. Carl Orff népszerű opuszát valóban jó kompromisszumnak érzem: szándékolt, mániás-mágikus katatóniái ellenére a klasszikus zenésznek is ad örömöt, és a slágerrádiókat hallgató közönséget ugyanúgy megérinti, ezért aztán sokat megy idehaza is. Hát, mit ne mondjak, ahogy az összes lírai bariton kollégának, nekem is megvoltak vele a magam esetei...

És mivel eléggé speciális követelményeket állít a bariton elé is – ezt most butítsuk le arra, hogy nagyon magasan mozog, igényli a falzettregisztert, és széles skálájú karaktereket követel –, már zeneakadémista koromban megtalált az első megkeresés: egy operaházi idősebb művész pattintotta át a külföldi feladatot. Neki akkor már nehéz volt felrugaszkodni abba a kvázi tenor tartományba, elvégre a hangok mélyülnek az idő múlásával – persze, erre is van kivétel, de azt most hagyjuk. Szóval jött egy telefon, emlékszem, nyár volt, egy másik operai művész(nő) kölcsönlakásában laktunk egy budai barokk operaprojekt miatt, és ott volt készülék – mobiljuk még csak a minisztereknek meg az olajszőkítőknek, borhamisítóknak lehetett, táskányi akkumulátorral.

Fotó: Berecz Valter

Egy alsó-szászországi kisváros énekkara keresett szólistákat őszi koncertjére, amelyre mint utóbb kiderült, a testvérváros Jászberény vegyeskórusa is hivatalos volt, szóval a végére gyűltünk oda magyarok rendesen. A telefonban a kedves karvezetői hang angolul azt kérdezte, tudom-e a Carmina Buranát? Egy fiatal énekesnek a szeme se rebbenjen, ha ilyen júliusi felkérést kap októberre, azonnal rávágtam: persze, hogyne! Az az igazság, folytatta a hölgy, hogy a fiúkkal gyengén állnak, ezért kihagynák a „Si puer cum puellula moraretur in cellula" kezdetű tételt (abban nehéz, osztott férfikar van), tehát eggyel kevesebb dolgom lesz, viszont ha megtenném, hogy a tenorszólót is eléneklem cserébe, hálásak lennének, úgy érti, márkában is. (Még a kanyarban se volt az euro.)

Azt hiszem, erre mondanák Hollywoodban, hogy fiatal voltam, és kellett a pénz... Ráálltam. Amikor kivettem a kottát, a baritonszóló is pont elég ijesztőnek tetszett, a tenorról nem is szólva, amely a magas C feletti D hangon kulminál háromszor is. Nem sok az a kilenc sor, a tenorista csak ezért ül be, vár fél órát, torka kihűl, aztán feláll, kigikszerezi magát a lehetetlen magasságok miatt, majd tovább ül egy másik felet, esetleg megsemmisülve. Richard Strauss is demonstratíve utálta a tenorokat, de ilyen kitolást ő se merészelt... Meghallgattam a felvételt, amelyet Nénémnek múlt héten is emlegettem, ahol Orff a maga valóságában ott könyökölt a lemezborító belső fotója szerint, Gerhard Stolze pedig olyan karikírozott hangon énekelte a sütés közbeni hattyúfájdalmakat, hogy a műfaj más (és hasonlóan iszonyú csúnya hangszínű) nagyjai, Heinz Zednik vagy Piero de Palma a nyomába nem értek volna. Arra gondoltam, hogy jó éles falzetton éneklem el, ha a vechtaiaknak megfelel, elvégre a baritonszólam is felkunkorodik addig a D-ig, csakhogy azt értelemszerűen mindenki falzett oldja meg, már akinek van, mert ez is egy érdekes, teljesen egyéni módon változó jellegzetesség. És megfelelt – ha hallhatóan nem is fájt annyira nekem a sütés, mint a büszke Gerhardnak, végül is ahány hattyú, annyi vonyítás...
És milyen fura, ez a falzett, vagy inkább – a feszítettsége miatt – ún. fisztulás hattyú elkísért még pár helyre. Volt egy kedves és bohém énekes ismerősöm, aki utóbb a kényelmes basszus regisztert és a fél fokkal könnyedebb műfajokat választotta, de akkortájt koncertszólistaként egész jól futott – és a bariton fekvéssel kacérkodott. Megcsípett egy Carmina-sorozatot, valószínűleg úgy vállalta, ahogy a tankönyvi példa szerint én is, aztán rájött, hogy ez így mégse megy. Vagy legalábbis nem minden a szólókból. Mindenesetre engem valamiért a tenorra hívtak, rögtön bedobtam, hogy nem vagyok tenor, én a bariton szoktam lenni, de ha falzett is lehet, ráérek, megyek – még mindig nagyon fiatal voltam és jachttalan. Már a próbán meglepett, amikor a bariton kolléga a reá ugyan nem ruházott hatalomnál fogva, de mégiscsak „rám bízta" az ugyancsak kényes „Dies, nox et omnia" tételt a sajátjai közül, mondván, ma nincs annyira jól. Aztán a koncerten, amikor már túl volt néhány emlékezetesen problémás álláson a saját vállalásai közül, odapusmogta a „Circa mea pectora" előtt: Figyelj, teljesen lerekedtem, úgyhogy te jössz!

Gondolkodni nem volt idő, ráadásul attacca, tehát szünet nélkül indul az új szakasz a szoprán szólóját követően, és még előjátéka sincs, semmi. Felugrottam és belevágtam. Azért a karmester arcát el tudja képzelni, ugye? A másik pasasra számít, vele is próbált, erre ez itt kéretlen felpattan és belekezd, a másik meg ernyedten ül és a kottájába temetkezik... Utólag elmagyaráztuk.

Fotó: Berecz Valter

Egyszer meg egy budai Vár-béli nyári, szabadtéri Carminán annyira elmértem az időt, hogy lekéstem a saját fellépésem. Illetve nem tudott többet várni a teljes zenekar, ütőegyüttes, vegyeskar, gyermekkar, szólisták összetételű sereg, és elindították a darabot nélkülem. Gondolta a karmester, majd csak odaérek közben, a bariton gyönyörű tavaszi belépőjéig van vagy negyedóra zene, és akkor már volt mobil, a Moszkva térről még adhattam életjeleket... Nem ecsetelem, milyen érzés a turistákat kerülgetve döcögő Várbuszon tolongani, és hallani: már megy a mű, „az én koncertem"... Mindenkit felökleltem, a világ leggyorsabb átöltözését produkáltam a kis műemléktorony aljában, majd a belépésem előtti kartétel közepén, hátulról elkezdtem magam áthámozni a kóruson. Ne is legyen feltűnő, de mégis jussak át időre. És sikerült! Mire a pálca nekem intett, már magamra nyugalmat erőltetve szólaltam meg a szólistaszékekig tántorogva: „Omnia sol temperat, purus et subtilis..." Természetesen csurgott rólam a víz, mintha már kétszer a mű végére értünk volna, beéneklésre pedig egyáltalán nem volt szükség, annyira felcsavart az ideg...

Aztán olyan is megesett, hogy a rengeteg várakozástól csaknem elaludtam a szólistaszéken, ami végképp ciki, ha az embert egy teljes nézőtér figyeli. (Nem tudom, mással ez van-e így, de nálam az izgalom néha az álmossággal keveredik. Mintha védekezni próbálna a szervezet.) De Balassagyarmaton ez biztosan nem történt meg, főleg akkor, amikor egykori (sajnos, most már csak néhai) mesterem, a kiváló hangversenytenor mellé szólt a meghívás. Tíz év eltelt a diploma óta, Tanár Úr rejtelmes mosollyal méregetett, hisz még vele tanultam a művet akkor, azon a hirtelen őszön, később együtt is énekeltük részleteit, egészét is, mindet az egyetemi évek alatt. De tíz éve nem láttuk egymást. Magával hozta a botját is, paralízises volt szegény, csak így tudott közlekedni, de ült is vele egy életen át, ezer koncert szólistájaként, most a szokott hangfaji sorrend miatt éppen középen. A Carmina Burana tavaszi lirizálásán szépen túlestem, igyekeztem még szebben formálni, hosszú levegőkkel, gondolatgazdagon, hadd hallja az Öreg, nem volt hiába az ő végtelen műveltségének és zeneiségének közelében éveket tölteni – meg hogy megy ám ez nélküle is, saját jogon is, médiába merülve is, gyakorlás nélkül is. Aztán leültem, nem szólt semmit, pedig nagy dünnyögő volt. Amikor pedig a rettegett nóta jött, a bizonyos kocsmajelenet vihart keltő vágtatása, és épp szedem össze magam erre az „Estuans interius"-ra, a bajsza alatt (nem volt bajsza, valójában csak mókásan oldalra szokta húzni a száját, és jó nazálisan) annyit mond, tele epével: És te ezt még el tudod énekelni?

Hát ezen egyszerre felszívtam és aztán jól ki is dühöngtem magam. Így segít az ember a régi baráton? Beszól a legnehezebb pillanatban? Sisteregtem. Kiénekelve a szerző által csak félkomolyan beírt magas A-t is az ária végén, levágtam magam a székre, ő ekkor kászálódott a szólójához, még odamosolyogta: Na! Nem is volt olyan rossz! (Ekkor döbbentem rá, hogy sosem dicsért minket ajnározva, legfeljebb így, viszont igézően szép kék szeméből mindig ki lehetett olvasni a maximális bátorítást.) Ezután pedig énekelt egy rendes, Gerhard Stolze-i, régi iskolán megpörkölődött, nyöszörgő Hattyút, merészen, a mű iránti teljes odaadással: nem pózoló tenoristaként, hanem a partitúra alázatos részeként...

Később ugyanővele és egy telt idomú, kedves operaházi kolléganővel hozott össze a sors egy váci nagyszabású Carminán, a Dóm előtti téren, makulátlan nyári éjszakában. Történt, hogy míg békésen üldögéltünk hárman, a karmester legyezett, a kórus pedig rótta a számára kiírt, végtelennek tetsző köröket a Tavasz ónémet tételeiben, valamilyen reflektorfénytől megbabonázott döngő-dongó bogár hajtott végre kamikaze repülést pontosan szopránunk jelentős dekoltázsába. Ő aprót sikkantott, zihált a mellkasa, közönség előtt voltunk, mit lehet tenni, ugye? Diszkréten pillogtunk oldalra a Tanár Úrral, mutattam a lánynak, talán rázza át a ruháján. Így is tett, a bogár a kitines hátára esve koppant ki a szoknyából, épp Tanár Úr elé. Pukkadoztunk (láthatatlanul, persze), s mire visszanéztem a kottába, egy sercenést hallottam: Mesterem üzembe helyezte a botját, és megbüntette a szopránzavarót. Onnantól nehéz volt velünk bírni, a két szélén két röhögő, középütt pedig egy angyalarcú gyilkos (vagy hős?) tenor...

És még nem volt vége, mert vannak elátkozott (vö: „emlékezetes") koncertek is a világon! A szopránok eredendő próbaköve a Dulcissime-tétel, erről múltkor is írtam. Sok tehetséges lánnyal énekeltem a művet, mindnek volt stabil magas D-je, különben öngyilkosság is volna elvállalni, de ez egy nehéz állás, sikerül, ahogy sikerül, az életét senki sem tenné fel arra, hogy moccanatlanul tudja megénekelni. A kolléganő is készül, hallom, hogy a megelőző, népszerű tétel gyermekkaros unisonójából már inkább idejekorán kiszáll, de mindenki így szokta, „O, o, o, totus floreo", amúgy is nagyon mélyen kell dörmögni itt, aztán ő következik mindjárt, majdnem két oktávval feljebb, teljesen egymaga, se kórus, se zenekar nem kíséri, mint amikor az ember lába alól kifogy a talaj nagy futás közben. És gyorsan bele kell fogni a nehéz orffi mondatba, a kedves extatikus ölelésébe, mert ha nagyobb csend támad a korábbi generál-fortissimo után, a nézők hajlamosak bele is tapsolni, tekintet nélkül az összhangzattani funkciós állapotra, amely itt nagyon nem tonikai volna, magyarán egyáltalán nem adja a befejezettség érzetét. (És mégis: nem egyszer megtörtént a beletapsikolás!)

Fotó: Berecz Valter

Mondom, a szoprán levegőt vesz, de a következő pillanatban nem fényes hangja szólal meg, csak valamilyen fegyverszerű ropogás, és eszetlen füst önti el a színpad szélét, ahol mi is ülünk...
Néném, elhiszi, hogy a tűzijáték-felelős azt hitte az előbbi tutti hangoskodásra, hogy a mű végén járunk, a kórust-zenekart leintő karmesteri pálcaívet pedig a petárdázást indító jelnek látta? Mert pontosan ez történt! Karmesterünk mögött, tőlünk talán két méterre a színpad széléhez rögzített kis vetőcsövekből szikra és füst tört elő, persze, karnagyunk hamar jelzett, hogy ácsi, de a füstöt már senki se gyömöszölhette vissza a palackba. Még láttam, hogy szegény művésznő – némi dirigensi ösztökélésre – nekifog a csillagos égbe írott tételnek, de hát levegőt alig lehetett ott venni, nemhogy énekelni... Kanyargós, búvópatakszerű magas D lett a vége ennek (zsargonban úgy szoktuk mondani: tartott gikszer), mégis úgy gondolom, nálánál jobban mégsem állt helyt senki azon a legalább kéttucat Carmina Buranában, melyben korábbi életem során énekelnem megadatott...

Végezetül, kedves Néném, csak még egy megjegyzés. Fischer-Dieskau, annak a bizonyos, Orff jelenlétében felvett Carmina-lemeznek a bariton szólistája (aki már 1949-ben is lemezre énekelte a mű részleteit Fricsay Ferenccel, akkor valamiért egy egész hanggal lefelé transzponált Kocsmaáriával), nos ő írta a saját ifjúkori baritonjáról, hogy finom oboahanghoz volt hasonlatos: rugalmas, hajlékony, lágy. A hang később aztán óhatatlanul keményedik, mint testünk minden porcikája, veszít a rugalmasságából, a hangadás rutinja, a zengő terek megtalálása és magabiztosabb használata, no meg az öregedés pedig mindenkit a drámaibb fachok és szerepek felé terel.

Ha a magam közepes hangi tehetségével szabad mondanom: én is ezt tapasztaltam. Azon az 1993-as őszön, amivel kezdtem a levelet, ha már meg kellett tanulnom e művet, a soros zeneakadémiai vizsgán fel is használtam egyik tételét – azért pont a „Dies, nox et omniá"-t, mert a többitől mind féltem, és nem akartam leégni. Mit tesz Isten meg az idő, később pont ezzel a szakasszal gyűlt meg egyre jobban a bajom, és tavaly, amikor megint nem tudtam ellenállni egy felkérésnek, azt vettem észre, hogy a valaha rettegett többi tételt szinte kisujjból rázom ki, a nagy magasságok a bátorság, a vén csataló-effektus nyugalma és az adrenalin (no, és nyilván a szólam 25 éves belakása) miatt gond nélkül jönnek, ám a finom, mézként csurgatandó szerelmes tétel sehogy sem ízlik a torkomnak... Hál' Isten, az Opera nézői nem hallanak ilyes problémákat, mert két kiváló kolléga, Haja Zsolt és Szegedi Csaba eminensen oldja meg az ÖSSZES feladatot – ezért is van értelme a 2011-ben egyértelműen vállalt és tartott éneklési moratóriumomnak. Színpadainkra márpedig a legjobbak kerüljenek!

Nénémnek pedig legközelebb megírom, mit tapasztaltam az Opera Europa őszi konferenciáján, no meg leginkább az Opera de Paris Berenice-előadásán a versailles-i szépségű Garnier-palotában, amely egykor, 1875-ben a mi Ybl Miklósunk egyik ihletője is volt.

„Zsdu átvétá, kák szálávej létá"!

Szilveszter

2018. október 18. Párizs