Visegrádi kultúridentitás, avagy a kincs, ami (még) nincs

Kodály Székely fonó

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/92. levélária   Kedves Tatjána Néném!   Hazajöttünk az úgynevezett V4 országaiból, most jut időm Kegyednek válaszolni. Miért nem fért a zenekar az árokba? Miért volt olykor kevés néző? Az egyikre a turnék szabályszerű váratlansága mint olyan a válasz, a másikra egy illúzióval idejekorán történő leszámolás. És ami a legfurcsább az egészben, még sincs rossz kedvem miatta: a valósággal szembesülni ugyanis mindig kijózanítóan revelatív!

Legutóbb a Marton Éva Nemzetközi Énekverseny kapcsán leveleztünk – csak utólag vettem észre, hogy a bináris postagalamb olyan szövegpéldánnyal szelelt el, amelyből egy fontos gondolatmenet lemaradt. Talán azért, hogy most éppen onnan fűzhessem tovább!

Amikor tehát ott ül az ember a zsűriben, és egy távoli földrészről érkezett, a mi kultúránktól ab start messze lévő fiatalember – zakó nélkül, össze sem gombolt mellényben, de vigyorogva – még megszólalása előtt az összes negatív előítéletet összegyűjtve olyan Liszt-Petrarcát énekel, hogy mégis belezendülnek a történelmi falak, valójában a teremtés csodájába van módunk pillantani. De ezt érzem, amikor a kiskamasz Mozart odakönyököl apjával a Sixtus-kápolna karzatára, és a nagyhét szerdáján egyszerűen felvételre állítja magát, amikor a híres pápai fiúkórus éneklésbe fog. Visszabóklásznak a szállásra, és ott Leopold nekiülteti a fiát, aki a dupla kórusra, összesen kilenc szólamra írott darabot, a szűk negyedórányi reneszánsz polifóniát szépen le is jegyzi. Nagypénteken van még egy esélyük, vissza is mennek immár a kottaívvel, de javítani nem kell rajta... És a pápa „jó fej”, mert nem dühöng, hogy a száz éve féltve őrzött, fül után tanított darab – Mozart nyomán – egy londoni kiadótól nyomtatásban is kijön, hanem inkább megjutalmazza a kis zsenit.

Értelemszerűen nem beszélhetem meg VIII. Orbán pápával, mit érezhetett, de hadd szabadjon hinni: azt, amit én is ilyenkor. Egy másodpercre, egy produkcióra, egyetlen élmény erejéig fellibben a kisszerűségek vagy emberi gyarlóságok összes zavaró álcája, alattuk pedig a Teremtő által megadott keretek optimális használatát szemlélhetjük szájtátva.

Természetesen az énekversenyt nyerő Galeano Salast nem rakétázom fel azonnal Mozart piedesztáljára, de arról igenis beszélek, hogy feladat a saját tehetségünk maximális fordulatszámra pörgetése (lásd még: tálentumok egy Jézus nevű nagy tanító példázatában), és akinek ez sikerül, abban bárki, a pápa és a zsűri is Istent tapsolja, persze, együtt a médiummal, aki nem elásta a kincseit, hanem szisztematikus munkával megsokszorozta azokat.

Nos, Néném, a hosszú és – a cinikusaink számára minden bizonnyal szörnyen patetikus – bevezető után itt a kapocs: a visegrádi országok közös történelme és kultúrkincse. Idemásolom, mit írtam tegnap a kollégáknak, 210 művésznek és munkatársnak, akik a másik három fővárosban Janáček és Kodály műveit játszották el az elmúlt héten.

Részlet Kodály Zoltán Székely fonó-jából Forrás: Csibi Szilvia

„Kedves Kollégák!

Azért keltünk útra, hogy felkutassuk az úgynevezett V4 szellemiséget, van-e közös identitás, van-e ennek a visegrádi országokon belül erős kulturális szövedéke. Nagy tapasztalat volt, Nektek is, nekünk is. Mint a női hűség, ahogy a Cosí fan tuttéban bántó fanyarsággal mondjak. Olyan, mint a főnixmadár: mindenki beszél róla, de soha senki se látta. Közös történelmünk ténykérdés, a közös kultúrkincs is: a pozsonyi Székely fonó-előadáson Pál István Szalonnáék szokásosan nagyszerű prológusából kiderült, hogy nemcsak felvidéki gyűjtés a Csitári hegyek alatt kezdetű duett, és ily módon igazán különleges a Székely fonóban, de ezt a dalt a „tótok" is ismerik, szláv szöveggel.

De van még tennivaló bőven. Az érdektelenség mindig fájó, ha az ember tudván tudja: igazi értéket visz. Ám most is kiderült: ha nincs protokollesemény, nincs itt politikai vagy más „celeb”, egyszerűen csak szeretnénk eljátszani két remekművet ugyanabból a régióból, még nem egyértelmű a szlováknak, hogy cseh darabot hallgasson mint kvázi a sajátját, és sajnos, a lengyelnek sem, hogy magyar mű meghirdetése kapcsán ugyanezt érezze. Egyedül a pozsonyi második este működött ezen a túrán, de az meg a felvidéki magyarok miatt – s amiatt, hogy idén már a Hunyadi Lászlót és egy operagálát is elmuzsikáltunk itt, balettünk pedig eltáncolta a Víg özvegy-produkciót és a Bartók-Tánctriptichont is. Belefektetett munka, huzamosság és fogadókészség is volt Pozsonyban. Álló taps, siker, persze, máshol is, de igazi létszám csak a pozsonyi Székely fonón.

Az eheti V4 turnéval Ti próbafúrast végeztetek. Meg kell ezt ismételni – de nem mostanság: addig meg kellene erősödnie más, kisebb, könnyebben kezelhető programokon keresztül ennek a természetes esélyű lelki szövetségnek. Köszönöm fáradozásotokat, gyér közönség előtt vagy kevésbé alkalmas helyeken is maximális energiátokat. Egy turnén mindig előfordulhat bármi: rossz adatot küldenek a zenekari árokról (megtörtént), vacak állapotú hotelt dob a kötelező közbeszerzési algoritmus (megtörtént) stb.

Engem viszont, és tudom, Titeket is az élmény éltet, amit Pozsonyban szereztetek. Csak ez számít, a többit majd eldönti az idő. Köszönet Mindannyiótoknak!”

Néném, hozzáteszem: ismeretlen ismerősének nem kellene hívogatnia semmilyen hivatalt, árulkodni. Barátságtalan lépés is volna, elvégre előfordul más együtteseknek is lyukas nézőterű estéje, meg kissé fonák is, hisz a Magyar Állami Operaház sok éve a legnagyobb látogatottságú színház idehaza, 600.000 fizető néző magáért beszél.

Meséljem el viszont, hogy a magyar színházi világban a vendégszereplés általában meghívásalapú? Abban az esetben mindent a hívó fél intéz, néha mindent fizet is. Nekünk efféle kellemben ritkán lehet részünk: az opera vagy a klasszikus balett rendkívül drága műfajok, ezeket nem szokás meghívni, 200-300 fős csapatok utaztatása és szállásolása kemény feladat, és akkor még a teherszállítás gondjairól, meg a szükséges nagy terekről nem is szóltam. Ezért ha nincs otthonunk (emlékszik: felújítás alatt álló Operaház), és értelmes munkára vágyunk, akár misszióra is készen állunk, akkor mindent magunknak kell ehhez megszervezni, hazulról.

És ez állami intézményként biztonságos bár lehet, de egyszerű sosem. Minden közbeszerzés-köteles, és így gyakran drágább is, viszont jogszerű: hogy ne mondjam, mi nem tudunk élni szállodák vagy légitársaságok időszaki kedvezményeivel a rögzített árak miatt. Egy magánszínház eldönti és hirdet: a központi költségvetési szférában ez soklépcsős, többszereplős folyamat, már annyira átlátható, hogy el is nehezül tőle. De nemcsak ilyen típusú gond merül fel.

Manapság, a kultúrantropológiailag suttyósodó világban már nehezebb közönséget találni, mint megszervezni egy ekkora turnét. Ugyanis a közgondolkodást nem tudjuk megváltoztatni a Szentkirályi utcai (itt bérlünk irodaházat, míg nincs épületünk) ócska laptopok mellől – és még ebbe is belehalnak a kollégáim, napi belföldi színházi működés és két nagyberuházás mellett. Most kiderült: hogy jegyeket vegyen nagy létszámban a V4-országok fővárosainak közönsége (tehát hogy ne ingyenes vattával oldják meg a dolgot), ahhoz hozzáértéssel felépített és türelemmel végig vitt kultúrgondolkodásra van szükség – szerintem évtizedeken át.

Mi most előrefutottunk, és csalódással, de örömmel is találkoztunk: azért a pozsonyi nézőtéren ötszáz, bizony, dalolva énekelte a Csitárit, és megint azt éreztem, amit a pár év előtti Székely fonó-bemutatón, odahaza, Andrássy úti Magyar Évadunk nyitányán. Minden tiszteletem a Kodály által „életképek Erdélyből” alcímmel ellátott népdalszimfónia eddigi színre vivőinek, akik autentikus környezetből guzsalyozták végig a 70 percet, nagy tettek voltak azok, de ebből a kodályi partitúrából egy lengyel művész növesztett először operát, 2016-ban. Michal Znaniecki döbbenetesen másképp hallotta a mi zsigeri dalainkat, meglátásainak (Elmenyek, elmenyek... Az, hol én elmenyek: haldoklási dalok; Kit kéne elvenni: az ártó szellem mantrája arról, kit kellene elszakítani a családjától; Csitári helyek alatt: a Gazdaasszony flashbackje stb.) nyomán rá kell jönni, hogy amit zsigerinek éreztünk, felületesség, analitika nélküli renyheség, rossz közhely.

És mivel mi valóban komolyan gondoltuk ennek a Nagy Lajos királyi régiónak a jó mixtúrai hajlamát, e nemzeti alkotásunkat most cseh karmesterre bíztuk, Petr Popelkára, akibe azonnal beleszeretett a teljes társulat. De ezzel csak az ifjú nagybőgős-karmester vonzódását viszonoztuk, aki gyakorlatilag fejből dirigálta Kodály külföldön már sosem hallható darabját... Mik ezek a csodálatos élmények, ha nem történelmi egymáshoz rendeltségünk, néplelki rokonságunk tudaterősítésének korai, magaskultúra-béli eredményei?

És még azt is hadd írjam le Önnek: ebben a küldetésben V4-régió-szerte mienk lehetne a vezető szerep, hisz pl. operailag is épülünk, szépülünk, felfelé megyünk, aktívak vagyunk. Ezt nem feltétlen a dicsőség miatt írom, inkább a kovászfelelősség miatt, és hogy nem törhet le bennünket holmi időszakos viszonzatlanság.

Mert most, elsőnek mi hajóztunk ki Janaček-darabbal, lengyel rendezővel, cseh karmesterrel, lengyel főszereplőnővel (Zubanovich) Varsóba, Pozsonyba és Prágába, a mi magyarországi színházaink telnek meg odahaza operára, balettra. Pozsonnyal hiába tudtunk megállapodni úgy, hogy érdekeltek voltak az eladásban: jelenleg alaphelyzetben sem tudják telire tölteni a színházukat, saját előadásaikkal sem. Márpedig az opera európai találmány és érték, csak azért nem szabadna elengedni és koldusbotra juttatni, mert a korszellem ellene dolgozni látszik.

(Hogy semmi ne legyen olyan egyértelmű: emlékeimben él a szintén nehezen telő nézőtér a szerb nemzeti Zrínyi-opera Andrássy úti vendégjátékán – viszont két hete mi, magyarok Zágrábban pompás házak előtt játszhattunk. De vajon Néném, elmennénk-e a Roger királyra, Szymanowski operájára, ha idehoznák a lengyelek? És ha Prágából jönne egy Kékszakállú? Szerintem nekünk, befelé is dolgoznunk kell ezen a koherenciaügyön.)

Végezetül: itt van Mozart, egy mexikói tenor, egy lengyel rendező, egy cseh karmester, és egy üres sorok előtt is a szívét kitevő, praktikus problémákat is professzionális módon megoldó magyar operatársulat. Mind a tálentumaikat jól használó művészek. És a Visegrádi Négyekben rejlő magaskultúra-potenciál is ilyen lehetne ám, hisz felfénylett a pozsonyi estéken: mindannyiunkon áll, hogy ragyogó, koherens Kohinor, vagy valaha elásott, hasznavehetetlen kincs marad-e.

Jövő héten Carmina Buranázzunk a levelekben is, jó? Tettünk be extra előadást, mert mind a 12.600 db jegy elkelt, de emiatt se kell senkit felhívni, csak úgy mondom.

„Zsdu átvétá, kák szálávej létá!”

Szilveszter

2018. szeptember 30. Pozsony