Mándy Iván: buddhista szerzetes a Teleki térről

Mándy Ivánt egész életében legjobban az irodalom érdekelte. Ez mondjuk írónál nem furcsa, viszont Mándy Iván ebben a szélsőségesek közé tartozott: az irodalom volt az igazi otthona, a külvilág túlnyomó része számára olyan ellenséges terület volt, ahová nem is merészkedett. Főleg Budapest néhány utca által határolt, szűk részén érezte biztonságban magát. Teljes életet tudott élni, és az élet lényegét illető tapasztalatokra szert tenni úgy, hogy focipályákon, uszodákban, mozikban és presszókban létezett és meglepően csekély érdeklődést mutatott a világ többi része iránt.

Még azokban az időkben történt, amikor nehezen lehetett kijutni Nyugat-Európába. Magyar írók küldöttsége Kölnbe utazott, többek között Mándy Iván is. Műveinek nagy sikere volt a német nyelvű felolvasásokon, hiába volt a témájuk a Józsefváros lakóinak kilátástalan élete, a minőségi irodalom általános igazságokat tár fel, a helyszín szinte közömbös. Ha Mándy Iván tudott volna németül és nem lett volna teljesen híján az önmenedzselés képességének, akkor fürödnie kellett volna a sikerben és könnyed csevejek közben megszervezni művei külföldi kiadását. Mándy Iván Kölnben partra vetett hal volt. A többi magyar író megrészegülve a szabadságtól járta Köln utcáit és például kínai étteremben ettek, amire Magyarországon egyáltalán nem volt lehetőségük. Mándy Iván végre talált egy szecessziós épületet, benne egy olcsó kávéházat, ami olyan volt, mintha egy pesti presszó lenne.

Naphosszat ült egy kávé mellett (tej és cukor nélkül) és nézte az embereket. Pont ahogy Budapesten szokta.

Más alkalommal a Nyugatra kiszabadult íróküldöttség London éjszakai életébe vetette bele magát. Egy bárban rájöttek, hogy megéheztek. Mándy Iván nem kért a tenger gyümölcseiből, valakivel megkérdeztette a pincért, hogy van-e paradicsomleves. A pincér azt mondta, hogy meg lehet oldani. Mándy Iván a londoni éjszakában is csak egy paradicsomlevesre vágyott, mintha egy pesti kifőzdében lenne.

Mándy Iván 1973-ban Forrás: wikipedia.hu

Minden vallásban a szerzetesek lemondanak bizonyos dolgokról, hogy más dolgokban jobban elmélyüljenek. Az írókkal sincsen ez másképpen. Ahogy Ottlik Géza fogalmazott: az író egy olyan ürge, aki a létezésszakmában dolgozik. Mindig figyel, mindig „szolgálatban van”, és ennek következtében lemarad bizonyos dolgokról, nem jut rájuk ideje. A dolgozó írónál pedig nincsen magányosabb ember a világon: az univerzum beszűkül a fehér lapra. Nézi az üres lapot, az meg néz vissza rá.

Mándy Ivánban fel sem merült soha, hogy ő más legyen, mint író. Megfigyelte a világot maga körül, és megpróbálta minél jobban megírni, hogy milyen.

Állandó cetlikkel volt körülvéve, egyfolytában azzal volt elfoglalva, hogy a létezés milyenségét hogyan tudja rögzíteni. Jókedvűen beszélgető baráti társaságokban is képes volt cédulát előrántani, aztán mindenki gyanakodva figyelte, hogy vajon most melyikük lett „célpont”. Ha választani kellene, hogy íróként melyik vallás szerzetese volt Mándy Iván, akkor leginkább buddhista szerzetes. Tulajdonképpen semmi hasznosat nem volt hajlandó csinálni a lét végső kérdésein való tűnődésen kívül. Nem érdekelte, hogy miből fog megélni. Az sem érdekelte, hogy kiadják-e, amit írt. A különböző szilenciumok leteltekor nem nagyon kerültek elő remekművek az asztalfiókok mélyéről. A magyar írók nem nagyon írtak, amikor tudták, hogy le vannak tiltva. Mándy Iván akkor is írt. A legszörnyűbb ötvenes években rögzítette, hogy miket élt át, és amikor már lehetett, meg is jelentette.

Mándy Iván törzsazstalánál a Lukács cukrászdában: megfigyelő pozíció Forrás: pim.hu

Mándy Iván gyámoltalannak tűnt, de egyáltalán nem volt az. Passzív volt, bár ez sem teljesen igaz, hiszen a híressé lett „mániái” mindig meg tudták mozgatni. Sokat volt egyedül, mert ez hozzá tartozott a létmegfigyelői munkájához, de nem volt magányos ember. Az irodalom iránt hozzá hasonlóan elkötelezett emberek mindig is nagyra tartották őt, szívesen látták a körükben. Mándy Iván nem volt naiv, kritikával szemlélt mindent és jó humora volt. Nem futotta neki drága ruhákra, de mindig elegáns volt. Ez az elegancia nem csak az öltözködésére terjedt ki, hanem az emberi kapcsolataira is.

De hogyan lett Mándy Iván ennyire csak az irodalomnak élő ember? Úgy tűnik, hogy az apja nevelte ilyennek. Talán azért, hogy elérje azt, ami neki nem sikerült.

Mándy Gyula újságíró volt, otthonosan mozgott a 20. század első felének irodalmi világában. Vitte magával a fiát mindenhová: kávéházakba, irodalmi eseményekre, moziba, focimeccsekre. Mándy Gyula az irodalmi élet részének tekintette magát, bár jelentős művet nem hozott létre soha. A fiában viszont örökre elültette ennek a vágyát. Már a nevét is kedvenc írója, Turgenyev után adta neki. Mándy Gyula életművész és szélhámos volt, aki mindig valami nagy dobásra készült és miközben a csak a fantáziájában létező dolgokról beszélt, maga is valóságnak hitte őket. Már csak ilyenek a szélhámosok, kicsit maguk is elhiszik a blöffjüket. Innen már csak egy lépés az irodalom: a valóság erejével ható fikció. Apa és fia kalandos életet éltek, Mándy Iván vérmérséklete szerint talán túl kalandosat is. Neki nem volt stílusa olcsó szállodákból fizetés nélkül megszökni, mint az apjának.

Viszont apai öröksége lett, hogy irodalmi alkotásokat akart létre hozni, ennél fontosabb tevékenységet nem is tudott elképzelni. Már az érettségiig sem jutott el, link apja ezért sem neheztelt rá.

Annál jobban ismerte viszont a futball és a mozik világát, és ez sem volt haszontalan apai örökség vagy éppen felesleges időtöltés. A foci tökéletes világmodell, a mozifilmek pedig az élet fontos dolgairól szólnak. Apjának még az volt fontos, hogy sokat olvasson (ez egész életében így maradt, nem esett nehezére), és hogy próbáljon meg írni.

Lengyel Balázs, Mándy Iván és Ottlik Géza az irodalomról beszélgetnek Forrás: pim.hu

Mándy Iván már tizenkilenc évesen novellát publikált, ígéretes fiatal íróként tartották számon a különböző szerkesztőségekben. Huszonhárom évesen, apja halála után az anyjához költözött (szülei már gyerekkorában elváltak). 1941-től 1984-ig lakott a Teleki térnél, negyvenhárom évig az ideje jelentős részét a Teleki téri piac, a Mátyás tér és a mai nevén II. János Pál pápa tér háromszögében töltötte.

Kétes egzisztenciák, lecsúszott emberek között merült alá a létezés mélységeibe.

Szabó Magda is csodálkozva beszélt mindig róla külföldi sikerei kapcsán, hogy már azt sem érti, hogy egész Magyarországon miért érdeklődnek ennyire az ő debreceni történetei iránt, de hogy más országokban is, az végképp rejtély. Ez a szerzetesi létezése az írónak, mindegy hogy melyik zugában van a világnak, ha azt alaposan megismeri, azáltal az egész világot ismeri meg. Egyébként pedig a Teleki téri piac nyüzsgő, elvarázsolt világ volt, Bereményi Géza is jól fel tudta használni témaként.

Mándy Iván 1989-ben Forrás: wikipedia.hu

Mándy Iván figyelte az embereket, jegyzetelt. Otthon aztán eltűnődött a jegyzetek felett és irodalommá formálta a valóságot. Az igazi műfaja a novella volt: tömör jelentés valamilyen tapasztalatról. Mándy életében örök kérdés volt, hogy valami hasznosat is csinálnia kellene az irodalom mellett. Próbálkozott sportújságíróként, de lassú volt és lírai, ráadásul más sportágat a focin kívül nem volt hajlandó kitanulni.

Már a hetvenes években történt, hogy Szombathelyen író-olvasó találkozón volt, amely elég nehézkesen zajlott, ugyanis senki nem olvasott egy sort se Mándytól. A helyi potentátok is megjelentek, valahogy szóba került a foci. Mándy Iván felsorolta, hogy a háború előtt kik játszottak a régi Savariában és milyen eredményeket értek el. Éppen csak meg nem ölelték, akkora sikere lett. Abban a félórában ő volt a legnagyobb magyar író a jelenlévők számára.

A második világháború után Mándy Ivánnak kamaszkora világáról szóló novelláskötetei jelentek meg és az Újhold köréhez tartozott. Szerkesztőként nem vált be a folyóiratnál, de Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Somlyó György, Rába György, Ottlik Géza sokra becsülték mint szerzőt. Viszont a kommunista hatalomátvétel után nemcsak a gyanúsan „polgári szemléletű” folyóiratot szüntették meg, hanem egykori szerzőit sem hagyták publikálni.

Mándy Iván a Magyar Népművelési Intézet alkalmazottjaként tartott előadásokat munkásoknak jobb esetben a magyar irodalom, rosszabb esetben a szovjet irodalom értékeiről.

A munkásokat kicsit sem érdekelte az előadás, de elbliccelni nem lehetett, mert biztosan volt ott valaki, aki jelentett. Mándyt hamarosan a Népművelési Intézetből is kirúgták az irodalomról vallott egyedi nézetei miatt. Itteni kalandjait az Előadók, társszerzők című, 1970-ben megjelent kötetében mesélte el. Egy időben mások, egyébként rossz hangjátékait javítgatta a rádiónál, sajátokat is írt. Mint sokan a hallgatásra ítéltek közül, gyerekeknek kezdett írni. Csutakról szóló történetei közül kettőt később meg is filmesítettek. Több generáció fontos élménye lett a kivénhedt fuvaroslovat a vágóhídtól megmenteni igyekvő gyerekcsapat története. Ahogy sokan Mándy Iván verziójából ismerték meg Robin Hood legendáját, mert ezt a megbízást kapta a Delfin-könyvek szerkesztőjétől.

1959-ben végre regénye is megjelenhetett, a Fabulya feleségei szereplői egytől egyig beazonosíthatóak, hogy az irodalmi találkozóhelyként funkcionáló Darling presszó környékén előforduló fura figurák közül melyik kiről lett mintázva. A főszereplő egy életre megsértődött. Mándy Ivánról gyakran mondják, hogy a történetei álomszerűek, szürreálisba hajlóak, sok bennük a költőiség. Ottlik Gézát a posztmodern előfutárának akarták kinevezni, mert az Iskola a határon-ban a különböző szereplők másképp emlékeznek gyerekkoruk eseményeire. Ottlik szelíden hárította el, hogy ez valami posztizé lenne, ő csak egy teljesen hétköznapi jelenséget vett észre. Illetve azért alkalmazott több nézőpontot, mert minél pontosabban akarta elmesélni, hogy mi történt a katonaiskolában. A világ bármely zugának a vallásos áhítatig történő megismerése egyben a teljes világ megismerését jelenti. Senki sem tudományos racionalitással fogadja be a világot, hanem magánmitológiát épít.

Mándy Ivánnal sincsen ez másképp, nem mesterségesen tette azzá, hanem ilyen nosztalgikusan-szürreálisan éltek a fejében a beszerzett tapasztalásai.

Sokat emlegetik Mándy Iván sajátos, filmekre emlékeztető elbeszélési technikáját hirtelen vágásokkal, áttűnésekkel. Itt sem önmagukért vannak a formai megoldások, hanem eszközök a valóság minél pontosabb, érzékletesebb megjelenítéséhez.

Nemcsak az ifjúsági irodalom Mándy-műveit fedezték fel maguknak a filmesek, Sándor Pál két emlékezetes filmet forgatott Mándy Iván művei alapján. A régi idők focija örök klasszikus marad. A húszas években játszódó történethez a korabeli némafilm megoldásait alkalmazta, ez Sándor Pál érdeme.

Az a gondolat, hogy a futball világa olyan csodálatos, hogy még a perifériáján is jó lenni, Mándy Iváné.

A legalsóbb osztályokban, méltatlan körülmények között küszködő mai focisták is átélik ezt: kell egy csapat! Sándor Pál és Mándy Iván együttműködésének eredménye a Szabadíts meg a gonosztól! című film is, amely egy tánciskola ruhatárából ellopott kabátból kiindulva egész történelmi tablót bont ki.

A hatvanas-hetvenes évek enyhülő légkörében aztán Mándy Iván is egyre több lehetőséget kapott: szabadon publikálhatott, tévétől-rádiótól is felkérték. 1967-ben Simon Judit orvos személyében olyan feleségre talált, aki megteremtette számára az alkotás nyugodt feltételeit. Ő vette rá később, hogy otthagyják a Külső-Józsefváros nyomasztó világát és az ötödik kerületbe költözzenek, de Mándy Iván még ezt követően is vissza-visszajárt abba a bizonyos háromszögbe.

Mándy Iván szinte monomániás témaválasztása, lírai stílusa, visszahúzódó személyisége miatt soha nem lett széles körben népszerű író.

Egy ideje már egy írónak egyben önmagát egyfolytában promotáló médiasztárnak is kell lennie, ez tőle nagyon távol állt. Amolyan ezoterikus ikon lett: szűk körű, de annál elkötelezettebb rajongótáborral. Mándy emellett az írók írója, a szakmai respektje lett egyre nagyobb, ahogy szorgalmas, elszánt munkával a nyelvet egyre jobban kezelő mesterré vált. Természetesen megkapta az összes létező díjakat (József Attila-díj 1969, Kossuth-díj 1988), de ezeknek különösebb jelentőséget nem tulajdonított. Élete vége felé sokkal inkább izgatta egyfajta minimal art: csak egy tárgyat jól megírni, csak egy mozzanatot. Írt kalapról, villamosról vagy egy gangra kitett székről.

Tényleg volt benne valami a buddhista szerzetesek végtelen nyugalmából, a meditáció mélységéig hatoló szemlélődésre való hajlamból.

Például az öregedő Krúdy Gyula vált még duhaj vagányból mindenen kívül és mindenen túl lévő bölccsé, ahogy ezt az utolsó napjáról szóló művében (Szindbád hazamegy) sikerült is Márai Sándornak jól megragadnia. Mándy Iván is stílusosan búcsúzott az élettől. 1995. október 5-én a Toldi moziban Buster Keaton némafilmjeit vetítették, Mándy megnézte őket ugyanazzal a rajongással, mint gyerekkorában. Október 6-án pedig meghalt a Batthyány-örökmécsesre néző lakásában.