Akinek személyes ismerőse az egész magyar irodalom

Vágólapra másolva!

A Nemzet Művésze díj elnyeréséhez Kossuth-díjasnak (művészek számára ez a legmagasabb elérhető kitüntetés) kell lenni és el kell érni egy bizonyos korhatárt. A díjat egy időben hetvenen birtokolhatják, egyfajta testület ez, amelyben jelen vannak minden művészeti ág képviselői. Lator Lászlónak egyértelműen helye van azok között, akik a legtöbbet tették a magyar kultúráért. Még a „hatalmas” jelző sem képes elég jól kifejezni azt, amit költő-műfordítóként, szerkesztőként, pedagógusként és az irodalmat népszerűsítő médiaszemélyiségként véghez vitt.

Lajos Sándor

Vágólapra másolva!

Lator László Nemzet Művésze

Volt szerencsém egy szemeszteren keresztül hetente egyszer karnyújtásnyi távolságra ülni Lator Lászlótól. Ez most nem azért mondom, mert ő vagy húsz évig a Lyukasóra című tévéműsor szereplőjeként afféle hírességnek számít. Semmi különös nincs a dologban: én diák voltam, ő pedig a verstan tanára. A verstantól sokan még a bölcsészek is fázni szoktak, pedig egyáltalán nem olyan szörnyű dolog, ha jó játéknak fogjuk fel, hogy milyen zárt formákat kínál fel számunkra a nyelv. Lator László az inge és a zakója között mindig ugyanazt a szürke pulóvert viselte. Néztem hétről-hétre ezt a szürke pulóvert, és két dolgot nem értettem. Mi visz rá valakit, hogy szürke pulóvert viseljen? De ami még furcsább: hogyan lehet egy szürke pulóvert ilyen elegánsan viselni? Lator László valamilyen veleszületett eleganciával csinál mindent. Nem esik túlzásokba, de közben hatásos is marad.

A verstanról is így tudott beszélni: nem úgy, mint valami ezoterikus rejtelemről, hanem mint magától értetődő dologról. Hiteles személyiség a verstan tanítására, mert saját költői életművében mindvégig kitartott a zárt formák mellett. Természetesen ismeri és elismeri a másféle utat, de számára a vers a kötött forma biztonságát jelenti. A kortárs költők között talán ez a ritkább, de ne feledkezzünk el arról, hogy a népszerű kultúra továbbra is a zárt formákat alkalmazza: legyen az sláger vagy éppen trendi rap, esetleg slam poetry.

Kicsit furcsa, hogy ifjú emberek meghatódnak azon, hogy rímeket tudnak előcsiholni magukból, és közben nem vesznek tudomást róla, hogy évszázados hagyományok folytatói.

Talán nekik sem ártana némi tréning, hogy például ne a rím írja helyettük a verset, vagy ahogy az Irigy Hónaljmirigy a Belehalok-paródiájának egy sora telibe talált: „szótagszám kijön véletlen”. Lator László mesélte, hogy egy tekintélyes szerkesztő, akihez ömlöttek be az önjelölt költők használhatatlan anyagai, egy szabvány válasszal szokott reagálni: „Szeretném az ifjú kolléga figyelmébe ajánlani Gáldi László Ismerjük meg a versformákat! című könyvét.” Tökéletes és tartalmas verstani órákat tartott Lator László, de mindenről volt egy története. Személyes ismerőse volt az egész magyar irodalmi élet és mindenkiről mindent tudott. Mesélt olyanokat is, amik a Lyukasórá-ban soha nem hangozhattak volna el, de ez sem bulvárízű bennfenteskedés volt, hanem a teljes igazság feltárása.

Lator László harmincöt évig volt az Európa Kiadó szerkesztője, állítása szerint ez álmai állása volt, semmi jobbat nem tudott volna elképzelni magának. Azért az élete elején rángatta egy kicsit ide-oda a sors. Kárpátalján született, de innen jobbnak látta a család, ha Makóra költöznek. Az alföldi kisvárosban meglepően pezsgő kulturális élet volt, Lator László diáktársaival irodalmi kört alapított és felolvasó esteket tartottak. Budapesten lett egyetemista magyar–német szakon, és hamarosan belekerült az irodalmi élet sodrába. Huszonegy éves volt még csak, amikor kiadásra elfogadták Őserdő című verseskötetét. Nem sokon múlott, hogy megjelenjen, de éppen akkor zajlott a „fordulat éve”, ahogy a kommunista hatalomátvételt szemérmesen nevezni szokás.

A keményvonalas elvtársak ízlésével nem találkozott Lator László költészete, még a kinyomtatása előtt betiltották a könyvet. Legközelebb két évtized múlva merült fel, hogy kötetet adhasson ki.

Ráadásul arra kényszerült, hogy Körmenden legyen tanár. Irigyelni lehet azt a gimnazistát, akinek Lator László volt a magyartanára. Utólag ő maga sem éli meg tragikus száműzetésként ezt az időszakot. Egyrészt folyamatosan levelezett budapesti barátaival és fordítói munkákat is kapott. Másrészt Körmenden jött rá arra, hogy ő szeret másoknak ismereteket átadni, és a mai napig tart ez a tevékenysége. Lator László nagyon közérthetően tud beszélni az irodalomról és kedvet tud csinálni hozzá. Tanári tevékenységének fontos része még, hogy két évtizeden keresztül vezetett műfordítói szemináriumot az egyetemen, számos neves szakembert indított el ezen a pályán.

A biztosítótársaságok székházukkal szokták demonstrálni, hogy milyen tőkeerősek és megbízhatóak, ezért épült a New York Biztosító palotája az Erzsébet körút és a Dohány utca sarkán. A földszintjén megnyíló kávéház 1894-től a magyar irodalmi élet egyik fontos találkozóhelye lett, számos legenda kötődik hozzá. Amikor Lator László 1955-ben Körmendről visszatért, akkor a New York-palota különböző szerkesztőségek irodáinak adott otthont, többek között az Európa Kiadónak is, a Hungária néven üzemelő egykori kávéház pedig megint az irodalmi élet informális központja lett. Véget értek a megpróbáltatások, Lator László az irodalmi élet közepébe csöppent.

Az Európa Kiadó küldetése az volt, hogy magyar nyelven megjelentesse a világirodalom legkiválóbb alkotásait. Bizonyos klasszikusokkal nem is volt semmiféle politikai probléma, de a kiadó stábja fontosnak érezte, hogy a kortárs külföldi művek is eljussanak a magyar olvasókhoz. Ennek érdekében már szükség volt bizonyos trükkökre, amelyekről nagyon szórakoztatóan ír Lator László önéletrajzi visszaemlékezéseiben. Szellemi szempontból (nyelvtudás, tájékozottság) nagyon egyenlőtlen volt a küzdelem a kiadó és a cenzúra munkatársai között. A cenzúra előre képtelen volt eldönteni, hogy melyik külföldi könyv lehet „veszélyes”. Ráadásul az éves tervben csak tízsoros ismertetőt nyújtottak be egy-egy könyvről. Gyakorlatilag az Európa Kiadó szinte bármit kiadhatott volna, botrány csak utólag keletkezett volna belőle.

A szerkesztőknek kellett előre pontosan mérlegelni, hogy hol húzódik a hatalom tűréshatára, és szerettek is elmenni eddig a határig.

Lator Lászlónak személyesen is szerepe volt benne, hogy ezekben az évtizedekben Magyarország egy kicsit civilizáltabb hely volt, amely lépést tartott a világ irodalmi trendjeivel.

Az ideológiailag „problémásabb” művek is átcsúsztak úgy, hogy ha például a hatalom számára „megbízható” emberrel írattak hozzá előszót vagy utószót. Az Európa Kiadónak számos világirodalmi sorozata volt, kevésbé szúrt szemet, ha ezen belül jelent meg valami. Ha valaki elkezd a Kádár-korszak kultúrájával foglalkozni, az öt percen belül beleütközik Aczél György nevébe. Ez az ember a hatalom megszállottja volt, és a kultúra területén élte ki magát. Kádár János feltétlen bizalmát élvezte, mert együtt voltak börtönben, csakhogy nem illegális kommunistaként 1945 előtt, hanem a kommunista párt belharcainak köszönhetően. Mindketten 1954 nyarán szabadultak, Kádárt 1951-ben, Aczélt 1949-ben tartóztatták le. Aczél György szeretett kegyet gyakorolni, ha személyesen az ő segítségét kérték, így fordulhatott elő, hogy a „főcenzor” az apparátus feje fölött átnyúlva tette lehetővé könyvek magyarországi kiadását.

Lator László a Nemzet Művésze díj átadó ünnepségén a Pesti Vigadóban Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt

Az Európa Kiadó által megjelentetett könyvből igazi nagy botrány csak egyszer volt. Milan Kundera Tréfa című könyve az enyhülés jegyében jelenhetett meg 1967-ben Csehszlovákiában, elkészült a magyar fordítása és a boltokba került. Csakhogy ekkora már túl voltunk 1968 augusztusán, és Csehszlovákia tajtékozva tiltakozott. A könyveket begyűjtették a boltokból és elrendelték a bezúzásukat.

Az Európa Kiadó nem teljesítette az utasítást, hanem szép csendesen elraktározta a készletet.

Bizonyos körökben menő dolognak számított egy-egy példányt birtokolni a Tréfá-ból. Voltak, akik még boltban tudták megvenni, másoknak pedig a raktárból csempészték ki. Nagyszerű, szimbolikus pillanata volt a rendszerváltásnak, amikor 1988-ban az Európa Kiadó a nagykörúti boltjában kitette a polcra a Tréfá-t. A vásárlók persze csodálkoztak, amikor a könyvbe belelapozva látták az 1968-as kiadási évszámot. Az irodalom erős valami, egy-egy regény képes raktárban kivárni egy diktatúra összeomlását.

Lator László nyugdíjas korában is véghez vitt még egy fontos küldetést. Tisztában kell lennünk vele, hogy a könyv nemcsak valamilyen tartalom médiuma, de lakberendezési tárgy is. Főleg egy díszes könyv, amely ajándékozásnál is magas presztízsű dolog. Azt meg már régen tudja minden könyvkiadó, hogy azért érdemes sorozatokat kiadnia, mert akkor a gyűjtésre hajlamosakban biztos vevőre talál. 1992 és 2001 között az Unikornis Kiadó kereken száz kötetben jelentette meg A Magyar Költészet Kincsestárá-t.

Lator László kapta azt a feladatot (és egyben óriási lehetőséget), hogy megtöltse tartalommal a száz kötetet.

Egy-egy könyv többnyire valamelyik fontos magyar költő válogatott verseit (tehát életművének legjavát) tartalmazza, de készültek tematikus válogatások is. Ne legyenek illúzióink, hogy az ilyen reprezentatív könyvekből mennyi kerül elolvasásra, de már az is óriási lépés, hogy ott van a polcon, karnyújtásnyira került. Ki tudja, talán egyszer lesz majd egy unalmas, esős novemberi délután, vagy a gyereknek kell verset keresni az iskolai szavalóversenyre, és akkor megnyílhat ez a kincsestár, amit Lator László összeállított.

Lator László verseket is ír, de életműve csak egy kötetnyi. 1996-ban összes addig írt verseit 227 oldalas, 2007-ben válogatott verseit 264 oldalas könyvben adta ki. Nehéz dolog, ha valaki naphosszat amúgy is az irodalommal van elfoglalva, és mások műveit szerkeszti, fordítja, tanítja, ez az állandó zaj képes elnyomni a saját költői hangját. Másrészt Lator László kiegyensúlyozott, derűs ember, soha nem írt verset valami ellen, nem készteti írásra düh vagy tiltakozás. Szemléli maga körül a világot, igyekszik megérteni a mindenséget (ő használta pont ezt a szót), és amikor valami összeáll a fejében, azt igyekszik megírni.

Ilyenkor próbál megfeledkezni a temérdek versről, amit ismer a világirodalomból, és egyáltalán nem gondol arra sem, hogy mások mit szólnak majd a vershez. Csak befelé igyekszik figyelni.

Lator László költészete elegáns, míves bölcseleti líra. Mivel játékos kedvű ember, a szerkesztői énje „kikapcsolásával” írt verseit hajlandó utólag elemezni. De ugye azt tudjuk, hogy maga a szerző is csak egy a műve értelmezői közül, egyáltalán nem biztos, hogy nem téved. Lator László nemcsak költő, hanem szellemes esszéista is, tanulmányait eddig három kötetben gyűjtötte össze: Szigettenger, Kakasfej vagy filozófia (Mire való a vers?), Szabad szemmel. Visszaemlékezései 2012-ben A megmaradt világ címmel jelentek meg. Remélhetőleg ennek lesz még folytatása, mert Lator Lászlónak bőven van mire visszaemlékeznie, ezt még az óráiról tudom.