75 éves lenne Jim Morrison: a The Doors rocksámánja

Milyen lenne a 75 éves Jim Morrison? Önmaga árnyéka? Önmaga paródiája? Vagy a világ egy távoli zugában elbújó remete? Minden verzióra van esély. De miért ne lehetne az ő élete egy nem tragikus történet? Lehetne még mindig koncertező veterán. Vagy valóra válthatta volna a terveit, és komoly életművel rendelkező költő és/vagy filmrendező lehetne, hiszen amikor 27 évesen meghalt, akkor éppen visszavonult rocksztár volt.

Mick Jagger a nyáron töltötte be a hetvenötöt, Keith Richards december 18-án fogja, és lendületesen lenyomnak egy-egy Rolling Stones-koncertet. A 69 évesen meghalt David Bowie a 29. stúdióalbumán dolgozott élete végén. Iggy Pop hetvenen túl is félmeztelenül végigtombol egy koncertet, az utóbbi egy-két évben lassult egy kicsit. De bármelyik 71 éves ember elégedett lehetne az ő kondíciójával, pláne egy olyan önpusztító fiatalkor után, amilyen az övé volt.

Hetvenes bácsik koncertjein tizen-huszonévesek csápolnak, és ez így van rendjén.

Eltűntek a generációs műfajok, mindenki hallgat mindent. Szülők és gyerekek ajánlanak egymásnak oda-vissza zenéket, előadókat. Például a The Doorst, amely után hat stúdiólemez és egy dupla koncertalbum maradt, az együttes Jim Morrison nélkül működésképtelennek bizonyult. Hogy pénzt csináljanak belőle, kiadtak mindenféle hangzó anyagot, amit csak találtak, de ezek maximum az ínyenceket érdekelhetik.

Forrás: AFP

Igazság szerint a hat sorlemez színvonala is egyenetlen. Ne szépítsük a dolgot, Jim Morrison fegyelmezetlensége ennek az oka. Bár ő mindig is nyíltan megmondta, hogy kis klubokban szeret játszani, minden koncertet improvizációkkal teli, egyedi, megismételhetetlen eseménnyé, valódi sámánszertartássá tudott tenni.

Vallás nélküli, pontosabban a világ összes kultúrájából merítő, bárki számára érvényes szertartássá, amely rejtett energiákat szabadít fel minden résztvevő lelkében.

Jim Morrisont nem érdekelték a lemezeladási statisztikák. Sokan állítják ezt magukról, de az ő esetében tényleg igaz volt, őrületbe is kergette ezzel az összes munkatársát. Az 1935-ös születésű Paul Rothchild maga is zenész volt, sőt a The Doors bármelyik tagjánál képzettebb zenész, aki zenei rendezőként a The Doors előtt és után is nagy nevekkel dolgozott együtt. Ha nincs az ő türelme és erőszakossága, Jim Morrison megbízhatatlansága megakadályozta volna az évi rendes album megjelenését. Paul Rothchild taposta ki Jim Morrisonból egyesével a számok végleges változatát, aki viszont élőlényeknek tekintette őket, amelyek folyton változnak, fejlődnek.

Jim Morrisont még mint floridai egyetemistát letartóztatták, mert részegen garázdálkodott Forrás: Facebook

Jim Morrison fontos művének tartotta a Celebration of the Lizard-ot, amelynek negyedórás változatát a kiadó csak a koncertlemezen engedte megjelentetni, már csak ezért is jobban koncentrálhatott volna. De hiába vettek fel különböző körülmények között koncerteket, egyik sem volt olyan minőségű, hogy kiadható legyen. Végül Paul Rothchild állítólag hat koncert anyagából vágta össze sziszifuszi munkával a dupla koncertalbumot úgy, hogy egy-egy számon belül is több felvétel van észrevétlenül összedolgozva. De ez volt az utolsó csepp a pohárban. A The Doors utolsó albumát már nélküle vették fel, annak az 1945-ös születésű Bruce Botnicknak az irányításával, aki 19 évesen már az első The Doors-album hangmérnöke is volt, nála jobban senki sem ismerte az együttes munkáját. Jim Morrisonnak mindig fontosabb volt, hogy emberileg megbízik-e valakiben, minthogy mik a referenciamunkái. Volt, hogy tévedett, de meglepően sokszor ráérzett, hogy ki mire képes. Számos együttes mögött ott volt egy menedzser kőkemény munkája, a The Doors úgy produkált igen jó üzleti eredményeket, hogy Jim Morrison anarchisztikus elképzelései alapján dolgoztak.

A lemezkiadó által ajánlott két menedzsert igen hamar lapátra tették, és egy húszéves roadjukat kérték meg, hogy intézze az ügyeiket. Bill Siddons ma is tekintélyes szakember.

A The Doors tagjai maguk is meglepődtek, amikor hirtelen lemezszerződést ajánlottak nekik. A gitáros, Robbie Krieger apja ismert egy ügyvédet, akit megbízhatónak tartott. Max Finknek soha semmi köze nem volt korábban a show-bizniszhez, mégis ő lett a The Doors állandó ügyvédje. Jim Morrison különböző botrányai után mindig maradt jogi természetű elsimítanivaló. Más együttesek vagy előadók alaposan kitervelt stratégia szerint lesznek sikeresek, és komoly háttérmunka segíti őket. A The Doors körül állandó feszültség volt, kaotikus viszonyok, plusz a vezérszerző és frontember motiváltságának a teljes hiánya. Valamitől mégis egyedülálló dolgot hoztak létre: kitágították a rockzene lehetőségeit.

1968-ban Európában is turnézott a The Doors Forrás: AFP/Manfred Rehm

Hogy töltelékszámok vannak az albumokon, az sajnos gyakori. A rockzenére nézve roppant káros jelenség lett az LP, a nagylemez. Már két-három slágerrel el lehetett adni, így születtek olyan számok évtizedeken keresztül, amiről maguk a szerzők sem voltak jó véleménnyel.

A kiadók pedig erőltették, hogy minden évben legyen új nagylemeze a jól futó együtteseknek, akár van hozzá elég igényes dal, akár nincsen.

Persze születtek nagyszerű konceptalbumok is, ezek a nagylemezek teljes hosszukban egységes műalkotások. Ez lett volna az eredeti cél a Celebration of the Lizard-dal is, de végül az 1970-es koncertalbumon hallható verzió lett a „hivatalos”. Azért valójában a The Doors gyengébb számai az erősebbekhez nem méltók, sok más együttestől értékelhető teljesítmény lenne a The Doors sokat szidott negyedik lemeze (The Soft Parade) is. A vitathatatlan klasszikusokon túl már megoszlanak a vélemények a második vonalról, a „még elég jó” The Doors-számokról. De tulajdonképpen most már senkinek sem kell albumokat hallgatni, mindenki olyan The Doors-válogatást rak össze magának, amilyet csak akar. Minden józan emberi számítás szerint a The Doors nem válhatott volna a saját korában ennyire sikeres, tömegeket megmozgató együttessé, és furcsa kísérletként kellett volna fennmaradnia az emlékének, nem pedig kiemelkedő rocktörténeti teljesítményként. Pedig a The Doorst hallgatni fogják, amíg emberi lények érdeklődnek a zene iránt ezen a bolygón.

The Doors Forrás: AFP

A The Doors számaiban valami olyat sikerült megvalósítani, ami ritka a rockzenében: erős költészetet. De nem azért, mert Jim Morrison őrült egy figura volt, hanem éppen annak ellenére, hogy komoly gondok voltak az önkontrolljával.

Már gyerekkorától fékezhetetlen volt, minden iskolában csak a baj volt vele, és úgy tizennyolc éves korától masszívan ivott.

Plusz a hatvanas évek szellemében mindent kipróbált, aminek tudatmódosító hatása van. Volt két szokása, ami már jóval fiatalabban is megölhette volna. Beállva rendszeresen mászhatnékja támadt, mindenféle magas helyeken egyensúlyozva hívta ki a sorsot maga ellen. Önkívületben száguldozott Los Angeles utcáin sötétkék Ford Mustangjával, amitől mindenki rettegett a városban, többször okozott súlyos balesetet. Sok pénzt keresett, de sohasem tudta, hogy mennyi pénze van, mert barátnője, Pamela Courson is hozzáfért a számlájához, és bőven költött róla. Jim Morrisonnak soha életében nem volt ingatlan a tulajdonában. Alapvetően ott lakott, ahol éppen Pamela Courson bérelt lakást vagy házat az ő pénzén. De ha összevesztek (és gyakran vesztek össze), akkor a barátnője elzavarta, ilyenkor barátoknál vagy olcsó motelekben húzta meg magát.

Jim Morrison és Pamela Courson Forrás: AFP

Pamela Courson még akkor lett a barátnője, amikor Jim Morrison nem volt híres. Oda-vissza sokat megcsalták egymást. Sokat szidták a másikat a drogok miatt, de mindketten a rabjai maradtak. Rejtély, hogy huszonöt évesen miért csinál valaki végrendeletet, de Jim Morrison mindenét Pamela Coursonra hagyta, aki 1974-ben drogtúladagolásban meghalt, így kerültek a családjához Jim Morrison nagyszerű alkotásainak szerzői jogai, akik csak lottófőnyereményként tekintettek rájuk, nem szellemi örökségként. Önsorsrontó módon élt Jim Morrison, minden határt átlépett, bármilyen őrült ötletet megvalósított.

Sokan csak pózolnak a balhés sztár szerepében. Jim Morrisonnak komoly mentális problémái voltak, de nem ennek következtében tudott létrehozni kivételes műalkotásokat.

Megtanulhatott volna jobban énekelni. Ki kellett volna lépnie a mérgező párkapcsolatból. Nem volt joga sok koncertet tönkretenni részegen. Kreatívabbak lettek volna az alkotótársai, ha nem tartja őket állandó bizonytalanságban és rettegésben. Hiába hirdette, hogy alapvető célja minden korlát lerombolása, nem a káosz prófétája volt. Valójában sokféle hatást szintetizáló, a rockkoncerteket vallás nélküli szertartássá emelő művész volt. Nincs rá magyarázat, hogy az alapjában véve ezoterikus dolog, amit csinált, miért hatott mégis tömegekre, hogyan tudott a The Doors tíz-húszezer férőhelyes stadionokat megtölteni.

New Havenben a rendőrök a színpadról vitték a fogdába Jim Morrisont Forrás: Facebook

Oliver Stone, a 20. századi amerikai történelem krónikása 1991-ben filmet forgatott The Doors címmel, főszerepben az akkor még jó formában lévő Val Kilmerrel. Aki jól levette Jim Morrison gesztusait, kigyakorolta az énekstílusát. Erős film lett. A The Doors tagjai tanácsaikkal segítették Oliver Stone-t (meg nyilván közvetve és közvetlenül egy rakást pénzt kerestek a filmmel), utólag mégis megtagadták a filmet. Merthogy egy ámokfutó őrültnek ábrázolja szegény Jimet, pedig ő alapvetően intelligens volt és jó volt a humora. A művészéletrajzokkal mindig ez a probléma: drámai eseményeket lehet ábrázolni, magát az alkotást nem. Jim Morrison napokra el szokott tűnni, ilyenkor olvasott és elmélkedett. Nyilván nem lehetnek egy filmben olyan jelenetek, hogy Val Kilmer elmélyülten olvas. Pedig Jim Morrison egy jól képzett bölcsész volt, aki leginkább kísérleti filmes akart lenni, csak belekeveredett a rockzenébe.

Szerencséjére vagy pechjére, de nagyon jól ráérzett, hogyan lehet a magas kultúra egyes elemeit a populáris kultúrával elegyíteni. Nem elgyengítette a rockzenét azzal, hogy merte használni a műveltségét, hanem felerősítette a hatását.

Történt mindez egy olyan korban, ahol egy eredeti megszólalású rockegyüttes hónapok alatt rajongótábort tudott gyűjteni magának, és a lemezkiadók sem aktuális divatot utánzó silány kreatúrákat akartak, hanem az embereik járták a klubokat, hogy rátaláljanak a sok próbálkozó huszonéves között azokra, akikbe érdemes pénzt fektetni.

Forrás: AFP

Jim Morrison apja magas rangú katonatiszt volt, a család gyakran költözött amiatt, ha őt áthelyezték. Jim Morrisonnak tizenéves korában volt egy jó időszaka a pezsgő kulturális élettel rendelkező San Franciscóban. Aztán a családjáról leválva Floridában lett bölcsészhallgató: tanult irodalomról, színházról, filmművészetről. Mániákus könyvgyűjtő volt egész életében. Voltak, akik meglepődtek a rocksztártól szokatlan olvasottságon. Mások arra biztatták, hogy hagyja a show-bizniszt, vegye magát komolyan, mint művészt. Sohasem tudjuk meg, milyen költő és/vagy filmes lett volna Jim Morrison. Mindkét irányban voltak próbálkozásai, azok nem sikerültek igazán jól.

De 1971 márciusában azért költözött Párizsba, hogy majd változtatni fog az önpusztító életmódján, és alkotni kezd. Csakhogy júliusban már halott volt.

Még Floridában játszott az egyetemi színjátszókörben, például Harold Pinter Étellift-jét adták elő egy barátjával. Van egy karcsú, de annál fontosabb könyv, amit egy huszonhárom éves Wagner-rajongó fiatalember írt. Ez A tragédia születése Friedrich Nietzschétől. A Wagner-féle totális színházat ünnepli benne, ennek kettősségét két görög isten, Apollón és Dionüszosz milyenségével érzékelteti. Jim Morrison olvasta A tragédia születésé-t, és meghirdetett célja volt, hogy dionüszoszi színházat csináljon a rockkoncertekből. Ahogy tananyagként megismerkedett azzal is, amit Antonin Artaud vallott a színházról. A szürrealista mozgalomból kiváló Artaud azt hirdette, hogy a színháznak könyörtelennek kell lennie, az élet végső kérdéseivel kell foglalkoznia. Ahogy Artaud is az ősi vallási szertartások intenzitását kérte számon a színházon, ugyanezt tette Jim Morrison a rockzenével. Magánmitológiájának fontos része volt, hogy még kisgyerekkorában a családjuk autóval ment keresztül a sivatagon, és elhajtottak egy baleset mellett, halott indiánok hevertek az úton, és az ő lelkük Jim Morrisonba költözött.

Miamiban botrányba fulladt egy koncert, letartóztatás lett a vége Forrás: Facebook

Rajongott Rimbaud költészetéért, harcedzett bölcsészek ki tudják mutatni a francia költő hatását Jim Morrison szövegeiben. Ugyanígy volt a talányos életművet hátrahagyó William Blake-kel is. Tőle jön a The Doors név is, pedig lássuk be, elég idétlen név egy rockegyüttesnek az, hogy Az ajtók. Jim Morrisonnak ez volt az első ötlete, fel sem merült más név. Aldous Huxley a Szép új világ című regényével lett világhírű, de folytatott kísérleteket az LSD-vel is. Erről szóló könyvének címe Az érzékelés ajtói. Huxley a kifejezést Blake-től vette kölcsön, ő ír arról, hogy az érzékelés ajtóin túl ott van a végtelen.

Az ókortól a kortárs törekvésekig Jim Morrison rendkívül tájékozott volt művészeti kérdésekben.

Többször járt a Living Theatre (Judith Malina és Julian Beck színháztörténeti jelentőségű kísérleti műhelye) előadásain, ahol provokálták a közönséget, hogy vegyen részt aktívan az eseményekben. Na, Jim Morrisonban emberükre akadtak, neki nem kellett kétszer mondani, hogy szálljon be a játékba, inkább leállítani volt nehéz. Jim Morrison maga is úgy gondolta, hogy ő nem kiszolgálni akarja a közönséget a koncerteken, hanem provokálni.

Los Angelesben két egyetemen képeztek filmeseket. Az egyik helyen Hollywood utánpótlását igyekeztek kinevelni, míg a másikon büszkék voltak rá, hogy ők az „ellenzék”, és a német expresszionistákat meg a francia újhullámot tették a tananyagba. Floridából ide jött át Jim Morrison tanulni.

Diplomafilmjét gyengének tartották, üres provokációnak, aminél ráadásul pocsék volt a vágói munka. Jim Morrison utált a vágással bíbelődni, nem volt türelme hozzá.

Úgy tervezte, hogy New Yorkba megy, csatlakozik a művészek valamelyik kommunájához. Ray Manzarek is ezt a nem igazán hasznos filmes diplomát szerezte meg, az egyetemről ismerték egymást Jim Morrisonnal. A Manzarek-családban elvárás volt mindegyik gyerektől, hogy megtanuljon valamilyen hangszeren játszani. Ray Manzarek azon ügyködött éppen, hogy testvéreire alapozva olyan együttest alapítson, amiből esetleg meg is tudnak élni. 1965 júliusában ült a tengerparton, és egyszer csak Jim Morrisont látta a sekély vízben mezítláb gázolni. Kiderült, hogy mégsem ment New Yorkba, hanem a nap nagy részében egy ház lapostetőjén tartózkodik (ott is alszik, ha nem esik az eső): olvas, verseket ír, sőt azt vette észre, hogy dallamot is hall a fejében a szöveghez. Némi unszolásra elénekelte a Moonlight Drive-ot Ray Manzareknek.

Majd további későbbi The Doors-számok hangzottak el a strand homokjában. Ray Manzarek azt mondta, hogy ha Jim Morrison ilyeneket tud, erre rockegyüttest lehet alapítani.

Viszont a testvérei a dalokat borzalmasnak tartották, Jim Morrisont meg bolondnak. Ray Manzarek zongorázni tudott, ismert a buddhista meditációs közösségből, ahova járt, egy gitárost (Robbie Krieger) és egy dobost (John Densmore). Ők hajlandóak voltak tenni egy próbát a szerintük is hülye nevű együttessel. Az elején jelen volt egy női basszusgitáros, de nem vált be. Pótolni nem sikerült, viszont Ray Manzarek beszerzett egy olyan billentyűs hangszert, amin bal kézzel tudta játszani a basszust a számok alá. Végül a The Doorsnak sohasem lett basszusgitárosa, ami megint ellentmond minden szakmai tudásnak, de többnyire elvoltak nélküle. A lemezfelvételeken játszott vendégzenész, sőt állítólag koncerteken is volt olyan, hogy valaki a díszlet mögül rásegített egy basszusgitárral.

The Doors Forrás: AFP

Jim Morrisonnak papírforma szerint valami sokkal elborultabb dolgot kellett volna csinálnia: free jazzt vagy kísérleti színházat, de ez a tengerparti találkozás elvitte a rockzene felé. Nagyon megtetszett neki, hogy az ő egyszerű dalaihoz mi mindent kitalál még a három társa. Robbie Krieger is rendelkezett dalszerzői képességekkel (dallam és szöveg írása), ő is hozott számkezdeményeket a próbákra, bár inkább alkalmazkodott Jim Morrison világához, nem volt egyéni stílusa.

Jim Morrison soha nem tudta megbocsátani Robbie Kriegernek, hogy a The Doors legnépszerűbb slágerét ő írta.

Pedig teljesen érthető, hogy a nagyon egyszerű, könnyen fogyasztható Light My Fire-t játszották a rádiók legtöbbet. A véletlen összesodort négy huszonéves, még éretlen embert, akik bátran kísérleteztek mindenfélével. A látomásos szövegekben ott volt Rimbaud, William Blake, de még az indián mitológia hatása is. Műsorra vettek egy Kurt Weill-songot az egyik Brecht-darabból. A The End című szám majdnem tizenkét perc, Robbie Krieger egy indiai ragát játszik a gitárján, ez az alapja. Nemcsak ebben a számban, de Robbie Krieger mindig pengető nélkül, csak az ujjaival játszott az elektromos gitárján, mégis húzósak a bluesok, ha annak kell lenniük. Voltak a műsoron blues klasszikusok is (Backdoor Man, Crawling King Snake), de a saját számokban is erős a blues hatása. A The Doors hallgatása közben bármi felbukkanhat, akár flamenco vagy country is. A Celebration of the Lizard-ot nyugodtan lehet úgy fordítani, hogy A Gyík miséje, ugyanúgy a liturgiát követő, különálló részekből áll, mint a mise műfajába tartozó komolyzenei művek. Jim Morrison Gyíkkirálynak nevezi magát benne és a követőihez beszél.

Jim Morrison halála után a maradék három tag nem tudott elég erős számokat írni, pedig korábban sok ötletük épült be. Jim Morrison értett négyük közül legkevésbé a zenéhez, de nélküle nem ment a dalszerzés. A három hangszerest is sok kritika érte, ők nem tartoztak soha a zenészek élvonalához, viszont annyira rá tudtak hangolódni Jim Morrison sajátos elképzeléseire és egymásra, hogy a kezdeti felállás megbontása fel sem merült soha. Az is feltűnő, hogy míg más dobosok jól körbepakolják magukat a tekintély kedvéért (aztán érdekes figyelni, hogy melyik tamot vagy cint hányszor ütik meg a koncert alatt), John Densmore milyen minimális szettel dolgozik. Négy olyan ember kezdett el rockzenével kísérletezni teljesen szabadon, akik maguk nem voltak rockrajongók, nem ebben a műfajban gondolkoztak. Jazzt hallgattak, a keleti kultúrák meg az avantgárd művészet érdekelték őket. Amit létrehoztak, az teljesen besorolhatatlan, kívül van mindenen. Ha valaminek, hát ennek aztán rétegzenének kellene lennie, de mégsem az. A rock klasszikusai nem így szoktak kinézni. Egy lehetetlen név: Az ajtók. Egy dobos, aki alig csinál valamit. Basszusgitáros sehol. Egy billentyűs, akinek a bal kezét lefoglalja a basszus, jobbal tud csak dolgozni. A gitáros nem használ pengetőt, pedig úgy tízszer élesebb lenne a hangzás. Ehhez jön a képzetlen, nyers hangú énekes. Látomásos, rejtélyes szövegek. Rövid, zúzós számok mellett sok hosszú, összetett szerkezetű dal.

Hogy ez az egész mégis működőképes, az egyértelműen Jim Morrison személyiségéből jön. Az ő érzékenységéből és műveltségéből.

Hogy a szorongásai elől az alkoholhoz menekült, az inkább csak akadályozta a munkában. Vannak, akik élnek tudatmódosítókkal, de ettől még tudnak teljesíteni. Jim Morrison súlyos alkoholizmusa viszont állandó hisztérikus légkört teremtett, meggátolta a The Doorst abban, hogy kifussa az igazi formáját. Megbízhatatlan munkatárs volt, mindenki ki volt szolgáltatva a szeszélyeinek. Időnként testőrt kapott, akinek a valódi feladata az volt, hogy megakadályozza az ivásban. Ezek az emberek hamarosan Jim Morrison ivócimborái lettek, átvette felettük az irányítást. Visszatérve Oliver Stone filmjének a kritikájára, mely szerint „Jim tudott egész normális is lenni”: nyilván ezek voltak a produktív időszakai. Ha többet lett volna normális, több klasszikus maradt volna utána.

Persze az is a történethez tartozik, hogy amikor az Elektra lemezkiadó cég nem mainsteam irányba akart nyitni, és szerződtette a még csak egy éve létező, klubokban játszó The Doorst, akkor sokat költöttek reklámra. Egy fodrász megcsinálta Jim Morrison jellegzetes frizuráját. Eleinte még sovány is volt, így válhatott szexszimbólummá. Híres lett a fotósorozat, amit félmeztelenül csináltak róla.

Nyilván sok fiatal lány Jim Morrisonért, mint férfiért, nem mint művészért rajongott. De aztán Jim Morrison sokat tett érte, hogy kiábránduljanak belőle. Meghízott, szakállat növesztett, és leginkább úgy nézett ki, mint egy motorosbanda tagja.

Állandó konfliktusok tárgya volt, hogy miért nem tartja magát az eredeti imázshoz. Az Ed Sullivan Show volt akkoriban a legnézettebb ilyen jellegű tévéműsor, nagyot lendített egy zenekar ismertségén, ha ide meghívták. Azt kérték Jim Morrisontól, hogy a Light My Fire egy sorát, amit szexuális utalásként is lehet értelmezni, megváltoztatva énekelje. Igent mondott. Majd az élő adásban csakazértis az eredeti szöveggel énekelte a számot.

Vannak, akik eklektikus blöffnek tartják, amit létre hoztak, és Jim Morrison meg a The Doors sikerét az állandó provokációnak és botrányoknak tulajdonítják. A mai szórakoztatóiparban vannak direkt provokatívnak megtervezett figurák. Ki lenne kíváncsi például Marilyn Mansonra, ha csak énekelne? Jim Morrison lázadása őszinte volt, veszélyeztette vele a sikerét. De ő nem akart rocksztár lenni. Andy Warhol valóságos udvartartással vette körül magát, számos művészt menedzselt, befuttatott. Műtermét ironikusan csak úgy nevezte, hogy A Gyár (The Factory).

Andy Warhol nagyon szerette volna megnyerni a terveihez Jim Morrisont is, akinek Warhol segítségével sikerülhetett volna avantgárd művészként elfogadtatni magát.

Jim Morrisont viszont taszította az a mesterkéltség, ami Warhol embereit jellemezte, ő ennél zsigeribb, őszintébb dolgokat akart alkotni. Kiszállt a The Doorsból. Lehetetlen megmondani, hogy később visszatért volna-e, komolynak tűnt a szándék. Ki kell mondani, hogy ő rockzenében alkotott nagyot. Zene nélküli (ahogy ő hívta „száraz”) versei és filmes kísérletei nem színvonalasak. Michael McClure beatköltővel volt egy ötletük, előleget is kaptak rá egy filmes cégtől, de a közösen írt forgatókönyv nem lett elég jó. Viszont Jim Morrison még csak 27 éves volt, bőven lett volna ideje fejlődni.

Jim Morrison sírja még botrányos állapotában Forrás: AFP

Brian Jones (1942. február 28. – 1969. július 3.), Jimi Hendrix (1942. november 27. – 1970. szeptember 18.), Janis Joplin (1943. január 19. – 1970. október 4.), Jim Morrison (1943. december 8. – 1971. július 3.).

Napra pontosan két év alatt meghalt a rockzene történetének négy kiemelkedő szerzője-előadója. Mindannyian 27 évesek voltak.

Mindannyiuk halálának vannak tisztázatlan körülményei, bőven vannak összeesküvés-elméletek. Szomorú szembenézni vele, hogy azért az a legvalószínűbb, hogy mindegyik esetben szánalmasan hétköznapi, szimpla kábítószer-túladagolás történt. Valaki kitalálta, hogy ők négyen a 27-esek klubja. Azóta, ha 27 évesen bármilyen módon meghal egy többé-kevésbé ismert személy, akkor azt írja a bulvársajtó, hogy csatlakozott a 27-esek klubjához. Ez ostobaság, mert meghalni bárki tud. Statisztikailag biztosan nem halnak meg többen 27 évesen, mint 28 vagy 29 évesen. Ez a klub örökre négytagú marad. Torokszorító érzés, hogy a rockzene történetének még a legelején négy olyan ember halt meg a kábítószer miatt ennyire fiatalon, akik rendkívül innovatívak voltak. Nekik még alkotni kellett volna, még több klasszikus művet hagyni maguk után.

Jim Morrison sírja már konszolidált állapotában Forrás: AFP

A párizsi Père-Lachaise a világ egyik leghíresebb temetője, 1804-ben nyitották meg, egymilliónál is több sír van benne, köztük rengeteg francia hírességé, a leglátogatottabb sír mégis Jim Morrisoné. Jean de Breteuil márki egy gazdag és befolyásos francia arisztokrata család fekete báránya volt. Nagyon szeretett művészkörökben forgolódni, és híres ismerőseit ő látta el kábítószerrel, egyfajta elit díler volt. Valószínűleg Jean de Breteuil intézte el kapcsolatai révén, hogy ne vizsgálják ki rendesen a halálesetet. Nem volt boncolás sem, és Jim Morrisont gyorsan eltemették Párizsban, pedig csak pár hónapja élt ott. A sírjából hamar zarándokhely lett, és a mai napig az. Viszont a zarándokok egyáltalán nem úgy viselkedtek, ahogy egy temetőben szokás. Isznak a halott egészségére, füveznek, gitároznak-énekelnek a sírnál.

A Père-Lachaise vezetése kilátásba helyezte, hogy „kilakoltatják” Jim Morrisont, aki még holtában is botrányokat tudott okozni.

Végül Jim Morrison örökösei (vagyis Pamela Courson rokonsága) két főállású őrt alkalmaztak, akik ügyelnek rá, hogy ne legyen rendbontás a temetőben, és a nap végén takarítanak a sír környékén. Csak aztán nehogy ők is úgy járjanak, mint az élő Jim Morrison testőrei, és ne ragadja őket magával a hangulat, hogy ők is együtt füvezzenek és énekeljenek azokkal a fiatalokkal, akik már jóval Jim Morrison halála után születtek, de mégis fontos nekik ez az egyedülálló ember.